Erendriel Ravaqirelle

Tulveron Krónikái :: Isilmë kegyeltjei :: Tulveron kalandorai :: Elf

Nem tudom ki tanított, vagy hol tanultam, de az íj használata úgy érzem a zsigereimből jön. Három hete vagyok úton, s ez idő alatt nem volt gondom a vadak elejtésével, bár valamiért az az érzésem, hogy pusztán levadászni őket és megenni, olyan felszínes, és tiszteletet nélkülöző. Azóta kegyes és gyors mozdulattal veszem el a természettől, amire szükségem van, ha az éppen hús, bár a bogyók, magvak és egyéb gyümölcsöket is nagyon ízletesnek találom. Valahonnan ismerem a növényeket, gombákat. Ránézésre tudom, hogy melyik mérgező és melyik ehető. A nyomok olvasása is igen jól megy. Egy elhagyott tábortüzet megvizsgálva megmondom, hogy mennyi ideje hagyták el a tüzet és merre mentek, esetleg volt-e lovuk, hányan lehettek. Felvetődik bennem ilyenkor, hogy vándor lehettem korábban, vagy nyomolvasó, nem tudom. Egy esős napon behúzódtam egy barlangba. Valamiféle ősi elf írás volt a kőbe karcolva. Egy darabig néztem, majd elolvastam hangosan és értettem. Ekkor elbizonytalanodtam, hogy tudós volnék, vagy tanult harcos. Bárcsak emlékeznék, de nem megy. A nyelvek ismerete mindenesetre erősségem lehet. Az eddigi rövid vándorutam alatt törpékkel találkoztam embereken kívül és jól értettem, amit saját nyelvükön egymással beszéltek.
A hajlított pengéjű kardomat elnézve régi darabnak tűnik, mégis nagyon jó a súlyelosztása és a forgathatósága. Ezt sem értem miként tudom megállapítani, de majdnem olyan jól forgatom akár az íjat. Azt vettem észre, hogy szeretek csendes magányba húzódni, megállni egy csobogó pataknál egy szép vízesésnél. Van, hogy órákat töltök íjászatgyakorlással, kardvívással, képzeletbeli ellenfelekkel, mintha ez egy berögződött gyakorlat lenne. Három hét nem túl sok, mindössze ennyi lényeges van, amit felfedeztem magamon. És még egy fontos dolog. Az alkoholt nem bírom. Egy utazó megkínált valami erős szesszel, de azt úgy köptem ki, mint ha ecetet nyeltem volna. Talán egy utolsó dolog. Egy erdőjáró druidával is találkoztam, aki mutatott néhány trükköt a tarsolyából, de valamiért veszélyesnek éreztem, ódzkodtam tőle, kihátráltam. Egyszerűen rossznak éreztem a mágia használatát. Nem tudom miért váltott ki belőlem ilyen heves reakciót, de azt leszűrhettem, hogy bizonyára nem mágus voltam, és talán nem is kedveltem őket túlságosan, de remélem ez majd kiderül minden mással egyetemben.

❖ Elsődleges fegyver: Egyszerű íj

❖ Másodlagos fegyver: Hajlított kard

❖ Vért: Bőrvért
                                     
❖ Védekezés: Egyszerű alkarvédő

❖ Egyebek: Ostor

Hasogat a fejem. Túl világos minden, szinte vakító. Alig látok valamit. Pár pillanatig csak tapogatózom, majd a fényesség lassan csillapodik körülöttem, aminek a helyét vastag köd váltja fel. Egy erdőben vagyok, talán reggel, vagy hajnal lehet, nem tudom, a ködtől csak találgatok. Megvizsgálva magam nem találok sérülést. A fejemen sincsen sem, sem ütődés és nem fáj semmim sem, bár a fejem az olyan mintha másnapos lennék. Bódult vagyok és kissé még szédülök is. A köd lassan kezd felszállni és igyekszem magamhoz térni. Egy húsba égető érzés fájdalma hasít a bal alkaromba. Olyan mintha égne a bőröm. Összeszorítom a fogam majd feltűrőm a ruha úját. Egy sötét színű tetoválás van rajta. Egy kör, amiben felül van egy fa ábra, jobb szélen egy nap, alul egy levél és bal szélen egy hópihe. Mindez fekete tintával a bőrömbe égve. Ekkor próbálom felidézni, hogy kerülhettem ide, de semmi sem jut eszembe. Nem ismerős az erdő, a táj. De várjunk csak. Nem emlékszem arra sem, hogy honnan jöttem. Ekkor majd beszakad a fejem a fájdalomtól. Milliónyi kérdés zúg benne, de mindent egy vastag lepel takar, és nem tudom lerántani a fejemben. Csak néhány dologra emlékszem mindössze. A nevemben egészen biztos vagyok. Erendriel Ravaqirelle. Abban is biztos vagyok, hogy mintegy negyed évezredet éltem meg. De abból, hogy mit tettem az elmúlt kétszázötven évben az tejesen hiányos. Nem tudom honnan származom, hol éltem eddig. Nem tudom van-e családom feleségem, gyerekeim, vagy egyáltalán vár-e valaki haza. Amikor magamhoz tértem az erdőben, valamivel több mint három hete, akkor a ködben egy gonosz nevetés futott végig. Egy kacaj, ami kárörvendőn csengett a fülemben. A hang ismerős volt, mintha tudnám kitől származik, éreztem legbelül, de bármennyiszer is visszagondolok rá nem jut eszembe ki lehetett, vagy, hogy ott volt egyáltalán. Csak a hangjára emlékszem, de ha újra meghallom biztos emlékeznék rá. Oka van, hogy ódzkodom a mágiától, hogy ellenséges, természetellenes erőnek tartom. Talán egy mágus művelte ezt velem, nem tudom, tényleg nem és ettől meg tudok őrülni. Milliónyi kérdés és semennyi válasz. Olyan érzés mintha egy ismeretlen világban ébrednék, ami valahol ismerős, de oly távolinak tűnik, mint a messzi hegyek havas csúcsai. Egyelőre az erdő adta élelmet és búvóhelyeket használom ki. Ezek ismerősek, otthonosak, még ha egy házhoz képest sokkal puritánabb is. Egy hónap telt el. Ezt a pár sort most azért körmöltem le a naplómba, hogy emlékezzek a kezdetekre, a kezdetekre, mindennek a kezdetére, amikor valaki megfosztott a korábbi életemtől. Elvett tőlem mindent. Csak én vagyok, a nevem, a fegyvereim és megannyi kérdésem. Nem adom fel, rá fogok jönni, hogy ki tette ezt velem. Nem hiszem, hogy véletlen csupán. A bal alkaromba égett tetoválás mintha megváltozott volna. A kör már nem teljes. Nagyjából az egytizede vagy kicsivel több hiányzik. A szimbólumok a körön belül talán évszakok, vagy valami más. Mi történik, ha a kör idővel teljesen elfogy? Lehet meghalok? Rejtély ez is, ami megoldásra vár, de tartok tőle, hogy a tetoválásnak, ami megjelent a karomon, annak köze van az eltűnt emlékeimhez. Úgy érzem lassan el kell hagynom az eddig biztonságot adó erdőt és faluban, nagyobb városban kell, hogy keresgéljek, kérdezősködjek, olyanokat, akik segíthetnek a végére járni annak, hogy mi történt velem, és hogyan tudom visszacsinálni, egyáltalán vissza lehet-e fordítani.