Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Csendes pillanatok KaDiPE5
Csendes pillanatok KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Folrandír Ceilteach
54 Hozzászólások - 23%
Ezaras Azildor
33 Hozzászólások - 14%
Arnav
31 Hozzászólások - 13%
Krónikás
26 Hozzászólások - 11%
Rhysand Earhgaze
20 Hozzászólások - 9%
Aldrich Cornwell
19 Hozzászólások - 8%
Deedra Gindrian
16 Hozzászólások - 7%
Veleris
14 Hozzászólások - 6%
Reinaakviin
11 Hozzászólások - 5%
Calylenia
10 Hozzászólások - 4%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Gailoth havi Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális kétheti kihívás
Töltsd ki a karaktere(i)ddel a Tükröm, tükröm kérdéssort!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Yesterday at 10:57 pm
• Moments

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Ezaras Azildor, Folrandír Ceilteach

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
0
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
1
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
Csendes pillanatok

Go down 
Utolsó Poszt Pént. Márc. 25, 2022 6:49 pm
Gelennil


Fáradtan ballagtam be a Korallban kibérelt szobába. Talán éppen annak a zaját hallottam, ahogyan mellettem Ian is így tesz s erősen csapja be az ajtót maga mögött, hogy végre nyugovóra térjen. Igazából szerettem Nulportot, mert a morajlás valahogy azt az érzetet keltette, hogy élek. Nem zavart az alvásban, nem keltett fel, egyszerűen csak körbe ölelt, mint egy meleg takaró és megnyugtatott. Alorában lassan teltek a napok, sokszor olyan lassan, hogy úgy éreztem egy év telik el két perc között. Élveztem, mert tanultam és támaszt adott az a város, olyan biztonságérzetet, ami még a saját népem körében sem volt meg.
Nem birtokoltam az elfek bölcsességét, talán azért, mert sosem volt egy valaki, akire azt mondhattam volna, ő példakép, tőle érdemes tanulni. Családról családra adtak, míg apám messze járt s ha meg is látogatott, hát nem maradt más csak becsmérlés. Szerettem volna neki megfelelni, azt mondani, hogy annyi vagyok már, mint ő. Valójában sosem beszélgettünk, én mégis azt kívántam, bár úgy beszélne hozzám, mintha egyenrangú felek lennének.
Ezekkel a gondolatokkal sétáltam végig a szobámban, egészen az ágyamig. Fáradtan rogytam le a szalmával kitömött, kicsit ormótlan matracra. Még ott lógott a vállamon a tarisznyámat, amit mindenhova magammal vittem, attól tartva, hogy kizsebelnek. Ez volt mindenem, ami az előző életemből maradt, a többi El’Alorában sínylődött. Talán a mester már el is rendelte, hogy elégessék a szeretett leveleket, az ajándékokat, amiket másoktól kaptam vagy az apró emlékeket, amiket titkon megőriztem. Azt kívántam bár minden sort megjegyeztem volna a nekem címzett pergamenekről, hogy újra írhassam mindet.
Könyékig nyúltam hát a tarisznyámban. Kivettem két kötetet, melyeket Alora könyvtárából loptam el, csak azért, hogy esténként – míg Azizi alszik az úton – tanulhassak. Nagyrészt történelem volt, hiszen nem tudtam sokat arról, ami a múltban volt, mert sosem volt senki, aki megtanítsa nekem. Csak annyit ismertem, amennyit a mendemondákból megtanultam. Azonban nem is a világ, hanem saját fajom története érdekelt… regék, mesék, balladák, minden ami csak elmeséli a múltat. Talán már elég érett voltam, hogy meg akarjam tudni, ki is vagyok valójában.
Csendes túrtam tovább, félre lökve a párna felé a köteteket. Néhány jegyzet volt még benne, meg egy vékonyabb könyv, ami egy bizonyos Névtelen Mester feljegyzéseit tartalmazta. Olyan elf meséket jegyzett le, amelyekkel a kisdedeket altatják. Egyet még én is ismertem közülük Galene meséjét. Galene egy fiatal lány volt, aki egy titokzatos erdei alakba szeretett bele, akit vadászat közben pillantott meg. Gelennilnek nevezete el az idegent, akit mindennap keresett az erdőben, ám a nyomára sosem bukkant. Aztán egyszer vadászat közben nagy zajt hallott… és egy kiáltást. A szíve azt súgta Gelennillel történt valami. Rohant és rohant, amíg ki nem fulladt. Egyetlen, fekete foltot talált csupán, melynek a közepén fából faragott szív hever és ezüstösen ragyogott fel újra és újra, mintha még verne. Úgy vélte ennyi maradt mindössze a férfiból, akit megszeretett. Így hazavitte magával, ám beleőrült a fájdalomba, ami miatt száműzte a saját népe és földön futó lett. Állítólag egészen délre menekült Täwaren erdejeitől és egy fás vidéken érte a halál, magához szorítva a be nem teljesült szerelem egyetlen emlékét.
Fájdalmas mese volt, mégis gyerekeknek mondták odahaza. Valahogy volt benne valami tiszta és gyönyörű… valami makulátlan. Arra tanított, hogy szeretni nem csak külsőségeket lehet, szépséget, karcsúságot és kidolgozott izmokat, hanem annál mélyebb dolgokat. Ez pedig mindennél szebb volt.
A szívem egyetlen nagyobbat dobbant még csak a gondolatra is. Félretettem a könyvet, hogy aztán üres pergament vegyek elő. A nővéremnek akartam írni még úgyis, hogy fogalmam sem volt, hova küldjem a neki szánt sorokat. Talán összegyűjtök minden neki szánt levelet és majd a kezébe nyomom, ahelyett, hogy elmesélném, mi történt velem, mióta nem láttam.
Drága Tin… – így kezdtem volna, de már abba is beleremegett a szívem, hogy egyáltalán leírva látom a nevét. A testvérem volt, mégis úgy éreztem minden szó, amit lekörmölök a múltamba való veszett kapaszkodás volt. El kellett volna engednem. Úgysem látom többé.
Ahogy befejeztem a sorokat, a kezembe vettem a vékonyabbik könyvet. Felnyitottam, hogy újra olvasam Gelennil történetének kopott betűit és kicsit elfnek érezzem magam megint.

