Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Csendes pillanatok KaDiPE5
Csendes pillanatok KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Krónikás
83 Hozzászólások - 23%
Kalandmester
60 Hozzászólások - 16%
Rhysand Earhgaze
59 Hozzászólások - 16%
Folrandír Ceilteach
54 Hozzászólások - 15%
Deedra Gindrian
31 Hozzászólások - 8%
Ezaras Azildor
30 Hozzászólások - 8%
Naken Forerion
19 Hozzászólások - 5%
Ned Hawke
11 Hozzászólások - 3%
Nîndaer
10 Hozzászólások - 3%
Cailen Sephiran
9 Hozzászólások - 2%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Termékenység havi
Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális havi kihívás
Dobj D6 kockával egy címet, amihez írj egy minimum 700 szavas reagot a Csöndes kalandokba! Bővebben a Próba topikban!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Yesterday at 10:18 pm
• Asszociáció

Yesterday at 10:18 pm
• Szólánc

Yesterday at 9:58 pm
• Karaván út

Hétf. Szept. 26, 2022 11:26 pm
• Fehér-tenger

Hétf. Szept. 26, 2022 4:04 pm
• Erdei tisztás

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Deedra Gindrian, Ezaras Azildor

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
1
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
2
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
Csendes pillanatok

Go down 
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 12, 2022 11:35 am
Hárman egymás ellen


Atyánkról hír érkezett, hosszú napok és éjszakák után. Az erdőt járta másodmagával, ám ezúttal nem Cerbin, a bátyánk társaságában. Nem. Ezúttal mást választott útitársul ez pedig máris elég indok volt Aevonnak és a fivéremnek, hogy visszatérése hírére ünnepséget akarjanak szervezni… és milyen egyszerű is lehetett volna, ha engem nem akarnak belevonni a felesleges képmutatásba. Sosem volt megfelelő a viszonyom atyánkkal, kiváltképpen nem ahhoz, hogy velem óhajtsa közösen ünnepelni visszatértét.
– Egy hatalmas tábortűz mellett dalolhatnánk a hőstetteiről – magyarázta Cerbin, miközben Aevon egy tálnyi erdei gyümölcsöt igyekezett elfhez méltó esztétikával elrendezni. Csak ott ültem az egyik fa tövében, figyeltem az asztalon ténykedő nővérem kezeit. Aligha volt kedvem ehhez az egészhez, ezért unott közönnyel bámultam a jelenetet időről időre beletúrva ezüstszőke tincseim közé.
- Vagy esetleg eltölthetne egy kellemes vacsorát békében a családja és a barátai körében – jegyezte meg a nővérem, aztán lendületesen csapott Cerbin kezére. A bátyánk ugyanis éppen egy szem édes bogyót akart lecsenni a tálról. – Szörnyekkel harcolt, gondolod idehaza is kiáltozást akar hallani a nagy mulatozásban? – faggatózott rosszallóan Aevon és Cerbinre pillantott szúrós tekintettel.
– Férfiből van. A férfiak inni és mulatni szeretnek, nem asszonymódra sutyorogni egy díszes asztal mellett. – Bizonygatta Cerbin és lendületesen gesztikulált a nővérem felé. Azt kívántam, bár Tindómiel lenne idehaza inkább s ő felügyelné az itt történteket. Bizonyára ő is persze azt választotta volna, amit Cerbin javasolt. Finom volt és nőies, ám sosem oly’ lágy módon, mint Aevon.
– És te?! Te miért nem mondasz semmit? – Fordult hirtelen felém olyan haraggal a testvérem, mintha én magam lennék az oka a nézeteltérésnek. Persze már másfél napja egymás fülét rágták, nem volt csoda, hogy az indulatok elszabadultak. – Attól még, mert kölyök vagy, ugyanolyan Ceilteach vagy, mint mi! – Ripakodott rám, mintha csak az anyánk helyét akarta volna átvenni. Nem ismertem őt, de biztos voltam benne, ha még élne, kemény kézzel irányítana nem csak engem, hanem az egész családot és mostanra kész terülj-terülj asztalkám állna az egyik fa alatt, hogy apánkat és társát, társait várja.
– Hogy én? Mégis mit? Engem nem érdekel ez az egész… – válaszoltam dacosan és bizsergő ujjaim hegyére néztem. Fel-felvillant a képességem, melyről atyám nem akart tudomást venni, és én magam sem. A mágia ott cikázott az ereimben és mivel anyánk gyógyító volt, Tin úgy vélte, tőle örökölhettem valamit. Nem akartam belegondolni, tudván, hogy akkor apám még inkább nem akar majd a közelembe kerülni, ha ez mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Hallottam nem egyszer nagy sóhajtás közben azt mondani: „ez a fiú az anyjára ütött.” Talán fájdalmas volt rám néznie, mert anyám szemét, anyám haját örököltem. Meglehet a vonásaiból magamon viseltem ezt-azt, ám erre semmiféle emlékem nem utalt. Csak mosolygó ajkaira és dallamos hangjára emlékeztem még valamennyire.
– Ha vacsorát akartok rendezni, rendezzetek… – Vontam meg a vállamat, mostanra végképp nem értve, miért kellett ott ücsörögnöm és a civódásukat hallgatnom. Egyikük sem vett maga mellé, mikor anyánk meghalt. Hagyták, hogy apró tárborunk idősei gondoskodjanak rólam, mintha nem is lettem volna ennek a családnak a tagja. Nem óhajtottam elmélyíteni a kapcsolatomat velük ennek okán.
– Ezt mégis hogy gondolod, Folrandír? Az őseinknek meg jár a tisztelt, legyenek élők vagy holtak. Atyánk rengeteg áldozatot hozott a népéért. – Emelete meg hangját Cerbin. Ilyenkor olyan volt, mint az apánk. Egy keménykőből faragott szoborra emlékeztetett, ami büszkeségében felszegte az állát. Valójában ez állt a legközelebb ahhoz, ami apánk volt… és ijesztő volt a bátyámat ilyennek látni.
– Kelj fel onnan és segíts tábortüzet rakni vagy fonj ünnepi koszorút vadvirágokból!
– Nem akarok, ez az egész csak képmutatás… – pattantam fel a fa törzsétől, erre már Aevon is olyan fejet vágott, mint Cerbin.
– Nem! Nem! Nem! Fogd már fel, hogy nem fogunk tábortűz körül ugrándozni, muindor (fivér) – Magyarázta a bátyánknak erőteljes stílusban, majd odalépett elém és erősen az ujjai közé csippentette az egyik fülemet. Éppen csak felszisszenni volt időm. – Te meg eredj és szedj vadvirágokat az erdőben! – Aztán lendületesen a fák közé lökdösött, mintha ezzel bármire is rá tudna venni.
– Hagyjatok már ki ebből az egészből… – Sóhajtottam, félre lökve Aevon kezét az arcomtól. Az kellett volna még, hogy egy pofont is kapjak, amiért nem fogadtam szót neki. – Majd veletek megünnepli, hogy legyőzött valami szörnyeteget, én ehhez nem kellek! – Ellenkeztem. Ők persze nem értették meg mindazt, amit érzek… miért is értették volna? Egytől egyig apánk szeme fényei voltak, nem voltak kései gyermekek, aki a fájdalmára emlékeztették őt.
– Remek! Most nézd meg mit csináltál, Aevon? – Mutatott rám Cerbin, mintha csak valami tárgy lennék, amit tönkre tettek. – Az öcsénk kedvét is elrontottad ezzel a felesleges anyáskodással. Apánkról van szó. Engedd meg neki, hogy a harccal teli nap után mulasson, szórakozzon, ahelyett, hogy azt kelljen hallgatni az asztal mellett, hogy mennyire aggódtál érte. – Tette hozzá és megigazította a ruhámat, ami kicsit összegyűrődött. – Folrandír is jobban érezné magát, ha végre ihatna és végre az ölébe kaphatna egy lányt estére. – Erre egészen elvörösödtem. Megköszörültem a torkomat, de megszólalni nem voltam képes.
– Hiszen még gyerek! Hogy mondhatsz ilyet? Cerbin, te nem vagy normális… hova lett a bölcsességed? – kérdezte szigorúan a nővérünk és átkarolta a vállamat, mintha meg akarna óvni a rossz hatástól. – Hannon i dulu lín! (Köszönöm a segítségedet!) Innen megoldom magammtól is, Folrdandírral. – Jelentette ki erőteljes stílusban Aevon, magához képes is komoly hangon. Ujjai közben a vállam szorongatták.
Cerbin morogva állt tovább, ám tudtam, hogy nem tesz le tervéről. Nem. Még azt is eltervezte minden bizonnyal, hogy miképpen megy atyánk elé és győzi meg, hogy a mulatságot válassza a családi vacsora helyett. Nem volt hát olyan nagy meglepetés, hogy a nap végére az idősödő elf nem hogy vacsorát, de olyan mulatságot is kapott, aminek párja sem volt a táborunkban korábban.



#kihívás
Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
2126
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 23, 2022 8:07 pm
Lángok az éjszakában


Az egyik kezemben apró virágcsokrot szorongattam. Az idefelé úton gyűjtöttem, hogy odaadjam anyának. Mármint nem a kezébe, hanem elvigyük a kis kőrakáshoz, ami a helyet rejtette, ahol apa szerint aludt. Én meg mindig odaakartam menni, hogy felébresszem, de egész egyszerűen nem engedte. Most is azt mondta, mielőtt eljöttünk, hogy anya már örökre álmodni fog, ez pedig a legszebb dolog, ami egy magunkfajta ősi néppel történhet. Nem értettem a szavait, mégis bólintottam, remélve, hogy megdicsér. Nem sűrűn tette, de nem is sűrűn látogatott meg.
– Hova megyünk, apa? Lesznek ott nyuszik? – kérdeztem. A testvéreim már valahol előttünk jártak, én viszont mindenáron az öreg elf kezét akartam fogni. Szerettem, hogy ő az apám… de sejtettem, hogy ő nem érez így. Azt akartam, hogy büszke legyen rám, lássa, hogy okos vagyok. Hiába mondtam neki azokat a dolgokat, amiket az idősektől tanultam, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Csitt, Folrandír. Majd meglátod. – Pillantott rám és életében először megvillantott felém egy kedves mosolyt. Bár nagyon apró voltam, akkor mégis megdobbant a szívem és úgy éreztem gombóc nő a torkomban. Ez volt a legérzelmesebb dolog, amit valaha kaptam az apámtól. Máskor hideg volt és inkább érdekelték a testvéreim, semmint én. Azt mondta, hogy „majd, ha megnősz, te is jöhetsz velünk.” Ők érdekelték, engem meg folyton maga mögött hagyott és csak figyeltem, ahogy távolodik az erőd fái között.
Ez volt az első alkalom, hogy elhagytam az erdőt. A talpunk alatt nem az avar ropogott már, hanem friss fű sarjad, ami gyönyörűen nézett ki az aranyló napfényben. De nem néztem sokáig, a tekintetem inkább a hatalmas tűzrakások ragadták magammal, amiket egy kisebb társaság táplált. A hajukban valamiféle virágkoszorú pihent és a kezükben kupát tartottak, amit időnként felemeltek.
– Mit csinálnak? – kérdeztem csendesen.
Tartottam az idegenektől, ezért mikor apám megállt, elbújtam a lábai mögött és onnan lestem ki.
– Na. Ne legyél már ilyen félős. Megnézzük a tüzet, kapsz egy virágkoszorút és már viszlek is aludni. – Mondta apám és hátra nyúlt értem, hogy szépen maga elé tessékeljen. Ha nem tartja a kezét a vállaimon, biztosan elmenekültem volna. Ekkor hallottam meg a zenét, ami tetszett. Gyors volt, ritmusos, amire néhányan táncolni kezdtek.
A mulatozók között volt egy magas, kecses lány, hosszú, világos szőke hajjal. Ahogy forgott ide-oda, hirtelen azt hittem anyámat látom. Valamit motyoghattam is erről, mert apám azonnal odébb húzott, hogy az egyik lángoló fakupac előtt álljunk meg. Onnan nem láthattam a jelenséget, viszont oda tudtam bújni apám lába mellé.
– Ez a Laer ünnep. – Mondta és az ujjai megnyugtatóan simogatták a hátamat. – Ha felnőtt leszel, itt maradhatsz egész éjszaka. Ám most csak napnyugtáig lehetsz itt. – Tette hozzám apám, de a tekintete gyorsan elszakadt rólam, mert egy fiatal, vörös nő táncolt elénk, meglehetősen kevés ruhában. Végig mérte, aztán engedte neki, hogy a fejemre tegyen egy kisebb koszorút, amin vadvirágok voltak.
– Mi az a Laer ünnep? – kérdeztem csendesen, miközben egyre többen gyűltek össze a tűz körül. Egészen olyan volt, mintha valamire készülnének, de én megint a nagyon világos hajú nőt néztem ki magamnak, aki korábban pörögve táncolt. Most ki volt pirulva az arca a melegtől… hirtelen kiszakadtam apám karjának erős szorításából, majd odafutottam a lányhoz.
Gyorsan kapkodtam a lábaimat, mert apám máris a nevemet kiáltozta. Nem érdekelt. Lihegve álltam meg a lány előtt és nyújtottam felé a virágokat: – Ezt neked hoztam, anya. – Dünnyögtem. A lány persze elnevette magát, de azért átvette a virágot. Apám éppen ekkor ért oda, bocsánatot kért, majd szószerint felkapott, hogy elvigyen az ünnepség közeléből.
– Mit művelsz, te gyerek? – kérdezte idegesen, ahogy lerakott az egyik fa mellett. Kicsit meglökött, így a hátam pontosan a törzsnek ütközött. – Az anyád meghalt. – Tette hozzá, teljesen kikelve magából. Tudtam, hogy mit jelent az örökre aludni. Én mégis annyira oda akartam menni, annyira fel akartam kelteni… ezért is sírtam el magam apám kegyetlen szavaira.
– Itt maradsz, amíg érted nem jövök.– Folytatta kicsit ingerülten, majd hátat fordított nekem és visszasétált a társasághoz. Nem hagyhattam el azt a fát, amíg úgy nem gondolta, hogy jobb lesz, ha visszavisz az útitársainkhoz aludni.

#kihívás2

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
2126
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Márc. 25, 2022 6:49 pm
Gelennil


Fáradtan ballagtam be a Korallban kibérelt szobába. Talán éppen annak a zaját hallottam, ahogyan mellettem Ian is így tesz s erősen csapja be az ajtót maga mögött, hogy végre nyugovóra térjen. Igazából szerettem Nulportot, mert a morajlás valahogy azt az érzetet keltette, hogy élek. Nem zavart az alvásban, nem keltett fel, egyszerűen csak körbe ölelt, mint egy meleg takaró és megnyugtatott. Alorában lassan teltek a napok, sokszor olyan lassan, hogy úgy éreztem egy év telik el két perc között. Élveztem, mert tanultam és támaszt adott az a város, olyan biztonságérzetet, ami még a saját népem körében sem volt meg.
Nem birtokoltam az elfek bölcsességét, talán azért, mert sosem volt egy valaki, akire azt mondhattam volna, ő példakép, tőle érdemes tanulni. Családról családra adtak, míg apám messze járt s ha meg is látogatott, hát nem maradt más csak becsmérlés. Szerettem volna neki megfelelni, azt mondani, hogy annyi vagyok már, mint ő. Valójában sosem beszélgettünk, én mégis azt kívántam, bár úgy beszélne hozzám, mintha egyenrangú felek lennének.
Ezekkel a gondolatokkal sétáltam végig a szobámban, egészen az ágyamig. Fáradtan rogytam le a szalmával kitömött, kicsit ormótlan matracra. Még ott lógott a vállamon a tarisznyámat, amit mindenhova magammal vittem, attól tartva, hogy kizsebelnek. Ez volt mindenem, ami az előző életemből maradt, a többi El’Alorában sínylődött. Talán a mester már el is rendelte, hogy elégessék a szeretett leveleket, az ajándékokat, amiket másoktól kaptam vagy az apró emlékeket, amiket titkon megőriztem. Azt kívántam bár minden sort megjegyeztem volna a nekem címzett pergamenekről, hogy újra írhassam mindet.
Könyékig nyúltam hát a tarisznyámban. Kivettem két kötetet, melyeket Alora könyvtárából loptam el, csak azért, hogy esténként – míg Azizi alszik az úton – tanulhassak. Nagyrészt történelem volt, hiszen nem tudtam sokat arról, ami a múltban volt, mert sosem volt senki, aki megtanítsa nekem. Csak annyit ismertem, amennyit a mendemondákból megtanultam. Azonban nem is a világ, hanem saját fajom története érdekelt… regék, mesék, balladák, minden ami csak elmeséli a múltat. Talán már elég érett voltam, hogy meg akarjam tudni, ki is vagyok valójában.
Csendes túrtam tovább, félre lökve a párna felé a köteteket. Néhány jegyzet volt még benne, meg egy vékonyabb könyv, ami egy bizonyos Névtelen Mester feljegyzéseit tartalmazta. Olyan elf meséket jegyzett le, amelyekkel a kisdedeket altatják. Egyet még én is ismertem közülük Galene meséjét. Galene egy fiatal lány volt, aki egy titokzatos erdei alakba szeretett bele, akit vadászat közben pillantott meg. Gelennilnek nevezete el az idegent, akit mindennap keresett az erdőben, ám a nyomára sosem bukkant. Aztán egyszer vadászat közben nagy zajt hallott… és egy kiáltást. A szíve azt súgta Gelennillel történt valami. Rohant és rohant, amíg ki nem fulladt. Egyetlen, fekete foltot talált csupán, melynek a közepén fából faragott szív hever és ezüstösen ragyogott fel újra és újra, mintha még verne. Úgy vélte ennyi maradt mindössze a férfiból, akit megszeretett. Így hazavitte magával, ám beleőrült a fájdalomba, ami miatt száműzte a saját népe és földön futó lett. Állítólag egészen délre menekült Täwaren erdejeitől és egy fás vidéken érte a halál, magához szorítva a be nem teljesült szerelem egyetlen emlékét.
Fájdalmas mese volt, mégis gyerekeknek mondták odahaza. Valahogy volt benne valami tiszta és gyönyörű… valami makulátlan. Arra tanított, hogy szeretni nem csak külsőségeket lehet, szépséget, karcsúságot és kidolgozott izmokat, hanem annál mélyebb dolgokat. Ez pedig mindennél szebb volt.
A szívem egyetlen nagyobbat dobbant még csak a gondolatra is. Félretettem a könyvet, hogy aztán üres pergament vegyek elő. A nővéremnek akartam írni még úgyis, hogy fogalmam sem volt, hova küldjem a neki szánt sorokat. Talán összegyűjtök minden neki szánt levelet és majd a kezébe nyomom, ahelyett, hogy elmesélném, mi történt velem, mióta nem láttam.
Drága Tin… – így kezdtem volna, de már abba is beleremegett a szívem, hogy egyáltalán leírva látom a nevét. A testvérem volt, mégis úgy éreztem minden szó, amit lekörmölök a múltamba való veszett kapaszkodás volt. El kellett volna engednem. Úgysem látom többé.
Ahogy befejeztem a sorokat, a kezembe vettem a vékonyabbik könyvet. Felnyitottam, hogy újra olvasam Gelennil történetének kopott betűit és kicsit elfnek érezzem magam megint.

Tindómiel Ceilteach Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
2126
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 14, 2022 7:38 pm
Ethuil után


Összerezzentem. Valami hideg simított rajtam végig, de a hirtelen mozdulattól még erősebb fájdalom talált halántékon, jelezve, hogy valami nagyon félrement az este. Annyiszor fogadtam meg, hogy visszafogom magam… nem iszok, mert Iannek megígértem. Ehhez képest erre az őrült fejfájásra keltem, minden bizonnyal a szabad ég alatt – bár a szememet ekkor még nem nyitottam ki. Az este elsőfele és az Azizi fenekét eltaláló labda képe még élénken élt bennem, de hogy mi történt azután… kész rejtély volt. Egy részem örült, hogy csak halvány kép maradt meg a fejemben a mester szakállának őrült húzogatásáról, meg valami törpről, aki megfertőzött vagy megfogott… vagy valami. Képtelen voltam összetenni az emlékszilánkokat és a torkom is kapart annyira, hogy inkább a testi dolgokra terelődjön a figyelmem.
A szemem végre kipattant és a puha felületen szívesen visszaaludtam volna. Egészen olyan volt, mintha pihe párna lenne, ám amikor felültem nagy nehezen, hogy nyújtózzak, ám még mielőtt ezt megtehettem volna, szembesültem azzal. A párnának használt valami egy idegen ember hátsója volt. Piros ruha, rövid barna haj… és ahogy mocorogni kezdtem résnyire nyitott szemével engem mért végig.
– Hófehérke, gyere vissza, fázom! Pont jó helyen volt a fejed! – Dünnyögte öblös, mély hangon. Erre elborzadtam. Biztos voltam benne, hogy nem történt semmi… mert hát Ian szerint annak nyoma maradna, mégis undorodva pattantam fel, hogy távolabb menjek. Az ügyetlen mozdulatsor következtében persze a saját lábamban botlottam meg, majd huppantam egyenesen a hátsómra.
– Ne közelíts! – Emeltem fel a kezemet, nem, mintha ilyen mocskosul másnaposan képes lettem volna varázsolni. Képtelenség volt. Minden idegszálam a fájdalommal, a kiszáradt torkommal és kimerültséggel volt elfoglalva. Ahogy a szavak elhagyták az ajkaimat, felfogtam, mennyire rekedt vagyok. Talán egész éjjel kiabáltam? Valami beugrott arról, hogy Csip-csipet emlegettem… és… – Fordulj meg! – Parancsoltam a fickóra, magamhoz képest túl határozottan is, mikor az felállt és oda akart jönni. – Meg akarom nézni a tarkódat. – Fejtettem ki.
Vihogva ugyan, de megtette amire kértem és jött az átkozott felismerés. Pontosan ugyanolyan tarkója, meg forgója volt, mint a bárdnak… és nyilván összekevertem vele. HOGY A FENÉBE LEHET UGYANOLYAN A TARKÓJUK? Ez a gondolat szószerint üvöltött a fejemben a kíntól. Na, nem mintha foglalkoznom kéne úgy egyáltalán Rilrion tarkójával, meg bármelyik testrészével. Az istennő szerelmére, egyszer már kiábrándultam. A tenyereim közé fogtam a fejem és megráztam, hátha kitisztulnak az esti emlékek, de nem…
– Ugye mi nem… az este… izé… – Pirultam el. Hirtelen az futott végig a gondolataim kuszaságában, hogy talán Ian rosszul gondolja és mégsem érzem meg, ha valamit csinálok részegen egy ilyen félnótással. Mert igenis az volt. Rendes válasz helyett vihogott persze tovább és már lépett felém, mire letéptem magamról a köpenyt, ami meglepő módon egészen más színű volt, mint hittem. Élénk rózsaszín volt sötétlila helyett. Mi a fene történt éjszaka?! Nem számított, gombóccá gyűrtem és az ismeretlen arcába dobtam.
– Hagyj már békén! – Emeltem meg a hangomat, majd nagy nehezen felkelve a földről, leporoltam magamat, hogy menjek szépen vissza a városba, a szállásra… és megkapjam a fejmosásomat Iantől. Már eleve magammal kellett volna hozni a Fehérítő szirupot, amit az ilyen alkalmakra vettem... de nem tettem. Így hát szégyenkezve, kicsit megalázottan, köpeny nélkül vacogva, de szépen, lassan visszatértem a túlzottan is hangos Nulport utcáira, a büntetésemet várva.

Deedra Gindrian and Ezaras Azildor Kedvelték

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
2126
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 14, 2022 7:11 pm
***
Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
2126
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Magányos Pillanatok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Csöndes kalandok-
Ugrás: