Ukkull'uk bajrak

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Eviran

☾ • berserkir

A lányok készségesen teljesítik Loptur kérését, majd dermedek velük mozdulatlan, sár-díszítette masszává. Elhal a sás csörgése. Követem a férfi rólam elpattanó tekintetét, figyelem az ujjai fonta láthatatlan varázslatot, és egy torokig felkúszó szívdobbanásig megengedem magamnak a csodálatot, amivel megdörrenti az égboltot, hogy talán ketté is hasad, mintha csak villámot szabadítana hőn birtokolt erdőségükre - a szárak adta réseken rálátni a mozgolódó orkokra, nem hibáztatom őket, okosan teszik, amiért őrizetlenül hagyják a kripta falait.
- Szép - halvány, elismerő félmosolyra futja tőlem a férfi mellett elhaladva, milyen tiszta és gyors megoldást választott az eltávolításukra, és a sás takarásából kilépve intek a hárpiáknak. A férgeknek csupán égi jel, amely esőt, bőszült vihart hozhat földjeikre, számunkra dobszó, Loptur indulója, bizsergő ingerületet juttat megbújó tagjainkba; nincs sok időnk, míg felkutatják a zaj sosem volt forrását, és visszatérnek.
Szaporán lopakodom egyenesen, át a cuppanós, füves ösvényen, fel a kripta lépcsőjének tetejére, míg bevárom őket, nem állom meg, hogy a dohot árasztó bejáratba hajoljak. Bizonyosan szintekkel alólunk tör fel, évtizedek, ha nem évszázadok óta lakja a halott Nagyvezír, a romlás remetéje ontja magából, már most felfordul a gyomrom a gondolattól, hogyan éltetheti ez őket, és hogyan bírjuk majd levegővel, mikorra fojtogatóvá válik.
Azt kívánom, a legnagyobb gondunk legyen.
- Ne feledjétek a rejtett csapdákat, figyeljétek, hová léptek.
- Megyek előre, Svea.
- Nem, Ylse - ragadom meg felkarját szelíden, de határozottan, mert egyikünk biztonságát sem garantálja, hányadik a sorban, ne ezzel a tudattal térjenek be oda, ahol félúton sem tehetünk hátraarcot. - A lépcső veszélytelen, túl szűk a járat, a sírkamra környéke viszont tágas lehet a mi elhibázott lépéseinkhez.
Nem hangzom derűlátónak, azonban kár volna felborítani, amiben tegnap este megállapodtunk, odaérve is aggódhatunk a kövek ingoványosságán, így ellentmondást nem tűrően indulok meg.

Éppen nem kell lehajtott fejjel megtennem az első lépcsőfokokat, habár Loptur... nos, ez a kuporgó közlekedés egy újabb érthetetlen dolog volna, de őszintén, temérdek faszságot tudhat magáénak a fajtájuk, és nincs köztük a praktikusság. A lobogó fáklyákkal tűzdelt egyetlen útvonalnak ugyan hálát adhatnék, hogy nem koromfeketeségben vezet az átható bűzön keresztül, hanem láthatjuk is, olyan tömény: szótlanul lélegzem a könyék hajlatomba, de a lányok is felköhögnek mögöttem. Örvendek, a nyirkos falakon egyre ritkuló penészfoltok viszont valóban kecsegtetőek, de nem tart soká, jön helyébe más, valami köd, formátlan undor, valószínűleg a szagnak tartósított gazdája odalentről, és nem akarom elhinni, hogy zsigereket és iszamós beleket fogunk találni, szelencéket rejtettek oda, ahová nagy önuralommal nyúlunk ezután—
- Svea, állj!
Tekintetem hátravetül Ylse kiáltására, aki megakasztja a sort, mikor visszaveszi testsúlyát az utolsó lépcsőfokról, amely megsüllyed. Nincs időm keresni a veszélyt, a szemem sarkából veszem csak észre az oldalsó nyílásokból kilövellő két nyílvesszőt, és az éles fájdalom mindössze a bal vállamat súrolja, ahogy megperdülök. Alig szakad fel hang a torkomból, összenézek a lányokkal, és másra sem gondolok, minthogy meghallhattak bennünket a felszínen, márpedig, ha így van, szorít a tennivaló, ruhám anyagát megszínező véremre is egy gyors pillantást áldozok, a rátapasztott tenyerem alól.
Iszonyatosan közel volt.
De nem a sajgó, melegen buggyanó véremtől torpanok meg, hanem a sötétségből kirajzolódó, boltíves kamra késztet bámulatra körülöttünk. És a faragott kőoltár, mindennek a közepén.
Egy karnyújtásnyira. Akár egy ajándék.
- Ne lépjetek az utolsóra, keressétek a koponyát!
Hallom még Ylse hangját, ahogy szétszélednek a kutatáshoz, engem azonban megakaszt valami sejtés, az agyam lázasan rója a köröket, hogy talán a mumifikált test, fej nélkül heverve az oltáron, teljes pompájában és bűzében, mire akar következtetni. Leakasztok egy közeli fáklyát, bármennyire szakad bele az inam, és közelebbről megvizsgálva az aszott húshalmot, mérget vennék, hogy Nagyvezír létére pontosan azon henyél, amit annyira keresünk. Ami táplálja ezeket a dögöket, amiért a vállammal kellett fizetnem, kis híján többel—
Féloldalasan nekifeszülök az oltár fedelének.
- Istenekre, Svea, gyere, bekötözlek. Bekötöm, megkeressük, aztán eltűzünk innen.
- Loptur, ha megszedted magad, jöhetsz ám tolni - szólok hátra sürgetően, bárhol is matasson a férfi, mostanra végképp elkél a segítség, azonban Ylse vércse tekintetével találom szemben magam, olyannyira az oltár és közém furakodik, hogy esélyem sincs lerázni a hogylétemről. - Ráér, bírom, csak tárjuk fel! Döntsük le, alatta kell lennie.
Mert innentől én is csak másodlagos vagyok.

☾ • Zene: berserkir

Az ígéret vezet, a csontjaimba költözött, mióta a hajnali párával útnak indultunk, csak azóta igazán, a bensőmből fűt, az egyre hűvösebbé váló lápban - és egyre mélyebbre ereszkedünk mi is, aljas elszántsággal, amit Loptur bővelkedő fintoraiban szintúgy felfedezek, valahányszor elnyílik a sás kettőnk között. Az Istenek talán arcon törölnének, látva a kósza mosolyom hihetetlenségét, de az igazság az, hogy nem a végzetünket hajszolom. Az álmatlanság határán lebegve sok mindent megbeszél magával az ember. Én pedig az élettel paktáltam le. A népünk szabadságával kötöttem vérszerződést, és sosem áldozom másért, mint ami feladatom ezen a földön.
- Attól tartok, a talányból mi sem lóghatunk ki - Hárpiaként kiismertem már ezt a területet. Tudom, mely fák ágai a legtörékenyebbek, és tudom, melyik mohos gyökérzetet használják a csapdák jelöléséhez, a rothadás mocsarában valami nem ideillő csak a testszagunk lehet. Ám a megjegyzése, mintha csak Theo-t hallanám, azóta is sajnálom a buzgó fejét, amiért átvirrasztotta az éjszakát, hogy aztán ne tarthasson velünk. - Nemsokára magunkra öltjük a bűzüket, kedves Loptur. Közeledünk.
Azonban még nem állok meg, tovább gázolok, nesztelenebbül, alacsonyabbra ereszkedve, próbálok egy mozgó pontot észrevenni a növények távoli sziluettjében, hátha korábban merészkedünk bármi veszélyhez. Egy ork nem ejt kétségbe, mégis rég szólított portyánk errefelé, kiterjeszthették a védelmi vonalaikat, megszaporíthatták őrszemeiket.
De nem mozdul semmi, lélek sem jár, a sűrűségben csak a fák nedvei koppannak a leveleken.
Ép lélekkel elképzelhetetlen volna ezen a tájon letelepedni. Itt, ahol a posvány néhány nap múlva kiszívná belőlem mindazt, amit magamnak hiszek, és annyi mást, Giseld nevetését, mikor Theo szájába talál a szőlőszemmel, vagy... Aldrich sáros lábnyomait a sátramban. Már különben is csak egy kép, hangja sincs, mikor úgy gyűlöltem érte. Aztán végül bizonyított.
Hirtelen megállok, ahogy a fűzfák koronái kirajzolódnak a sás fölött, a kripta néma, hajlongó bástyáiként. Loptur felé fordulok, jelentőségteljes biccentéssel, táruljon csak a szemei elé, hová vetjük magunkat, hol kell bizonyítson, hogy kiérdemelje jussát, azért jöttünk hát, hogy portyánk ízét ne csupán a nyelvünk hegyén forgassuk.
Ujjaimmal végigszántom arcomat, és nyakamat, a rejtőzködés jótékony hidegségét tapasztva bőrömre. - Ne sajnáld a sarat. Csendben kell végezzük, a lehető legtovább. Kérdéses, mennyien húzódnak meg odalent, de ez a kettő elöl... riadóztatni fog.
Szájról-szájra terjedő történetet akarok, amely örökre fennmarad, mert generációk beszélik majd, miként a Nagyvezír szakrális pusztulása a mocsárba mosta őket. Nem érem be kevesebbel.