Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
So this is... KaDiPE5
So this is... KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Folrandír Ceilteach
61 Hozzászólások - 24%
Ezaras Azildor
37 Hozzászólások - 14%
Arnav
33 Hozzászólások - 13%
Krónikás
28 Hozzászólások - 11%
Deedra Gindrian
22 Hozzászólások - 8%
Aldrich Cornwell
20 Hozzászólások - 8%
Rhysand Earhgaze
20 Hozzászólások - 8%
Veleris
15 Hozzászólások - 6%
Reinaakviin
13 Hozzászólások - 5%
Calylenia
10 Hozzászólások - 4%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Gailoth havi Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális kétheti kihívás
Töltsd ki a karaktere(i)ddel a Tükröm, tükröm kérdéssort!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Today at 12:49 pm
• Asszociáció

Yesterday at 12:52 pm
• Szólánc

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Arnav, Deedra Gindrian, Ezaras Azildor, Folrandír Ceilteach

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
0
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
1
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
So this is...

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Utolsó Poszt Hétf. Május 23, 2022 6:11 pm


so this is
« taggeld; @Arnav • Zene; The golden one »
Arnav szavai hűen tükrözték származását. Értettem miért vonzódik a vízhez… ahogy én magam is vonzódtam az erdőkhöz és a fákhoz. Talán csak élvezte, hogy megoszthatja velem, amit szeret, hiszen én is meséltem neki a ruhákról, amiket szeretek, azokról a dolgokról, amik rajta kifejezetten tetszettek nekem. Ez amolyan ismerkedés volt… mint egy olyan “randi,” amit Ian említett.
Aztán megmutattam neki az egyetlen értékes dolgot rajtam. Nem. Az a lánc nem ért sok ulront és nem is csodálatos technikával készítette valami ékszermester… nem. Ez csak azért volt értékes, mert az anyámé volt. Egyszerű érzelmi jelentősége volt. Reméltem, hogy ezt Ari is érzi, még ha jól nem tudja kifejezni. Talán a neki adott lánc is majd egyszer ilyen lesz.
- Majdnem olyan szép, mint a neked adott vasmacska. Az is szimbolizál valamit, talán egyszer majd rájössz mit… - mondtam halkan, de nem annyira, hogy ne érthesse a szavaimat. Egyszerűen csak nem tudtam még kimondani, szavakká formálni mindazt, amik bennem voltak.
- Ha le akarnál hűteni, nem kell ám visszafognod magad… - kacsintottam rá, de ahogy tovább haladtunk a piaci forgatagban, persze minden komolyabbá vált. Hiszen azért voltunk itt, hogy neki segítsünk… és igen. Tudtam, hogy fájni fog majd elengedni, de megígértem, hogy segítek és ezt az ígéretemet nem akartam semmissé tenni, csak mert egy kicsit beleszerettem ebbe a halfiúba… vagy férfiba. A közöttünk lévő százötven év amúgy is szinte három emberöltőnyi különbség volt. Hogy is adhattam volna neki bármi olyat, amiért engem választott volna? Nem voltam bölcs, csak egy dologra voltam képes. Akarni.
A gondolatra persze komorabb szavak is érkeztek belőlem. Anyám és a bátyám története, akik életét erőszakkal vették el azok, akik a klánunkat támadták az erdőben. Tin nem mesélt róla sokat, ahogy apa sem, csak egy-egy szót csíptem el a beszélgetésükből.
- Azon dolgozom. Nem akarok inni. - bólintottam. Ez persze könnyelmű kijelentés volt a pillanat hevében, hiszen honnan tudhattam volna, mit hoz mindaz, ami előttem áll. Talán a keserűség, ami már így is gyökeret vert bennem, kihozza belőlem a legrosszabbat és üveget fogok ismét. A rosszullét ettől nem tántorított vissza.
Könnyen törtem át a piacra jellemző tömeget, hogy lábaim elérjék az utat, mely a fogda irányába vezet. Ha az én családom nem is menthető, legalább Arnav hadd kapja meg azt, amiért jött. Barátokat, testvéreket.
- Te majd engem fizetsz meg később. - Feleltem, bár még nem tudtam hogyan hálálhatná meg, hiszen csak a csókjára vártam, amit már korábban ígért nekem. - Hosszú út áll még előtted a szavaid alapján, minden ulronra szükséged lesz. Majd egyszer, valahogyan visszaadod… jó? - mosolyodtam el, ahogy rá pillantottam a szemem sarkából. Borzasztó édesnek találtam, hogy volt lelkiismerete, de képtelen lettem volna nem segíteni neki. - Hamarosan megtudjuk látták-e őket. - Tettem hozzá, ahogy megálltam a robosztus építmény előtt.
- Akkor csak hagyj beszélni. Ígérem, nem lesz baj.
Nem karoltam ezúttal belé. Kicsit féltem, hogy majd jobban megnéznek emiatt. Így hát, beletúrtam a hajamba és odaléptem az őrhöz. Előkaptam néhány érmét, úgy, hogy ne lássa honnan veszem elő és az ujjaim között felemeltem.
- Valakiket keresünk. Csak megnéznénk a cellákat és ha nincsenek itt már távozunk is.
A pasa szó szerint kitépte a kezemből az ulronokat.
- Mondd meg, Pognak, hogy marhára nem vicces. Szajhákat küld ide, hogy az elhagyjam az őrhelyem! - Emelte fel a hangját, én meg nekiestem a mögöttem álló Arnav mellkasának, mert attól féltem, hogy nekem esik. - Nem a hamvas fiúk az esetem. Szedd a sátorfáradat!







Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 22, 2022 7:52 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
- De hiszen most is ketten vagyunk. Nem jött Ian, amazok pedig ránk se néznek – mutatok a tömeg felé. Persze értem én, hogy mire céloz, így kezem leengedve bólintok egyet. Kinek mi a csúnya, ugyebár. - Értelek persze. A társaság a lényeg és a víz – hiszen nem a száraz homokhoz és egy buckához kívánok menni, hanem annál több. Nekem több. Haza nem mehetek, de a vizet nem vehetik el tőlem, nem tudják, nem tudnak mindenhol ott lenni. Egy részem azt kívánja bárcsak, hiszen akkor tudnám, hogy sokan vagyunk, rengetegen, de baj is lenne, mert akkor nem élnék sokat, nem élném meg az újabb és újabb napokat idefent. Szerencsémre, keserű mellékízzel, élek és érezhetem.
- Bizonyára. Ilyen nagy palástok meg minden, hogy suhogjon és zörögjön – mutatok a hátam mögé, mintha ott lenne. Persze nem nagyon láttam ilyeneket sokat, inkább talán mások voltak, de kétség se fér hozzá, hiába lehet kényelmes, ha egyszerűen totálisan hasztalan, mert zajt csap. - Akkor az egyszerű forma kell, ezzel – nézek oda, ahonnét most ő húz elő egy medált, melyen a holdsarló pihen, lilás színben. Másabb, mint amit az én nyakamba akasztott, de valahol megértem, miért bámulta annyira a holdat, amikor odahuppantam mellé.
- Szép nagyon. Jól őrizd meg – mintha attól tartanék, hogy valaki itt terem és letépi a nyakából. Az ilyen dolgok, főleg anyától, apától, sokat jelentenek és sokáig őrizzük, a legutolsó dolog, amit csak akkor tesz pénzzé a legtöbb ember, amikor már nem marad bőrén hús vagy épp a gyerekéé. Vettem már én is párszor apróságot úgy, azoktól, akik éheztek és nem maradt már más, miközben megszakadt a szívük. Visszarejti az ékszert, én pedig hátradőlve csóválom meg a fejem szórakozottan.
- Azt egyből gondoltam, hogy van rá módszer – hogy mik azok, sorolni sem kell, csupán ő sejteti ahogy szinte dalolja felém. Azonban hamar komolyabb hangvételűre fordulnak a szavak, nem húzom elő ismét a vicces. Bólintok egyet, hogy értem és meg is értem, miért nem akar jobban belemenni. Hasonló, hiszen én is sokszor láttam vagy csak éreztem át, ahogy közeliek hullottak a mélybe, váltak a semmivé. Az ilyen, bárhol legyen bárki, nehéz és még nehezebb szavakba önteni.
- Sajnálom – mondok ennyit végül, nem fűzöm bele a saját nyomoromat, hiszen felesleges. Nem arra van szüksége, megértésre sem, azokat azonban, akik megöltek, nem hozza vissza semmi sem. Még a varázslat sem. - Az akkor nagyon is jó. Dolgozz azon, az ivás helyett és akkor még hasznos is lesz – persze, ez már az ő döntése, nem az enyém. Ha nagyon fájt neki ma reggel, talán épp elég ok lesz majd neki, hogy magától is erre gondoljon, ne pedig egy üvegcsére.
- Igen, eléggé. Még sokáig nem láthatom őket – vagy lehet soha többé. Ők nem jönnek utánam, elkötelezettek és védik, ami maradt. Meg akarják tenni amit lehet, családot, életet, jó kérdés, hogy meddig fogja ezt engedni a világ. Ha sokáig állok egy helyben, kevés idő lesz, elindulunk, de gondolataim még ott maradnak, a családnál. Felveszem az iramot végül és hallgatom, hogy mi a terv.
- Igen, nekem is ez a bajom, hogy hatalmas – sóhajtok egy nagyot. - A tenger közelében is túl nagy, de egy próbát megér bőven. Majd… kiderül. Miért fizeted le? Nekem kellene – hiszen hozzám tartoznak, ha itt vannak és akkor is, ha máshol lesznek. Senki más nem fogja helyettem megtenni, ha másik városban lesznek. - Már az is jó lenne ha látták és tudnám így, merre. Így csak rohangálni fogok a világban, mint valami bolond – fújtatok egyet, mert a tehetetlenség csak dühít, végül azonban sóhajba fordítom át, ahogy odaértünk lassan. Az épületre pillantok, amely a legbarátságtalanabb itt, azok közül, amiket láttam. Visszapillantok inkább Fol felé.
- Hogyne, megyek veled be – azzal már indulok is az őr felé majd megállok előtte, bevárva Fol-t, hogy ő beszéljen, de azért vigyorgok. Nos, az ő már nem épp barátságos tekintettel méreget, talán fejben már azt is tudja, melyik cellát kapjam.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Május 18, 2022 5:59 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Voltam valaha ilyen felszabadult? Isilmë szerelmére, biztosan állíthattam, hogy nem. Talán gyerekként voltam ilyen, mikor Tin úgy döntött, hogy meglátogat és együtt játszottunk, akkor mertem nevetni, jól érezni magam, mert akkor gyerek lehettem. Azon kívül nagyrész koloncnak éreztem magam az engem körülvevő idősebb elfek között.
– Ha lehetünk kicsit kettesben, úgy ha gyönyörű, ha csúnya, ha kényelmes, nem számít. Azt hiszem, sokszor csak a társaság a lényeg. – Feleltem, de biztos voltam benne, ha a csökkenő hold ezüstös fényében megint figyelhetném őt a víz mellett, ugyanúgy égi tüneménynek tűnne, mint azon a bizonyos estén. Nem akartam persze túlzottan romantikusnak hatni, bár nagyon is az voltam, ami az érzéseket illeti, de nem kötöttem ennél jobban Ari orrára. A társaságát akartam érezni, nem azt, hogy egész egyszerűen nem tud mit kezdeni velem.
Csak megráztam a fejem. A legtöbb varázsló kámzsás öregember volt az emberek szemében, vagy éppen valami női ruhához hasonló öltözékben virított. Én nem vágytam ilyesmire… szerettem a nadrágot és az inget, ami kicsit rám feszült. Egyszerűen könnyebben mozogtam benne, pláne, ha varázslásról és ebből kifolyólag gyakorlásról, vagy harcról volt szó.
– Nem tudom. Biztos vannak olyan ruhák, amiket egy-egy varázsló kényelmesebbnek tart a harcban, én a szépséget kedvelem, de inkább az egyszerűbb formákban. Ha giccset akarok hát felveszem a fekete gyöngyfülbevalókat, vagy kihúzom az ingem alól ezt. – Kivontam a fekete anyagok rejtekéből a lila félholdat formázó medált, ami egy bőrszíjon lógott a nyakamban.
– Ez anyámé volt… – A hangomban némi szentimentalitás csendült, de nem tartott sokáig. Gyorsan elvonta a gondolat, hogy hamarosan talán tényleg beteljesül a vágy, ami már az első pillanattól kezdve dolgozott. Sok férfit ismertem, naponta találkoztam újabb és újabb alakokkal, de csak Arnavnál éreztem ilyen erőteljesen, hogy csókot akarok tőle kapni.
– Hidd el, le tudsz hűteni, ha a megfelelő módszerrel próbálkozol. – Feleltem olyan dallamosan, mintha csak egy szépséges erdei madár csicseregne egy faágon. Talán mégis volt bennem egy kicsit abból az elfségből, mely az erdőben hagyományosan létezett. A családomról beszélni mégis nehéz volt.
– Megölték őket. – Ismételtem meg más hangsúllyal azt, amit mondott. Egy rövid bólintás is követte a szavakat, így biztosítva őt arról, hogy ez egy szomorú történet. A családom anyám halálával hullott igazán szét, amit csak tovább szabdalt a bátyám halála.
– Gyógyító sosem lesz belőlem, de a mágia, amit tőle kaptam fejlődhet és erősebbé válhat. Én így tisztelgek anyám emléke előtt. – Feleltem és hallgattam, amit ő mond a családjáról. Az érdekesebb volt, így kicsit felé fordultam, ahogy leporolta magát. Aztán már léptem is előre, hogy meginduljunk a fogda zord épülete felé. – Gondolom, hiányoznak a testvéreid. – jegyeztem meg.
Aztán persze megint megpróbáltam a humorosabb oldalát megfogni a dolognak. A csókra tereltem a szót, majd vidáman, kicsivel gyorsabb léptekkel haladtam a kúria mellett egyenesen a célunk felé. Nulport nem volt akkora város, hogy elfáradjon az ember lába, míg egy pontjából a másikba sétált.
– Beszélek. – Bólintottam először. – Ha ott vannak, lefizetem az őröket, hogy engedjék szabadon őket. Ha pedig nincsenek ott, az egy másik tervet jelent. Akkor tovább kell kérdezősködni. Nem feltétlenül lehetnek Nulportban, ez a világ hatalmas, de talán látták őket. – Tettem hozzá és végig sietve a hatalmas építmény mellett, már szemünk elé is került a fogda. Nem volt szép látvány, sőt az igazat megvallva elég lelombozó volt. Az ajtó előtt álltam meg, kicsit távolabb, hogy az ott állomásozó őr ne nézzen meg azonnal magának.
- Bejössz velem, vagy megvársz kint?



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Május 17, 2022 11:08 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Nekem a víz csak jó, bár nem hinném, hogy valódi alakom is megvillantom, annak még nincs ideje. Bár, ha még sokáig mászkálunk ebben a városban, akkor megkívánom azt a fájdalmat, amit megkövetel. De ami utána az, annál jobb sosem lesz. Messze az otthontól ugyan, de mégis, az érzés maga.
- Ám legyen úgy – bólintok arra, hogy megígérte. Bár a szavak sokfélék lehetnek, az ígéretek még annál is jobban, hiszen nem egyszer szegték meg a nekem tett szavakat vagy én tettem meg. Nem hiszem, hogy soha többé nem fog, mert bizonyára lesz alkalom, de talán, a nemrég átélt kín után most valóban nem. - Nem nagy hely, csak kényelmes – messzebb vannak azok, amiket papírra lehetne leírni, milyen szépek. Azokhoz pedig nappal illik vagy a Telihold valódi, teljes fénye. Amikor csak levegőt akartam érezni a bőrömön, el-elmentem egy ilyen helyre, mert oda sem a hajóik, sem maguk az emberek nem jutott el egykönnyen, így magam voltam csak, meg a csend. Amikor nehéz volt, de hamar vágytam a forgatagot, így tovább is álltam.
- A patak vize más, az nem tetszik annyira. Inni jó, meg lemosni a mocskot. Az úszás meg hasznos, sok-sok alakot láttam már a mélyben rohadni, pedig ha tudtak volna… - persze, kicsit szépítek, mert hát, nem is kevés miattunk került oda, vagy éppen csak ami maradt belőle. Bizonyára ezekről is hallott, a mendemondákról, amikben több volt az igazság, mint a mese. Nem szégyellem, nem tagadnám meg most sem, ha azt kéne tennem, de tudom, hogy bennük több van, mint a táplálékban. Bár, legyen rá tanúm bármelyik istenük, egyesekbe annyi ész sem szorult, mint egy tátogó halba.
- Akkor egyszerű kell, mint ez – bökök a vértre, amely miatt még sosem nézett senki nagyon rám, nem szúrt ki a tömegben. - Vagy akkor kicsi nagy kell. A mágiához valami nincs? Bár a te pénzed, te tudod mire kell – hiszen én hiába akarnám elkölteni, ami nincs. Sok minden amúgy sem kellene, bár nem mondom, láttam fémből készült vérteket vagy éppen fegyvereket, amiket szívesen tudnék a magaménak, de mivel ez a test csak az álca, nem költök rá feleslegesen. Nem kell cifra ruha a tenger mélyére és annyit nem hordanám, hogy megérte.
- Az az ő dolga – vonok vállat, mint minden ilyenre. Ha csak mások véleményét nézem, kint se lennék a vízből, sosem fordult volna meg a fejemben, hogy elinduljak bárki után. Persze, sokszor jól jön, ha azok a szavak jók és jót mutatnak, de amikor senkik csak úgy, beszélnek… tegyék. Azért van a szájuk, ameddig be nem tömi valaki azt ronggyal. Aztán akkor majd lesz alapja a rossznak, bár szégyellni nem szégyellném.
- Nekem az a furcsa, aki csak erre. Más világ, más nézőpont, igazából. El hát, mert volt egy cél, nem sikerült, mással igen. Ez már csak így működik. Ha kevesen lennének az emberek, akkor nekik is. De ők annyian vannak, hogy ráérnek egész nap csinálni – nevetek fel. A jólét, ahogy mondanám, ha folytatnám, eléggé meglátszik rajtuk. Nem kell csak azt nézni, hogy mennyire betörtek a mi területünkre, a mi élelmünk viszik, mindenhol ott vannak. A hegyeken, a völgyekben, a föld alatt lassan, az erdőkben. Sehol nem marad majd senki más, csak ők és ez valahol nem olyan kellemes gondolat, még ha nem is vagyok vérmes velük, mint a többiek.
- Ráérünk mindennel, úgy hiszem. Aztán megint felpörögsz és nem tudlak lehűteni sem – csóválom meg a fejem közben. Persze, hogy akarja, kíváncsi, meg, ahogy mondta, követelőző. A fiatalok már csak ilyen hevesek. Még pár év és ő is lelassul, de most… most van. Elcsendesedve tépek ismét egy darabot, ahogy mesélni kezdi a családját. Nagy és csonka mégis, tele veszteséggel. Nehéz erről beszélni.
- Megölték őket? - talán pont az, amire az előbb tértem ki csendesen, a betörő emberiség, aki nem szokott kérdezni, csak elvenni. - Meglehet. De gondolom te nem gyógyítani kívánsz – fogalmam sincs, hogy miféle mágiák vannak még, de ki tudja. Lehet azt kell csinálnia, amit kapott. - Apám már nekem sem él. A testvéreim, akikkel a vér köt össze, talán még igen. Én nem örököltem semmit – figyelem, ahogy közben feláll és leporolja magát. Indulna. Én még eszek, így a kenyérmaradékkal a kezemben állok fel, bár már nincs sok, kidobni nem fogom. Lerázom magamról a morzsákat és elindulok utána.
- Azért ne fuss, abban nem vagyok annyira jó – érem be végül és körbepillantok. - És ha ott vannak vagy sem, mi a terv? Még mindig te beszélsz?


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 16, 2022 8:05 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Valójában egészen tetszett a gondolat, hogy megmártózzak az éjszaka leple alatt Arnavval vegy olyan helyen, ahol a legtöbben nem is sejtenének fürdőző helyet. Akkor lehetnék ruhátlan anélkül, hogy bárki megleshessen… Ari előtt nem volt baj a testemet mutatni, de mások egészen különös hatással voltak rám. Iantől például egyenesen pánikot éreztem. Nem akartam, hogy lássa, milyen vézna vagyok. Így is éppen elég gyengének tartott.
– Nem iszok, hisz megígértem Iannek is. – Feleltem, majd lágyan elmosolyodtam. – Alig várom, hogy elvigyél erre a helyre.– Valójában szerettem volna minél több dolgot megtapasztalni mellette, hiszen ha elmegy ez az egész álomkép szertefoszlik és mi már nem leszünk többé mi, csak két ember, akiket elválasztott saját sorsuk. – Gyerekként sokat pancsoltunk az erdei patakoknál, de mély vízhez nem sokszor volt szerencsém. Még a kisebb tavak sem voltak olyan vészesek, úszni mégis megtanultam.
Nem hittem, hogy érdekelné a gyerekkorom, mégis meséltem róla. Valahogy vele még Iannél is könnyeben megnyíltam. Könnyen csúsztak ki a szavak az ajkaimon, csak meséltem, mert úgy éreztem ez kell ahhoz, hogy megtudja, ki vagyok. Csak azt adtam neki, amire én magam is vágytam.
– Senki sem, csak tudod… ha innen tovább állunk, akkor túl nehéz lenne valami hatalmasat cipelni. Vagy éppen, ha ruhát vennék, Ian nem engedné, hogy viseljem, mert túl feltűnő. – Vontam meg a vállam. Nem meséltem még Arinak arról, hogy egészen pontosan mit keresek egy zsoldos mellett. Legalábbis nem fejtettem ki részletesen a dolgot. De valamiből élnem kellett, az pedig nem a külsőm volt, mint már sokszor bebizonyosodott. Nem egy alkalommal tette majdnem tönkre a helyzetet a feltűnőségem.
– Van, akinek szégyen ez, hidd el… – feleltem, ám ahogy ficeregni kezdett ültében, le is esett, hol nyúlkálok. Nem akartam udvariatlan lenni… nem, sőt valami különös figyelmesség fogott el, azért törölgettem a morzsákat róla. Kissé zavartan húztam vissza a kezemet és rápislogtam, nem mintha le tudtam volna olvasni az arcáról, hogy jól esett-e neki vagy éppen azon gondolkodik, milyen lenne beverni a képem.
– Furcsa elképzelni, hogy valaki ennyire használja csak a testét. Na meg azt is, hogy elhajtott… – megköszörültem a torkom és végig simítottam a hajamat zavartan. Aztán hallgattam, ahogy arról beszél, milyen volt emberekkel együtt lenni. „Kipróbálta.” Talán csak nem fogták meg azok az asszonyok, férfival viszont tudná élvezni, kötelezettségek és hagyományok nélkül. Utódot egy magamfajta sehogyan sem tudna neki adni, így megszűnne a testiség ilyen formájú, kissé korlátolt felfogása.
Észrevettem már, hogy nem nézte meg a nőket, pedig a piacon is akadt mindenféle. Formásabb, vékonyabb, szép arcú, széptestű, kicsit teltebb. Színes népség volt, ahogyan a város maga is. De Ari nem nézett egyikük után sem.
– Ha besétálunk amögé az épület mögé, az is később lesz… vagy valamikor – böktem a fejemmel a szemközti építményre. – De igazad van, talán este jobb lenne, mikor visszatérünk a szobába. – Tettem hozzá. Az legalább édes jutalom lenne, ha esetleg sikerül nem összeveretnem magam a fogdában, mikor a barátai után kérdezősködök. Nem, mintha nem éreztem volna szívesen azonnal az ajkait az enyémeken, egyszerűen csak kicsit zavarban voltam a gondolattól.
– Családom… van… – Sóhajtottam. Nem szívesen hoztam fel az apámat, nehéz fejű alak volt, akit meglepő módon rendkívül tiszteltek az erdei elfek. A családi többi tagja is hasonló volt. Csak én voltam ilyen furcsán semmilyen. Lényegében egy senki. – Az apám és a két nővérem van még életben. Az anyám és a bátyám egészen kicsi koromban meghaltak. Anyámra már egyáltalán nem emlékszem, a bátyámra még haloványan igen. Az apám meg az erdei elfek között tisztelt, idős elf, nagyon bölcs… a fiatalabb nővérem egészen hasonló hozzá, tőle örökölte a képességeit. Aevon nővérem meg gyerekeket nevel odahaza. Tisztességes asszony lett belőle. – Meséltem el röviden a történetet. Nem volt különösebben izgalmas. – Csak én vagyok varázsló, anyám gyógyító volt, bizonyára az ő mágiáját örököltem meg.
Aztán felkeltem a romról, leporoltam én magam is a morzsákat. Aztán a fejemmel a fogda felé böktem, hogy haladjunk végre a célunk irányába.
– Minél gyorsabban odaérünk, annál előbb kapom a csókom. – Vigyorogtam rá, majd nagy vidáman megindultam abba az irányba. Valójában azt kívántam, hogy esetleg rábukkanjunk a barátaira, valahogy kiszedjük őket a rács mögül.  Az a csók nem ért annyit, hogy neki ne sikerüljön az, amiért a világunkban van.  



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 16, 2022 5:57 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Áalán van abban valami, amit mondani szeretne, amire utal. Lenne abban valami, ha amellett, hogy teszem a dolgom, jutna idő másra is, nem mintha most nem lenne időm erre, rá. Csakhogy ahogy sose mondanék re arról, hogy a tenger gyermeke legyek, úgy itt is köt a szavam, a minden a többiek, a királynő szavaihoz, még ha azok nem kellemesek. Sőt. Épp amiatt nem megyek vissza és dolgozom azon, hogy visszakapjuk a többieket.
- Talán? Miért, mit érdemlek? – nem mintha lenne még kívánságom, nagyszerűen megvagyok itt, most és ebben a helyzetben. Persze mindent lehet fokozni, hiába fiatal, Folnak több ötlete lenne, van rá, mint nekem valaha, arra, hogy mit lehetne ma még halmozni.
- Igen. Nekem kell is, vonzz is. Az kevésbé, hogy valami dézsában főzzem meg magam – bólogatok párat. Valóban kell, kellene akkor is, ha amúgy végig egy kádban áztatnám magam. – Ha kibírod, mutatok helyet, ahol nem fulladsz bele, de élvezni is lehet. Nem nekem kell szeretni, zavarni nem zavar – bár emberi mivoltomban nem tudok olyan jól mozogni a vízben, mint amúgy, arra pont elég, hogy fennmaradjak és élvezzem a víz érintését. Azt nem tudom, nála mennyire jobban, de nem lep meg, hogy csatlakozna hozzám oda is. Röpke ismeretünk alatt már kezdem kitapasztalni, hogy nemigen tudok olyat tenni, ami nincs a kedvére. Lesz majd más akinek baj lesz az is, hogy levegőt veszek, létezem.
- Nekem rendben van. De nem ihatsz, nem akarom az élettelen tested kihúzni a partig – hiába a biztosabb terep, inkább maradjon tiszta a feje és akkor másnap sem lesz oka panaszkodni. Nincs már olyan hideg sem, hogy valami kórság kapja el, a tegnapi éjjel is fülledt volt a városban, a vízparton pedig kellemes.
- Ki mondja meg, hogy nem ünnepelhetsz? Ian? – nem látom más okát annak, hogy nem fogja. Nem ismerek mindent ami ő, így kérdések bőven akadnak még később is. Bár most bővebben is kifejti a szimpátiáját felém, amiből már bőven meg is értem őt. Bár ő csak olyat lát, ami nem valódi, evilági. A valódi formámra már nem illenének ezek, bár arcom, a nagy részem megmarad, mégis teljesen más. Kíváncsi vagyok vajon akkor is ugyan ezt tudná mondani vagy akkor már más költözne a szemébe? Nem dagad a mellem a büszkeségtől, hiszen nekem ezeket nem mondja senki, így nem is fordítok külsőmnek nagy jelentőséget. Hús, ami segít idefent maradni közöttük. Azért azonban egy mosolyt kiengedek.
- Azt tudom, hogy tetszik. Így. Mert ezt ismered – ha sunyi, ha nem, így marad. Egy ideig. A napok telnek, nekem pedig majd vissza kell térnem a habok közé, hogy tovább maradhassak, célom felé meneteljek. Talán azonban nem a célomat kellett volna előbb közölni, hanem azt, miért vagyok ilyen vele, a világgal. Sokkal hamarabb értette volna meg és kevésbé lett volna neki fájó, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Akkor se, ha asszony lenne, hisz számtalan csupaszt nőt láttam a partokon, mikor arra úsztam, mentem. Ők sikítva elbújtak, takarták magukat, én meg rájuk se hederítettem, a víz volt a fontos. Lehet azt hitték, hogy a magamféléket szeretem vagy bolond vagyok.
- Nem hiszem, hogy szégyen. Mindenkinek más a jó – vonok vállat. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy férfi sem. – Uhm... kettő, három? Úgy összesen. Ebből egy az én népemből, de nem sikerült az utód, így elhajtott. Hasztalan voltam, idefent meg lefoglalt más – pillantok le, ahogy a morzsát sepri le rólam. Nem zavar, ő ilyen tisztamániás, ám az ölemnél ahogy odaér, azt megérzem. Nem fáj, kicsit mocorgok ültömben. Fura. De azt tudom, ha ott van piszkálva, akkor... odateszem a kenyeret inkább.
- Igen. Azért voltam emberrel, hogy megpróbáljam milyen. Aztán annyi mindent meg kellett még tanulnom, hogy elmaradt, nem gondoltam rá – most sem úgy, tény csupán. Egyik elhaladó asszony után sem nézek. – Nem úgy volt, hogy később? Talán este. Nem csinálom jól, nem úgy fogom fel mint ezek – bökök állammal a piac felé. – Nincs senkid Ian-an kívül? A családod?


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 16, 2022 11:43 am


so this is
« taggeld; @Arnav • Zene; The golden one »
Arnav talán úgy érezte, már átlépte a korlátait, de biztos voltam benne, hogy valójában még csak az első lépéseket tette meg. Én is ilyen voltam, mikor eljöttem otthonról, hagytam magam kiszakítani az erődőből, amit ismertem. Megszűntem erdei elf lenni igazából, a hagyományaink nem kötöttek le és apám fiának sem éreztem magam… jóformán menekültem az elől. De az igazi korlátok csak most jöttek, hogy itt álltam a felnőttségem határán és még annyira kötöttek a családom dolgai.
– Kérheted. Talán teljesítem azt, amit kiérdemelsz. – Vigyorogtam rá egy gyerekes kacsintás keretében. Igazság szerint tökéletes volt ez az egész pillanat, úgy ahogyan volt. Csak akkor kezdtem el igazán érezni, hogy mennyire el tudok lazulni mellette, mikor leültünk arra a bizonyos kis romra és egészen közel húzódva hozzá beszéltem. Eddig zavarba hozott az illata, de mind inkább kezdett természetes lenni, hogy egymás mellett voltunk… közelebb hajoltam, nevettünk, elmélyültünk.
– Ó. Igaz, téged amúgy is vonzz a tenger. Bár nem vagyok olyan jó úszó, de szívesen megmártózom veled a habok között, ha szeretnéd. – Feleltem, nem is gondolkodva el azon, hogy túl készségesen ajánlkozom mindenre, ami érdekli. Ez azért volt, mert ha elmegy és nem látom többé, csak az emlékek maradnak meg. – Egy esti fürdőzés? – kérdeztem, aztán persze tovább terelődött a szó a születésnapom felé. Egy-két héttel ezelőtt még azt sem hittem, hogy megélem majd, most viszont egyre inkább közeledett Árë havának 11. napja. Mondhatni csak úgy pörögtek a napok és a hetek.
– Nem igazán hiszem, hogy nagyobb dologgal kéne ünnepelnem. – Ráztam meg a fejem. Nem volt kivel és nem volt miért. Meglephettem magam persze ezzel-azzal, csakhogy kellemesen érezzem magam, de nem volt semmi komolyabb okom arra, hogy ünnepeljek. Igazából nem volt kivel sem, mert akármennyire is szerettem Ian társaságát, nem igazán tűnt olyannak, aki a fogadott fiacskája születésnapját kívánná megülni.
A dicséretet is halkan súgtam neki oda, mintha titok lenne. Az emberek előtt az is volt, nem tudtam elképzelni, hogyan néznének rám, ránk, ha ezt hallanák. De én tényleg őszinte voltam. Már megtanultam, hogy titkolózni hülyeség. Még zavarban voltam a bókoktól, amiket adott, de nem engedtem, hogy most felülkerekedjenek rajtam, elég volt az a pillanatnyi fulladás, amit okozott.
– Dehogy sunyi… – Nevettem el aztán magam a válaszára és futólag megérintettem az egyik kezét, amit éppen nem használt. – Nekem tetszik. – Tettem hozzá, mintha az én szavam felül tudná írni az összes többit, amit eddig hallott. Valójában, ha ő is kedvelt volna engem, talán így is lett volna.
– Ó értem… – egyre inkább kezdett a kép összeállni. Mármint igazából értettem, hogy nem szokott ehhez hozzá, talán nem is tudta, hogy funkcióján kívül miképpen élvezze a testiséget. A magamfajtának viszont nem voltak utódnemzési céljai. Egyszerűen csak akartam, hogy hozzám érjenek… ő hozzám érjen úgy. – Nem volt. Egyszer véletlenül betévedtem egy bordélyba, de gondolhatod, a lány, akivel találkoztam nem ért el nálam semmit. Szégyen, vagy sem. – Sóhajtottam. Aztán visszapillantottam rá. – Sok asszonnyal voltál már? – Nyúltam oda, hogy a maradék morzsát, amit talán nem vett észre, lesodorjam a mellkasáról, majd az öléről. Igen, fel sem fogtam, hogy odanyúltam, ahova nem illik.
– Gondoltál már arra, hogy csak élvezd a csókot? Mármint, hogy ne a szaporodás előjátéka legyen az egész? - kérdeztem csendesen és közelebb húzódtam megint hozzá, mintha most akarnám azt a csókot. - Én még sehogy sem tettem... de biztos jó lenne, ha te is akarod... és... találhatnánk egy helyet, ahol nem lát senki.




Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 15, 2022 9:41 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Átlépi a korlátait és megpróbálja élvezni. Nos, az én korlátaim réges-rég át lettek lépve, kezdve azzal, hogy felöltöttem az emberi alakot, ami fájdalommal jár és nem is kevéssel. A másik akkor, amikor kimásztam a partra, amikor megtanultam járásukat, szavaikat. Ha ezt nézem, nekem már nagyon nincsenek, élvezni általában élvezem, amit teszek. A kötelesség azonban más, amellett kevés az idő. Nem egyre gondolunk megint, de ezzel nincs is gond.
- Értem már. Ennek a nagy része megvolt és meg is van, szóval akkor… igen. Valahogy így – fokozni biztos lehetne, bár akkor már megint valami olyan végletbe csapna át, ami a másik határ széle lenne, ha egyáltalán még akad. Bizonyára ott van, ott is lesz, míg oda nem figyelek, nem pedig arra, amire most nagyon is kell. Hogy így szabad vagyok vagy sem? Nézőpont kérdése az egész, úgy hiszem. Ki ennek, ki annak nevezne. Azok akik odalent, otthon maradtak, a balga és ostoba szavakon kívül talán kiejtenék a szabadságot és azt, hogy közben mégsem, hiszen vannak felettem. Az emberek, amit látnak tőlem, pedig a színtiszta szabadot látják, aki azt tesz, amit csak akar. Mert ennyit engedek nekik látni, nem többet. Egy gondtalan bolondot, aki szórakozik, csatázik, majd eltűnik, mert máshova viszik a vágyai. Pedig olykor csak a tengert keresem fel, hiszen ahogy nekik is szükséglet a víz, nekem is, csak éppen másképp. Erről persze, régóta, sőt, inkább elsőként csak Fol szerzett tudomást, másoknak mindig azt mondom, hogy messze van az, még én sem tudom hogyan hívják. Egyszerűbb. Ahogy ide leülni és enni, mintsem nehéz dolgokról beszélni. Nekem már inkább csak a szókincsem hiánya az, amely nehezíti, vagy, hogy nem értem, miért kell erről beszélni. Egyszerűbb vagyok, mint ő, mint bárki más, ha lehet azt mondani, akkor ösztönlény. Mind viselkedésben, mind abban, ahogy állok mindenhez.
- Ennyi erővel én is kiérdemlek sok mindent, mégse kérek – mintha fel lennék háborodva, pedig ugyan úgy vigyor ül az ajkaimon, mint eddig. Eszik ő magától, ahogy kell, ez csak játék a szavakkal, vagy hogyan is nevezik. Vicc. Azokat szeretik idefent, azonban sokak nem értik vagy rosszul kezelik. Szerencsére Fol nem olyan, aki arcon vág, ha éppen viccesen reagálok, szólok felé. Ellenben állam belebizsereg az emlékbe, amikor az a félszemű mamlasz odacsapott, mert nem értette és sértésnek vette.
- Jót is és rosszat is, igen. Nem hiszem, hogy nem tudod elképzelni, de ha gondolod, kérdezz rá pár dologra és mesélek. Vagy este, hogy jobban alhass – mintha kellenének neki mesék alváshoz, bár most és ma nem hiszem, hogy inni fog, így lehet történetek kelljenek majd, hogy pillái elnehezedjenek. Ahogy a falatot rágom, felnevetek azon, hogy mikre nem gondol. Értem én, hogy miért osztozna, most így, hogy már beszélt arról, hogy érez.
- Minden bizonnyal van olyan nagy. De a legnagyobb ott a parton, jobban kedvelem annak a hűvösségét, mint a meleget – talán csak ízlés, talán amúgy sem vagyok arra teremtve, hogy forró vízben üljek. Erre még nem jöttem rá, mert nem sokszor próbáltam. Bólintok csak a kérdésére, a kenyér belét tépkedve és rágva. A nagyon közepe még szinte meleg, tényleg friss. A morzsák meg csak úgy gyűlnek az ölemben, a kezemen, meg ahova csak elért, de nem zavar.
- Nagyot is vehetsz, ha az a te napod, akkor ünnepelni kell. Én nem tudom a napját, de nem is számolgatok és ünnepelek, csak sokszor láttam embereket ünnepelni – és lerészegedni, nagyon. Volt, aki előtte addig evett, ameddig bírt, majd ivott, volt, aki elment abba a házba, ahol az asszonyokért – vagy a férfiakért – fizetni kell és ott töltötte. Vagy olyan, aki kiment egy helyre az ég alatt és mulatozott. Ahogy meg akar fúlni a falattól, finoman veregetem hátba, mert az eszembe se jut, hogy a szavaim okozták ezt. Mivel szándékosan mondtam a kérdésre, úgy véltem, vár valami választ is, így a meglepetés oda.
- Ugyan – legyintek végül és újabb falattal hallgatom ismét szavait. Kicsit lejjebb hajolok, hogy tisztán halljam, mert szavait igen halkra veszi. Nyilván nem akarja más fülekre hagyni, hiszen nem éppen elfogadott az, hogy nem valami asszonyságot dicsér, hanem engem. Lepillantok magamra, arcom ugyan nem látom, de láttam már. Nekem átlagos, de nekem mi nem?
- Nocsak, nem tudtam, hogy minden meg van benne. Mi az a minden? - igaz, megvannak a füleim, a fogaim, a szemeim is, és vágás sem csúfítja el. Lejjebb sincs hiány, bár karcolások akadnak. - Ez eléggé sok dolog – pislogok kicsit meglepve. Minden? De hát ilyen… nemigen lehetne? Vagy mégis? Megvakarom az állam. - Nem mondta még senki a szemem sem, hogy van benne valami. Ilyenekről nem beszéltem másokkal. Bár azt mondták már, hogy sunyi a képem – azt sem épp dicséret gyanánt. Oda sem neki.
- Akár meg. Bár azt sem szoktam. Nálunk is van, persze, a népemnél, csak ott… hát az a lényege, ha együtt vagyunk, hogy hasznos legyen. Utód. Semmi több. Akadnak kivételek, de az másodlagos – dőlök vissza, majd még egy falat után leporolom a mellkasomról a morzsákat.  - Volt asszony, akinek te kellettél? Vagy sose néztél egyre sem?


Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Május 14, 2022 7:25 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Ian említésére elmosolyodtam. Kicsit úgy éreztem, mintha azt akarná mondani, velem gyengéden akar bánni… legszívesebben én is így tettem volna, ám fogalmam sem volt, pontosan hogyan kell. Ha sikerült is olyan mozdulatokat tennem felé, hát azok csupán a véletlen művei voltak, talán kicsit ösztönösek is. Ezért hát nem vártam el tőle, hogy ilyen módon bánjon velem. Már az is jól esett, hogy egyáltalán hozzám ért, nem húzódott el vagy lökött félre. Meglehet ő is érezte a szikrát, ami ott lüktetett közöttünk és az én szívemet hevesebb ritmusra sarkallta.
– Az én szabadságom az, amikor a magam által támasztott korlátokat átlépem és egyszerűen csak megpróbálom tényleg élvezni az adott helyzetet minden szokatlan dolog és újdonság mellett. – próbáltam felvázolni neki azt, amin én átmentem. Sokáig csak a kényszer volt ott, hogy apámnak megfeleljek. Elnyomtam magamban azt, hogy más vagyok, mint a többi fiú és csak őrülten koncentráltam arra, hogy kiváló varázsló legyek, hátha akkor végre megszeret a tulajdon vérem. Nem így volt. Rá kellett jönnöm, hogy nem felelhetek meg neki… mert nem érdeklem, vagy éppen ahogy Tin mondta egyszer, túlságosan emlékeztetem anyánkra, akinek a halála szívtörés volt neki. Ezért meg kellett tanulnom Folrandírnak megfelelni s nem Folrandír apjának.
Örültem, hogy vidámabbra fordult a hangulat. Régen éreztem magam felszabadultnak valaki társaságában. Erre csak Ian volt képes az elmúlt időszakban. Így, amikor Ari felé fordultam a kis romos faldarabon és felhúztam az egyik lábam, mosolyogva támasztottam meg az állam a térdemen. Csillogó szemmel mértem végig rajta, pontosan tudtam, hogy ilyenkor vagyok a legszebb, de még csak eszembe sem jutott a saját hiúságom. Valahogy Arnav mellett már sokadjára sikerült mindezt elnyomni magamban.
– Fel kéne szabadítanod az egyik kezed. Hidd el, kiérdemeltem, hogy etess… – kacsintottam rá. Csak szórakoztam vele, már le is törtem a magam adagját, hogy fogyasszak az ételből nélküle is.
– Így is soknak hangzik… rengeteg dolgot tapasztalhattál meg, amikről én még csak elképzelni sem tudom, hogy léteznek. – feleltem. Még mindig kicsit meglepett, hogy százötven évvel idősebb nálam. Nyikhaj kisfiúnak éreztem magam mellette, talán nem is olyan meglepő, hogy nem tudtam könnyen elcsábítani. Bizonyára érettebb társasághoz szokott, mint amilyen én voltam.
– Nem a mániám… bár szívesen osztoznék egy nagyobb dézsa meleg vízen veled. Talán beleférnénk ketten a fürdőházban – közöltem úgy, mintha csak az időjárást dicsérnem. Azonban most nem engedtem, hogy a zavarodott érzések átvegyék felettem a hatalmat. Épp csak enyhe pír ült ki az arcomra… valamiért úgy éreztem, muszáj flörtölnöm vele. Ha ez egyáltalán annak volt nevezhető persze. Eddig ezt sem volt alkalmam kipróbálni.
– A szülinapomat? – kérdeztem vissza. Nem emlékeztem rá, hogy valaha különösebben ünnepeltem volna. Nem volt kivel és ha Tindómiel írt is egy levelet, hát az már önmagában szívmelengető volt. Csak megráztam a fejemet. – Nem nagyon szoktam. Bár a huszadik olyan mérföldkőnek tűnik. Talán veszek magamnak valami apróságot.– Vontam vállat aztán, haraptam mellé egyet a kenyérből, ami nálam volt… és azzal a lendülettel a torkomon is akadt. Amennyire bókot akartam hallani, annyira hozott zavarba, ahogy az ezüst tincseimet és az arcomat szépnek titulálta. Nem használt költői hasonlatokat, mégis nagyot dobbant a szívem. Nagy nehezen lenyeltem a falatot.
– Örülök, hogy ha szépnek találsz. – Suttogtam kissé szerencsétlenül. Még mindig nem tudtam, hogy mit kéne erre mondani. Nem is mondtam volna, inkább tennék. Az kevésbé hozott zavarba, hogy én dicsértem őt. – A külső, amit viselt nagyon férfias és helyes… és… minden megvan benne, amit egy magamfajta fiú megkívánhatna. – A hangom halkabbra vettem. Nem kellett, hogy mindenki hallja körülöttünk az utolsó szót.
– De a legjobban az tetszik, hogyha a szemedbe nézek, ül benne valami mély, szépséges csillogás… és valójában az is tetszik, hogy ilyen idős vagy, ahogy beszélsz velem, még az is, ahogy levegőt veszel. – Vallottam be kicsit olyan kisfiús ártatlansággal a hangomban. Aztán a mondat végén végig is túrtam a korábban emlegetett ezüst tincseket.
– Megcsókolnál, ha megkérnélek? – kérdeztem aztán én. – Nem itt mindenki előtt, hanem… valamikor.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 10:53 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Hallom, hogy mit szeretne, és igazából eddig is ezt tettem és nem mást. Az én fejemben dőlt el, hogy akkor, a parton csak leülök mellé és nem támadok, hogy beszélek egy elkísérem. Alapvetően egyedül szokásom mozogni a felszínen, viszont nem vetem meg a társaságot. Az, hogy ez most más, valahol jól is esik. Bizonyára ezért vagyok itt, még ha néha nagyon remeg az az ideg és inkább mennék a fenébe. Kell a változatosság nekem is, ezek szerint és valami könnyed. Persze, hogy ezzel mit okoz majd neki  - mind a hiány meg a bánat – bennem nem merült, merül fel. Naivan állok a világhoz még valahol.
- De hát azt is csinálom. Nem verem be a képed, mert hozzám érsz és beszélsz. De ha olyan tag lennél, mint az az Ian, lehet kitörtem volna a karod. Nem hiszem, hogy ez gyengéd, ez olyan… olyan átlagos. Nem tudom, mi lenne a gyengéd – hiszen az a tervezett szaporulatnál nemigen fér bele, vagy ha valakik mégis megteszik, nem magyarázzák el. Én nem tudom, amikor azzal a nővel voltam, tudott úgy bánni velem, hogy a testem azonnal reagált rá, én pedig vörösre és kékre markoltam a bőrét, mert nem tudtam, hogy hogyan kell az ilyet. Most ugyan foltokat nem hagynék rajta, azonban így se vagyok előrébb.
- Hát próbáld meg. Valahogy meg fogom érteni, így viszont nem – hiába legyint, ezek szerint nem arról beszélt, hogy hányszor jöhettem a szárazföldre és hányszor nem. Ezek után talán sejtem és inkább utal arra, hogy nem kell teljes mértékben a feladatra koncentrálni, azonban azt már elmondtam, mennyire fontos és sietős. Vagy csak utaltam rá. Valamelyik megtörtént, az biztos. Ezen felül nemigen tudnám megmagyarázni, hogy mit és hogyan lehet még szabadabban élni. Ha valamikor valakinek küldetése van, az fontos. Az a fontos. Meg most az evés. Finoman forgatom meg a szemeim, miközben horkantok egyet.
- És valóban követelőzöl, mint a gyerekek – csóválom meg a fejem. - Sajnálatosan kezem akkor is kettő van, amikor önmagam vagyok – azokkal meg éppen eszek, ha lenne italom, még arra is kellene. De bort nem veszek, nehogy kísértés legyen, a víz nem érdekel, marad a kenyér. Meg a szavak.
- Ó, értem. Ha mennie kellett, akkor jobb így. Lesz jobb – fiatal, gyerek, az idő neki dolgozik, sokan jönnek és mennek, meg fogja találni. Tudom, idefent az a szokás, hogy párt életre választanak, összekötik az életüket és együtt halnak meg. Erre pedig várni kell. A válaszomra is persze, de csak mert lassan számolok fejben. Az érmékkel gyorsabb, azonban a legjobb sosem lesz. Ez is jó és hasznos, a küllememhez és amit idefent játszok, illik is.
- A közepe, olyan… felnőtt. Már nem vagyok gyerek, talán mondhatom, hogy fiatal? - nehéz összeegyeztetni, hiszen sem ő, sem én nem vagyunk emberek, akiknek élete rövid és a számok kevesebbek, gyorsabban váltakoznak a korszakok. - Alig, alig. Az három ember élete akár, ki nézi azt – nevetnék fel, de csak vakkantás lesz, ahogy odanyúl és törölgeti az arcom. Pedig nem is koszos, mégis talál valamit. - Neked mániád az, hogy tisztán lássál, úgy érzem – ejtem vissza a fejem, majd helyezkedem vissza. - Ünnepelni fogsz? - azt szoktak, már aki tudja, melyik napon jött a világra és éppen hol jár az adott évben. Az sem utolsó, a napokat sem szokásuk tudni, nemhogy a hónapot, évet. A kenyér fogy, még a végén hozhatok egy újat, egy jó pörkölt kéne még hozzá és Ian meghajolna az előtt, hogy életet leheltem belé.
- Nem baj, jó ez oda és vissza – bólintok, hogy ha már vannak kérdései, akkor tegye fel. Erre most felnevetek, hiszen elég személyes. - Az ezüst hajad szép és az arcod. Nem olyan mint a lányoknak, de nem is olyan szögletes, mint a férfiaknak. Ezt lehet szépnek nevezni – harapok a kenyérből. - És te rajtam? Vagy éppen miért van az, hogy kedvelsz és tetszek neked?


Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 10:10 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Valahogy élveztem, hogy ez az egész ilyen közöttünk. A beszédét egyszerűségge ellenére sokszor nem értettem, vagy éppen a mögötte rejlő gondolatokat. Annyiszor hallottam már fordulatos, nagy szavakat, azok árnyalataihoz voltam szokva. De nem hiányzott, sőt érdekesnek tartottam, miképpen kell megértenem és kivennem szavai közül a lényeget. Ari más volt, mint amit megszoktam, ebből kifolyólag kíváncsibb voltam rá, bár egyelőre úgy éreztem, nem én fogok szavai mögé ásni még jobban.
- Tudod, igazából azt szeretném, ha úgy bánnál velem, ahogy szerinted bánnod kéne. Nem kell gyengédnek lenned, csak mert szerinted nem bírnám másképp - nem tudtam elmagyarázni a lényeget elég érthetően. Valójában tényleg csak szerettem volna, ha érint. Most itt van, most látom... és bár ígérte, hogy még erre jön, nem hittem benne, hogy a távozása után még összesodor az élet. Bár ismertem volna valami varázslatot, amivel megbűvölök egy térképet, hogy lássa merre vagyok a világban.
- Nem így értem a szabadságot, de azt hiszem nehéz is elmagyarázni pontosan - legyintettem. Valójában azt gondoltam, hogy abból szabaduljon, amibe született és amiből végül eljött. Én is kiszabadultam a magam egyszerű, erdei elf korlátai közül. Odahaza nem cirógathatnám mások karját, vagy ehetnék a kezükből. A bölcsesség s nem a testiség volt népem sajátja. Szeretkeztek, de másképp, abban is valami magasztosabb szépség volt. Én viszont nem erre vágytam, hanem nyers szenvedélyre. Meg akartam élni minden apró érzést. Ezt már sikerült megfogalmaznom magamban.
- De nekem is kell a kezed... - vontam vállat dacos arccal, majd hirtelen elnevettem magam. Jól esett ilyennek is lenni. Fiatalnak, olyannak, aki élvezi az életet, aki egész egyszerűen jelen van a pillanatban. Erre mostanában nem sok lehetőségem volt. - Gyerek vagyok, követelőzök. - Tettem hozzá csámcsogva.
Aztán persze a játéknak megfelelően komoly dolgokra terelődött a szó. Például az emberekre, akik eltűnnek az életemből, meg Rilrionra, ami már régi történet volt, inkább csak emlék... fádjalmas emlék.
- Hát. Vagy a nőket szerette, vagy egyszerűen csak én nem érdekeltem. Ki tudja azt rajta kívül. - Vontam meg a vállamat és Ari kék szemeibe néztem. Azokban tükröződött valami mély, amiről addig nem tudtam mi, ám most már megértettem, hogy a korából kifolyó bölcsesség. Százhetve éves... idősebb nálam százötven évvel és én mégis úgy égek egy érintése iránt, mintha legalább olyan fiatal lenne, mint én. Csak rántanám magam ebbe a hévbe.
- Nem tudom nálatok az milyen kornak számít. - Jegyzetem meg, de csak bólogattam. - Alig van közöttünk százötven év. - Mosolyodtam el játékosan és odanyúltam, hogy lesodorjak egy morzsát az ajkai szegletéből. Finom, elnyújtott mozdulat volt, amolyan ösztönből jövő gondoskodás. - Legalább, ha itt van a születésnapom. Valójában csak nyáron töltöm be a huszat. - Tettem hozzá.
Aztán megint rajtam volt a sor, hogy kérdezzek, hiszen ő Rilrionnál visszakérdezett már. A korábban letört kenyérből finoman haraptam egy falatot, elgondolkodva, hogy a rengeteg kérdésemből, melyiket tegyem fel.
- Valójában nem gondolkdotam kötött szabályokon, annyit kérdezel, amennyit szeretnél... - kezdtem felvezetésnek. De aztán hozzá tettem: - De vannak elég jó kérdésötleteim. - Megköszörültem a torkomat és már kérdeztem is: - Mit tartasz a legszebbnek rajtam? - Nem akartam kierőszakolni belőle semmit, de jól esett volna, ha mond valami bókot.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 9:31 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Lassan de biztosan lesz világos mindkettőnk számára, hogy mit akar a másik, mi van a szavak mögött. Valamennyire. Nekem nincsenek szövevényes hasonlataim és szavaim, amivel szépen tudom kifejezni a dolgot, ami van, az pedig neki néha érhetetlen. Pedig minden gondolatom ki tudom mondani, ha pár évvel korábban találkozunk, nehezebb lett volna neki. Most viszont még mindig kissé fura, hogy nem ért mindent.
- A személyiségem és a tekintetem? - értetlenkedem egy sort, hiszen abban nincs semmi, az a szép benne, hogy mind a két szemem megvan, senki sem szúrta ki és akarta elvenni, vagy ha igen, fizetett érte sokat. - Semmi külön nincs se szóban, se személyiségben. A bánás… veled nem tudok úgy, mint azokkal, akikkel eddig. Az neked kemény lenne és nyers. Így jobb – egyszerű logika, hiszen a közemberekkel vagy épp annál többekkel nem lehet úgy bánni, mint a kocsmatöltelék, gyilkos vagy épp rablóbanda tagjaival. Próbáltam, amikor még ebben nem voltam tisztában, nem is volt szép. Nekem ez egyszerű, ő viszont észreveszi, megjegyzi és ezek szerint jól esik neki. Talán mások nem így bánnak vele, de én az emberekkel, a fenti léttel másképp viszonyulok, mint a fajtám legtöbbje. Nagyon másképp. Érték, mint a kincseik. Persze van sok szemét is, akit el kell taposni, de azzal nem fogok foglalkozni. Nem is foglalkozom a kofával, hagyom békén, ahogy ő is engem, a többiek is, még ha a tömeg kissé szűkössé is teszi a közlekedést. Gondolom ez Fol-nak kedvez, nekem nem, de leginkább azért nem, mert megtapossák még a csizmám is és hiába kölcsönzöttek a lábujjaim, kellemetlen. Szavai hallatán kissé talán elkomorodva bámulok magam elé, de csak pár pillanat az egész, semmi több. Végül megvonom a vállam.
- Eléggé szabad lehettem, hiszen kijöhettem ide, közétek és tanulhattam, tettem a dolgom – nem értem mire érti, nekem ez egyenesen azt jelenti, hogy mehettem, ha akartam. Visszatérni azonban kellett, volt kötelességem és feladatom is. Nem tudom azonban összekötni azzal, amire bizonyára gondol. Maradt hát az evés, az a pár falat, amit elkért lustán, a szájába egyenesen. De legalább evett, ettől majd lesz színe és a maradék kín is kimegy belőle az ivás után. Nekem meg jól esik, ahogy rágok, kényelmesen ülve és már a tömeget csak bámulva és nem érezve. Azoknak mi nem létezünk, csak az áru van nekik és a pénzköltés. Van időnk enni és beszélni, bár ez nekem túl békés. Nem ehhez szoktam hozzá, nem így, furcsa is. Eléggé. Igyekszem azonban ebbe is beleilleszkedni.
- Hogyne, mert azért nyúlni se kell. De kell nekem is a kezem – finoman rántom el a kezem, mintha attól tartanék, hogy leharapja a nagy igyekezetben, azonban nem tette, csak a bőrömön bizsereg gyengén a helye.
- Majdnem gyerek? Akkor mindent értek – vigyorodom el felé. A hisztit, de leginkább azt, hogy ez esik neki jól, nem az, ha magától eszik. Gondoltam én, hogy fiatal nagyon, ennyire azonban nem. Mégis belemegyek a játékba, hátha okosabb leszek, hogy mennyire fiatal és ezen felül, mi az, ami még van benne. Csendben rágva jár az állkapcsom, miközben beszél, bólintok egy aprót.
- Ahh, valahogy így gondoltam. Bánatra szoktak inni vagy örömre, de nem sejtettem örömöt – szólalok meg, amint szünet áll szavai közé. - Jobb volt, mert vidám voltál, ameddig nem kellett kijönnie a gyomrodból mindennek. Aztán fura lettél. Gondolom máskor is ilyen volt – mivel csak egyszer láttam, abból nehéz levonni, hogy máskor, korábban milyen volt. Vagy hányszor. Ezek olyan dolgok, amikre lehet ő sem emlékszik, csak azok, akik akkor találkoztak velük. Újabb falatot gyűrök a számba, ahogy folytatta, halkan hümmentve csupán.
- Ó, hogy volt egy bárd. Miért nem viszonozta? - bár ez nem az én „köröm”, ennyi belefér, még a témában van. - A másikra pedig… az élet ilyen lesz. Te tovább élsz majd, mint sokan mások. Jönni fognak és menni. Engem is sokan felejtettek el, mióta először jöttem fel, vannak, akik még megvannak a fejemben. Ezt… meg kell szoknod – nem tudok rá jobb szót, még ha értem is, hogy fáj. Nekem kevésbé, nem ragaszkodtam, akkor se, amikor bennem is volt szimpátia valaki felé. Ez van. Hagyom törni a kenyérből, egyen inkább, mint nem, miközben elgondolkodom. Eltelik mire eszembe jut, melyik évben vagyunk.
- Az életem felét még nem éltem meg – még addig van bőven, de ha az én időmben nézzük, az se sok. Megint az ujjamat használom kicsit számolni. - Száz… száz elmúltam és még öt… nem, hét, igen. És még hetven. Száz és hetven – válaszolom végül. - Azt hiszem én már kérdeztem a bárdról, így akkor te jössz?


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Múlt-
Ugrás: