Úgy hengeredtem végig az ágyon, mint egy macska, aki a hasára érkező napsugarak alatt lustán ébredezik. Egyelőre képtelen voltam gondolkodni vagy kinyitni a szememet, pedig a tudatom szép lassan a helyére billent. Valami rémlett az éjszakai… sőt hajnali iszogatásból is, aminek a következménye éppen az ágy másik végén feküdt – talán nem aludt, nem tudtam, hiszen még az álom csukva tartotta a pilláim függönyét. Így hát csak a sós illatot éreztem, amit nem mosott le a tegnap esti tisztálkodás sem.
– Miért nem álmodtalak… – dünnyögtem félálomban. Talán még homályos volt a tudatom a másnaposság okozta kiszáradtság miatt. Ezért sem pattantam ki az ágyból azonnal, ahogy felfogtam, hogy lényegében egy vadidegen van mellettem… egy vadidegen, aki végig nézte, amint megmosdok és bebújok a hálóruhámba. Túl korán volt ahhoz, hogy ezt megértsem.
Fordultam még egyet az ágyon, úgy hogy az arcom valahol éppen belé ütközött. Nem nagyon érdekelt egyelőre ez, csak próbáltam befúrni magam alá, mintha csak egy párna volna, ami eltakarja a nap egyre erősebbnek ható fényét. Nem akartam magamhoz térni, aludni akartam, hogy a lüktető fejfájásról még csak tudomást se kelljen vennem. Nem kellett, de nagyon is éreztem, hogy ott lüktet és a hányinger is oly’ lelkesen követte. Ezúttal viszont már nem volt mit kiadni magamból, így inkább csak valamiféle inger volt.
Valamit dünnyögtem magamban, mintha csak félálomban lennék. Valójában olyasmi akartam mondani, hogy „vidd innen a napot,” de nem volt igazán hallható egyetlen szavam sem, így ha Ari képességeinek része is lenne, hogy elvigye a napot az égről, nem érthette volna. Nyöszörögve emeletem fel végül a fejem, de még mindig nem volt nyitva a szemem.
– Mennyire jár magasan a nap…? – dünnyögtem rekedten. Reggelente általában találkoztam Iannel, hogy legalább megvitassuk a napunkra vonatkozó terveket vagy tudja, hol keressen, ha éppen egyedül veszem nyakamba a várost.
Sóhajtottam egyet és kinyitottam végül a szemem, ám annyira bántotta a fény, hogy egyelőre csak résnyire sikerült. A tekintetemmel Ari arcát kerestem, még mindig nem érezve, milyen kínos az egész helyzet. Aztán kiszáradt torokkal odasúgtam neki:
– Van egy táska valahol a földön, benne egy kis fehérítő sziruppal… azt add ide, mielőtt belehalok a másnaposságba… – próbáltam végig mondani, de ahogy szép lassan felfogtam, hogy egyágyban vagyok vele. Valahogy éjjel annyival könnyebb volt erőszakosnak lenni. Valahogy akkor nem tűnt ennyire vészesnek a helyzet, most azonban szépen elpirultam.
Épp tátva maradt a szám egy pillanatra, mikor matatást hallottam az ajtó felől. Azonnal felültem és magam elé rángattam a takarót. Nem is láttam, hogy kilép be rajta. Persze sokan nem lehettek, Ian vagy a kocsmáros… nem, mintha kulcsra zártam volna az ajtót. Mindenesetre jobbnak láttam eltakarni magam annak ellenére is, hogy hálóruhában voltam - Arival ellentétben, akin nem sokat takart a tenyérnyi ruhadarab.
– Meg tudom magyarázni! – visítottam, de ettől a fejem csak még inkább lüktetni kezdett. Két ujjam a halántékomra szorítottam és a fájdalomtól a szemeimet is erősebben hunytam le.
