Caldeni piac

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Qerilyan Birodalom :: Calden

gyanazon történeteket hatvanadik alkalommal is végig hallgatva Renwyn már erősen gondolkozott azon, hogy tulajdonképp mégis miért mondott megint igent társai kocsmázásra hívására. Minden alkalommal ugyanazt a sémát követték éjszakai kalandjaik: a többiek napnyugtára a sárga föld alá itták maguk, egyedül Wylan maradt meg értékelhető társaságának, de kettejükben pedig nem volt elég motiváció ahhoz, hogy életet tartsanak egymásban, szóval éjfél előtt nyugovóra tértek.
Pedig lett volna mit ünnepelniük: győztes csatából értek Calenbe, mindegyikőjük zsebe tömve volt pénzzel… Renwyn mégsem tudott úgy és olyan könnyen elengedni, mint zsoldos barátai, a harcok után sokszor még napokig és a harcmezőn szokott járni gondolatban, újra és újra átélve az eseményeket. Ritkán volt az, hogy önfeledten jól tudta magát érezni az első napokban; Mikor az egyik társa az ölébe próbálta ültetni a szerencsétlen, rémült felszolgálólányt Renwyn már tudta, hogy nem is ez lesz az a nap, mikor három sörnél többet igénye van önmagában fogadni ezzel a társasággal.
Elbúcsúzott hát Wylantől, néhány érmét otthagyott az asztallapon, majd a továbbiakban szó nélkül lépett ki a piacra vezető utcára. A fogadó, ami átmeneti szállását nyújtotta, Calden nappal nyüzsgő terének túloldalán terült el. Most, sötétedés után már csak néhány üresen hagyott, vagy éjszakára bedeszkázott pult emlékeztette arra az életre, ami napközben betöltötte a piacot. Renwynt a város magánya arra emlékeztette, hogy a néha-néha társaságukhoz hozzácsapódó bárdok micsoda költői hasonlatokat tudtak volna képezni a beszögezett bódék és az emberi lét közt; A macskakövön könnyedén lépkedve, enyhén becsiccsentve azon kapta magát, hogy már ő maga volt az, aki a nevetségesebbnél nevetségesebb mondatokat költötte… Tényleg ideje volt lehunyni a szemeit, mert elméje már belefáradt a világba.
Azonban a céljától nem messze, a piacról nyíló egyik utca kereszteződésében mégis megállt, mert figyelmét egy tőle nem is olyan távol kibontakozó jelenet lekötötte. Egy fiatal lány, körbe véve három nálánál nagyobb férfi alakkal… Egy fájóan ismerős szituáció volt Renwyn számára, melyet az ő világában járva sokszor látott az ember; Várostromok után, mikor már asszonyoknak és gyerekeknek nem volt hova menekülnie a betörő hadak elől, kocsmákban vagy mocskos sikátorok végében. Általában szemet hunyt és elfordult, de most mégis valamiért előtört belőle az igazságérzetének apró darabkája, amit az évek alatt nem tanult még meg eltemetni.
Valószínűleg az alkohol vette rá a cselekvésre, mert ha valamit józanon tudott, az az volt, hogy bármennyire is volt biztos az ember a képességeiben, a túlerő az mindig túlerő maradt; Most pedig, ha úgy döntött közbe avatkozik akkor csak ő és az oldalán lógó kardja volt három ki tudja mennyire képzett, illetve mennyire felfegyverzett ember ellen. Minden esély megvolt arra, hogy ott helyben le tudták volna vágni, évtizedes képzés ide vagy oda.
Mégis odalépett. Józan esze csak sikított a háttérben, figyelmeztetni próbálva arra, hogy inkább gondolkozzon.
Köpenyének takarását kihasználva egyik keze már észrevétlenül kardjának markolatán pihent, mikor a négy személy közelébe ért. Száját akkor nyitotta szóra, mikor a négyből legalább háromnak, a férfiaknak tekintetét magára vonta. – Már fél órája várok rád húgom, mi tartott ilyen sokáig? – címezte a szavakat az ismeretlen lányhoz, hátha egyszerű beszéddel megúszható az a szerencsétlen helyzet, amibe a vörös lány akarva vagy akaratlanul keverte magát. Még közelebb lépegetett, próbálva testtartásával nyomatékosítani, hogy nem megy semerre sem válasz, illetve a lány nélkül – Uraim, Önöknek mégis miben tudok segíteni? – kérdezte végül a társaság többi tagjától, szabad, kardot nem tartó kezével a lány alkarja felé nyúlva.