Tindómiel Ceilteach Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1670
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 14, 2022 7:38 pm
Ethuil után


Összerezzentem. Valami hideg simított rajtam végig, de a hirtelen mozdulattól még erősebb fájdalom talált halántékon, jelezve, hogy valami nagyon félrement az este. Annyiszor fogadtam meg, hogy visszafogom magam… nem iszok, mert Iannek megígértem. Ehhez képest erre az őrült fejfájásra keltem, minden bizonnyal a szabad ég alatt – bár a szememet ekkor még nem nyitottam ki. Az este elsőfele és az Azizi fenekét eltaláló labda képe még élénken élt bennem, de hogy mi történt azután… kész rejtély volt. Egy részem örült, hogy csak halvány kép maradt meg a fejemben a mester szakállának őrült húzogatásáról, meg valami törpről, aki megfertőzött vagy megfogott… vagy valami. Képtelen voltam összetenni az emlékszilánkokat és a torkom is kapart annyira, hogy inkább a testi dolgokra terelődjön a figyelmem.
A szemem végre kipattant és a puha felületen szívesen visszaaludtam volna. Egészen olyan volt, mintha pihe párna lenne, ám amikor felültem nagy nehezen, hogy nyújtózzak, ám még mielőtt ezt megtehettem volna, szembesültem azzal. A párnának használt valami egy idegen ember hátsója volt. Piros ruha, rövid barna haj… és ahogy mocorogni kezdtem résnyire nyitott szemével engem mért végig.
– Hófehérke, gyere vissza, fázom! Pont jó helyen volt a fejed! – Dünnyögte öblös, mély hangon. Erre elborzadtam. Biztos voltam benne, hogy nem történt semmi… mert hát Ian szerint annak nyoma maradna, mégis undorodva pattantam fel, hogy távolabb menjek. Az ügyetlen mozdulatsor következtében persze a saját lábamban botlottam meg, majd huppantam egyenesen a hátsómra.
– Ne közelíts! – Emeltem fel a kezemet, nem, mintha ilyen mocskosul másnaposan képes lettem volna varázsolni. Képtelenség volt. Minden idegszálam a fájdalommal, a kiszáradt torkommal és kimerültséggel volt elfoglalva. Ahogy a szavak elhagyták az ajkaimat, felfogtam, mennyire rekedt vagyok. Talán egész éjjel kiabáltam? Valami beugrott arról, hogy Csip-csipet emlegettem… és… – Fordulj meg! – Parancsoltam a fickóra, magamhoz képest túl határozottan is, mikor az felállt és oda akart jönni. – Meg akarom nézni a tarkódat. – Fejtettem ki.
Vihogva ugyan, de megtette amire kértem és jött az átkozott felismerés. Pontosan ugyanolyan tarkója, meg forgója volt, mint a bárdnak… és nyilván összekevertem vele. HOGY A FENÉBE LEHET UGYANOLYAN A TARKÓJUK? Ez a gondolat szószerint üvöltött a fejemben a kíntól. Na, nem mintha foglalkoznom kéne úgy egyáltalán Rilrion tarkójával, meg bármelyik testrészével. Az istennő szerelmére, egyszer már kiábrándultam. A tenyereim közé fogtam a fejem és megráztam, hátha kitisztulnak az esti emlékek, de nem…
– Ugye mi nem… az este… izé… – Pirultam el. Hirtelen az futott végig a gondolataim kuszaságában, hogy talán Ian rosszul gondolja és mégsem érzem meg, ha valamit csinálok részegen egy ilyen félnótással. Mert igenis az volt. Rendes válasz helyett vihogott persze tovább és már lépett felém, mire letéptem magamról a köpenyt, ami meglepő módon egészen más színű volt, mint hittem. Élénk rózsaszín volt sötétlila helyett. Mi a fene történt éjszaka?! Nem számított, gombóccá gyűrtem és az ismeretlen arcába dobtam.
– Hagyj már békén! – Emeltem meg a hangomat, majd nagy nehezen felkelve a földről, leporoltam magamat, hogy menjek szépen vissza a városba, a szállásra… és megkapjam a fejmosásomat Iantől. Már eleve magammal kellett volna hozni a Fehérítő szirupot, amit az ilyen alkalmakra vettem... de nem tettem. Így hát szégyenkezve, kicsit megalázottan, köpeny nélkül vacogva, de szépen, lassan visszatértem a túlzottan is hangos Nulport utcáira, a büntetésemet várva.

Deedra Gindrian and Ezaras Azildor Kedvelték

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1670
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 14, 2022 7:11 pm
***
Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1670
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Csendes pillanatok Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Magányos Pillanatok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Csöndes kalandok-
Ugrás: