Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
So this is... - Page 2 KaDiPE5
So this is... - Page 2 KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Folrandír Ceilteach
61 Hozzászólások - 24%
Ezaras Azildor
37 Hozzászólások - 14%
Arnav
33 Hozzászólások - 13%
Krónikás
28 Hozzászólások - 11%
Deedra Gindrian
22 Hozzászólások - 8%
Aldrich Cornwell
20 Hozzászólások - 8%
Rhysand Earhgaze
20 Hozzászólások - 8%
Veleris
15 Hozzászólások - 6%
Reinaakviin
13 Hozzászólások - 5%
Calylenia
10 Hozzászólások - 4%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Gailoth havi Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális kétheti kihívás
Töltsd ki a karaktere(i)ddel a Tükröm, tükröm kérdéssort!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Today at 12:49 pm
• Asszociáció

Yesterday at 12:52 pm
• Szólánc

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Arnav, Deedra Gindrian, Ezaras Azildor, Folrandír Ceilteach

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
0
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
1
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
So this is...

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 3:04 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Még mindig sokszor úgy éreztem, nem értem igazán Arit. Nem tudom miért, pedig értelmes szavakat használt, de olyan sejtelmes volt, hogy már azt kívántam, bár én tanulhatnám meg az ő nyelvüket és áshatnék benne mélyebbre. Talán rá is tudott volna venni, ha konkrétan megkér rá, én pedig olyan szívesen merültem volna el a lelke megismerésében.
Az érintésemre szusszant egyet, pedig éppen csak megsimítottam ott a mellkasát, ahol a medált sejtettem. Beleborzongtam az ezzel járó kis hanggal, mint valahol mélyen valami felforrt volna bennem valami. A szívem is dobbant, méghozzá olyan nagyot, hogy az fájdalmas nyomott hagyott a mellkasomban. Fogalmam sem volt, milyen lesz, ha Ari elmegy és többé minden bizonnyal tényleg nem látom. Korábban is éreztem ragaszkodást, de ez egészen más volt.
– Nem tudom. Engem nem a képességeid érdekelnek, hanem a személyiséged, a tekinteted, ahogy szólsz hozzám és bánsz velem… – magyaráztam. A kezemet csak azért tartottam rajta, hogy elhúzzam a nem éppen megfelelő közegből. A késes kofa ugyanis egészen agresszívnak bizonyult, amiért vásárlás helyett beszélgettünk csak a pultja előtt. Nem akartam, hogy ez a derék najád rosszat szóljon neki és elszabaduljon a pokol. Pont elég bajba kevertem már bele magam ebben a városban s még a fogdán nem is jártam kérdezősködni. Az a nap végének feladata volt.
– Nem tudom, hogy a fajtád miképpen él, de úgy érzem te sosem voltál igazán szabad. – És ezt megértettem. Én sem voltam az. Az apámhoz való ragaszkodás, majd Alora volt a börtönöm… mindig valakinek meg akartam felelni, de Ian mellett megtanultam: igenis engedhetek a vágyaimnak. Ezért is mertem nyitottabb lenni Ari felé. Ha túlzottan is zavarta volna, már ellökhetett volna.
Az evés láthatóan kicsit helyre tett a kofánál szerzett sértettséget. Engem pedig kicsit jobb hangulatba hozott a felém nyújtott falatok sokasága. A bőre is olyan sós volt, mint a tenger és ezt az ajkaimon érezni egészen különleges érzés volt annak fényében, hogy korábban az illatától is felgyorsult a szívverésem. Azt kívántam bár ő is érezné ezt, hogy tudja, milyen most nekem… de nem kényszeríthettem rá. Csak vágytam és akartam.
– De az nem esik olyan jó, mint a tőled kapott falatok – mondtam és elvettem felém nyújtott falatot. Most a fogaim is finoman érintették a bőrét. Aztán átvettem a nagyobb darabot és elvigyorodva haraptam le belőle. – Elf mértékben még majdnem gyerek vagyok. – vontam vállat és még rá is kacsintottam. Tetszett, hogy jobb lett a hangulat és szavaink mélysége enyhült. Ezért is vetette fel a kérdést, játszunk-e egyet. Amolyan ismerkedésnek gondoltam ezt, hiszen azt mondta korábban nem ismerem s bár legféltettebb titkát megismertem, valójában róla nem sokat tudtam. Éppen csak arra kaptam választ, honnan jött és mi motiválja a küldetését.
– Azt hiszem, sokáig voltam magányos és ha ittam, ez az érzés enyhült vagy legalábbis kevésbé gyötört. – Válaszoltam az ajkaimhoz emelve a darab kenyeret és azon csámcsogva. – Az éjszaka sok kétség kínzott, rosszul aludtam. Azt hittem, ha sétálok és iszok, csak jobb lehet. – Vontam vállat. Az elmúlt időszakban kevesebbet ittam. A magányomat erővé próbáltam kovácsolni, hogy jól tudjak Iannel együtt működni. Tudtam, ha ez sikerül, többé nem lesz kérdés: egyedül is képes vagyok bármire. Bizonyítani akartam. Nem csak magamnak, nem csak apámnak, mindenkinek, aki valaha félretolt.
– Sokszor úgy érzem, hogy besétálnak új arcok az életembe, megszeretem őket, aztán elfeledkeznek rólam… vagy egyszerűen csak tovább sodorja az élet őket – halkan beszéltem. Így mondjuk már érthette, hogy miért voltam olyan kiborult korábban. – Egyszer volt egy bárd, akit megkedveltem, ő sosem viszonozta az érzéseimet, azt hiszem, mégis nagyon fájt, mikor tovább állt. – Folytattam. Inkább Rilrionról beszéltem, mint a családomról. Az könnyebben emészthető volt. Először anyám hagyott magamra, aztán a bátyám, aztán az apám is lemondott rólam.
Inkább elmosolyodtam, hogy megmaradjon a jó hangulat és ahogy elfogyott a kenyér, odanyúltam, hogy letörjek magamból egy kis falatot. Akár el is üthette a kezemet, szándékosan nem kértem, hanem szemtelenül elvettem.
– Hány éves vagy? – Tettem fel aztán az én kérdésemet. Ránézésre fiatalnak tűnt, ha ember volna, legfeljebb huszonöt évesre tippeltem volna, de tudtam, ez az ő fajánál másképp is lehet.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 12, 2022 11:19 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Talán nem ezt kellett volna mondanom, talán igen, semmi válasz nem jön rá, ami kicsit mégsem a legjobb, de kibékülök végül vele. Nem toldom meg a szavaim, úgy hagyom őket, ahogy kell és figyelek. Semmivel sem tartozunk egymásnak, hiszen ő ivott, én pedig csak mulattam az időt, hiszen olyantájban amúgy se nagyon találtam volna józan társaságot. Érdekes gondolat, hogy azokkal a haramiákkal teljesen más lenne, máshogy menne minden. Bizonyára már most részegek lennének és megtörtént vagy eleve hamis meséket mondanának újra és újra, asszonyokon álmodoznának és gazdagságon. Én csak röhögnék, elbeszélnék pár regét magam is, majd eltelne az idő. Vele más. Persze, akaratos vagy épp összetörik, de lassabban és óvatosabban megy az idő. Mivel most sürget a dolog, nem biztos, hogy ez a legjobb. Nem ellenkezem azonban, hiszen segítséget ajánlott fel, hát akkor én is olyan leszek, aki segít, más nem csak azon, hogy ne érezze magát egyedül.
- Igen, ez pedig jó. Sok mindenben majd te leszel a jobb – kezdjük a könyvekkel, a beszéddel, úgy mindennel, amiben eddig felsültem. Nem árt majd tudnom azt se, merre induljak, meddig menjek, hiszen elevickélhetek én a világ végéig is, ha nem tudom, hogy mit keressek. Szusszanok egyet az érintésre, a hideg medál pedig lassan válik a részemmé, nem idegen többé és mintha ott sem lenne. Talán magam is megfeledkezem róla, de gyanítom azt, Fol így is látja, látni fogja.
- Hanem? Egész jó képesség – nem vettem én ezt annyira komolyra, hiszen oly sok mindenre „használnak”. Itt a küldetés, a tapasztalataim, odalent pedig a népesedés megoldása, hogy elkerüljük a végzetet és még ki tudja, mi. Megszoktam, ebben nőttem fel és sosem ismertem mást, míg ki nem másztam ide és megláttam, megtudtam, mi a szabad akarat. Fura dolog, vonzza az embert, engem is, még ha nagyon is tudatában vagyok annak, hogy ki vagyok és miért. De jó eljátszani vele néha.
- Hah, talán. Egy ideig inkább a kenyeret emelgesd – vigyorgok rá, majd térek vissza a fizetséghez, amit a kövér ember kap tőlem, a kövér kenyeréért. Jó az illata, jól néz ki, jól dolgozik, bizonyára ezért is telik neki ennyi mindenre, hogy jó húsos és a ruhái sem rongyosak. A maradék érméket visszaszórom a zsebembe, majd elindulok, hogy mint a kismadárkákat, megetessem menet közben. Hogyisne! Végül az ujjam se harapja le, ami jó jel, tekintve, hogy a tömeget nem érdekli, hogy mi itt úgy vagyunk és mennék előre. Csak azért nem vágom a rám morduló fejéhez a kenyeret, mert finom és sajnálom rá vesztegetni. Hús lenne még hozzá jó, de nem keresek most, pedig érzem az illatát pedig, minden mással keveredve. Ez az egyveleg nem éppen a legjobb, de inkább nem is folytatom a szimatolást, mielőtt elmenne az étvágyam. Inkább üljünk le, mielőtt valaki eltapos, vagy én taposok. Akkor abból nem lesz jó. Inkább egy újabb falatot, a puha belét tömtem magamba, mire végül leült ő is és fordult felém. Mint a kismadár, mondom, nyitja a száját.
- Nagy vagy már, tudsz enni – azért a kezemben maradt falatot megkapja még, a szájához kormányzom, majd egy nagyobb darabot török és nyújtom felé. Így nem tudok enni, hát foglalt a kezem.
- Hmm? - pislogok felé, ahogy kérdez. Ismerkedni. Hát most mondtam el, amit nem is kellett volna.  Mi kéne még? Végül vállat vonok lazán csak, végtére is, mondani bármit lehet. - Felőlem jó – érdekes játék ez. Nem sokat ismerek, a gyerekek játszanak vagy éppen a részegek, zsiványok, mikor épp kit és mit látok közben. Ez meg új, inkább olyan kíváncsiaknak való, akik mindent tudni akarnak. Míg a ropogós héjdarabon rágódok, elgondolkodok a kérdésen. Ebben se leszek jó.
- Bármi lehet – a zsoldosok nem szeretik a kérdéseket, ellenben imádnak beszélni, ha nekik az jó. Ki kell várni, hogy meglegyen, azonban Fol közel sem az, még ha Ian mellette is van, akkor sem olyan. Neki máshogy működik a feje és másképp akar érvényesülni.
- Miért iszol ennyit, ha utána ennyire bánt? - talán most, hogy tiszta a feje, nem fogja valami égen függő istenségre.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Május 11, 2022 10:21 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Kicsit meglepett, hogy azt mondta, sajnálja. Mit? Hogy nem viszonozza, amit én teszek felé? Semmi oka nem volt rá, hiszen nem vártam el. Elfogadtam a kellemetlenséget, ami ezzel járt. Sírok majd eleget, ha elment, addig meg jó így vele. Ki akartam használni a közösen töltött perceket. Nem akartam elrontani azzal, hogy megint neki esek, meg kesergek, pedig nagyon is ott voltak bennem azok az érzések és kontrollálni rövid ideig tudtam csak őket.
Jobb is volt mással foglalkozni. Megnyílt, én pedig hálás voltam a szavaiért. Ha nem jelentenék neki semmit, csak egy megállót a küldetésében, nem mondta volna el… igaz? Isilmë szerelmére… nem kéne ennek ennyire bonyolultnak lennie. Mások úgy váltogatják a partnereiket, mint a megunt ruhaneműket a gazdag leányok.
– Akármi is a sorsa a küldetésednek, rám számíthatsz.
Megérintettem a mellkasát, ahol a medált sejtettem. Nagyon is tetszett, hogy van nála valami, amit tőlem kapott. Eleinte ósdi csecsebecsének tűnt, de végre értelmet kapott a megvásárlása. Egészen olyan volt, mintha előre tudtam volna, valaha fontos lesz.
– Nem csak használható vagy simán… – húztam el végül a kezemet, kicsit végig simítva a mellkasán és hasán. Jó volt érinteni, bár a vérten keresztül nem éreztem az izmait, az érintése mégis kellemes, bizsergető volt. Aztán tovább álltunk, szépen a következő pultok felé, s szinte belevesztünk a piac délelőtti forgatagába. Jó volt ez így, nem tűntünk talán annyi ki, még akkor sem, ha egészen belekapaszkodtam, mint egy asszony az urába. Valójában csak távol akartam vinni az akadékoskodó kofától.
A kenyér friss illata jobb volt, mint a tőrök és kések látványa. Nem bántam hát, hogy tovább álltunk és a mézes, gyümölcsös finomságokat csodáltam a kisebb, nagyobb veknik és cipók között.
– Talán – vontam vállat. Figyeltem, ahogy az ujjain számol – egészen bájosan –, majd a pénz és az étel gazdát is cserél. Volt Ariban valami ártatlan, annak ellenére, hogy férfiasnak láttam, na meg határozottnak bizonyos kérdésekben. Ez tetszett. Nem volt szürke és átlagos, hanem különleges, rejtélyes, minden ami vonzott.
Nem bírtam ki, elmosolyodtam, ahogy rákapott az ételre, aztán nekem is nyújtott egy falatot. Finoman vettem el, nem a fogaimmal, csak az ajkaimmal érintve kicsit az ujjait. Lassan rágcsáltam, tűrve, hogy innen-onnan meglökdösnek minket. Talán valaki rá is mordult Arira, nem tudtam rendesen figyelni, hiszen gondolataim belevesztek az örömmámorba, amit abban a pillanatban nagyon is éreztem.
Egy kisebb falmaradvány felé mutatott, ami éppen szabadon állt a bódéktól és kicsit távolabb esett a tömeg hömpölygésétől. Valójában egészen élhető város lehetett volna Nulport, ha nem a bűnözés melegágyaként lenne ismert. Odasétáltam hát és lehuppantam, egészen közel hozzá. A hátsóm még ruhán keresztül is kellemetlennek érezte a hűvös felületet. De aztán megszoktam és megint Ari felé pillantottam.
– Egészen finom… – közöltem és megint kinyitottam a számat, hogy kapjak egy falatot. Nem bántam, hogy nem magamnak töröm le, hanem ő adja. Jól esett puha csókokat hinteni az ujjára, még ha ő másképp is érzékelte.
– Mi lenne, ha ismerkednénk? Jó játék lesz és közben ehetünk tovább. – fordultam felé teljes testtel ültömben. Az egyik lábamat felhúztam. – Te kérdezel tőlem valamit, én válaszolok, aztán fordítva. – Magyaráztam el egyszerűen a szabályokat. – Na, kezdheted. Bármi lehet, ami csak érdekel velem kapcsolatban.




Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Május 10, 2022 10:35 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Máshogy látjuk ezt a világot, más az, ahogy felfogjuk és éljük. Bizonyára neki is van dolga, feladata, csak amellett ő gyakorlottabb, legalább abban, hogy hogyan is töltse ki az üres perceket. Én is tudok módokat, azonban azok nyersebbek és erőszakosabbak annál, ami az átlag. Aminek nem feltétlen így kellene lennie, azonban én a legtöbb esetben ezt láttam. Nem követtem senkit sem amikor félrevonult valakivel, vagy éppen kérdeztem ki, amikor újra megjelent. Tudom jól, hogy nem szokás róla beszélni, nem úgy, ahogy nekem lehet nem ártana megértenem. Később, egyszer, valamikor. Fogalmam sincs.
- Nem értem miért ne akarnál? Nem lenne jobb, amikor elmegyek? - nyilván nem azonnal, végig, vagy akárhogy, azonban talán olyannal, aki tudja, érti a dolgokat, tudja azt tenni, amit kell, kellemesebb lenne az élet, akárhová is sodorja. Nekem ez tűnik logikusnak, de az már biztos, az én világom és az övé, vagy épp a logikánk nagyon eltérő. Ennél jobban nem is lehetne.
- Azt hiszem így már értem – bólintok egy aprót. - És sajnálom? - ezt kell mondani vagy a másikat? Ritka szó ez is, hiszen nem sajnáltam sosem semmit. Amikor kimásztam, amikor elindultam és tettem, amit kellett. Azt sem, amikor elfordultam és Lenia után indultam, hogy elfogadjam, kitagadnak ezzel. Semmit sem, ezért idegen, új, keresem hogyan tudom tökéletesen használni, mint a tanult szavakat. A jobbik fele, hogy legalább jót érez, azt nagyon is ismerem.
- Elfogadom ezt is, azt is akkor. Nem tudok ellenkezni veled – persze erre azért már vigyorgok egyet. Valóban idegenek vagyunk, ez igaz, vagyis, nem teljesen, hiszen azért már tudunk egymásról dolgokat, ha nem is mindent. Az már nem teljesen idegen, ebbe azonban nem megyek jobban bele. Inkább nem.
- Azt nem tudom hogyan oldom meg, de ráérek. Használható vagyok így – mintha csak valami billegő fejű fejszéről lenne szó. Még elcsapható vele a hasáb, csak kicsit figyelni kell rá, aztán majd valamikor meg lesz csinálva. Amikor már vagy nem jó semmire, vagy épp eszükbe jut. Nekem most nincs bajom, talán már neki sincs. Nem szomorúsággal adja át a láncot és figyeli, ahogy felteszem. Az érintésén se éreztem remegést, semmit. Az anyag rejti már az ajándékát, ő pedig megsimítja, mintha keresné, nem-e nyelte el volna akármi. Ott van az, akkor is, amikor elveszi a kezét, meg amikor elindulunk. Még akkor is, amikor majdnem visszamentem a nagypofájú árushoz, aki végül valami szidalmat morgott az orra alatt felém.
- Nem hiszem, hogy ő viszont akar látni már – mintha baj lenne, hogy ez így történik. Hagyom hát, foglalkozom a többi pulttal, ahol inkább találok olyat, amit meg is akarok venni. Megállva már válogatok is, hamar döntve már csak a pénzt kell megkeresnek. Az ujjam áll meg a számolásban, ahogy felé pillantok.
- Na akkor a nagyobbikból kérek, hátha megjön az étvágyad – mutatok is rá, majd hozzászámolom az érméket. A tenyeremben csörög, amikor átadom azt az árusnak, hamarost meg is kapom, amit akarok. Megköszönve töröm le a sarkát és harapok egy nagyot, miközben elfelé sétálunk. Finom. Nem íztelen vacak, mint az a barna, amit kaptam egyszer. Ahogy rám néz, eszembe jut, hogyan adott az almából. A már megrágott falatra harapok rá, török egy újat, kevésbé akkorát, ne fulladjon bele és odatartom a nyitott szájhoz, hátha az ujjam nem harapja le közben. Lehet meg kéne állni, mert menet közben nekikoccanok valakinek, aki nem épp kedvesen tudatja ezt velem, de én csak kedélyesen integetek neki a kenyeremmel.
- Menjünk oda – mutatok valami ülhető akármi felé, láda talán vagy fal maradéka, mindegy. Amint odaérek, már le is huppanok és rágok tovább. Ennyi belefér.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 09, 2022 11:34 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
A válaszán kicsit meglepődtem. Hiszen ő maga is értette, amire gondoltam, akkor miért ellenkezett annyira? Nem azt kértem, hogy adja fel küldetését a kedvemért, vagy dobjon el mindent. Csak élvezni akartam a közös pillanatot, akármi is áll előttünk. Végül nem mondtam semmit, meghagyva őt a gondolataival. Ott volna Nulportban, ő is ott volt, ha ez az alkalom csak egyszeri, miért ne élnénk vele? Az életem ilyen, az övé meg amolyan, könnyen lehet, hogy többé nem futunk egymásba.
– És, ha én nem szeretnék jobbat? – kérdeztem vissza, nem mintha érdemi választ vártam volna rá. Ari nem olyan volt. Nem tudta szavakba önteni a gondolatait, ám ezért egyre kevésbé voltam mérges, inkább csak zavart, hogy több van benne, én pedig nem jutok át azon a rideg burkon, ami körbe veszi azt. – Azért szenvedek, mert nem tudod viszonozni. De az érzés, amit a közeledben érzek jó. Szép emlék lesz. – Mosolyogtam rá, elnyomva magamban a korábbi sírós érzést. Nem volt okom őt kárhoztatni azért, mert nem kedvelt meg úgy, ahogy én őt. Talán ez csak egy fellángolás részemről is, de abban a pillanatban akkor is éltem minden rezdülését.
– Csak fogadd el, hogy elfogadlak. Most is segítek, pedig a te szavaiddal élve idegenek vagyunk. – Sóhajtottam fel végül. – Akármi is nincs rendben veled, megoldod, vagy megoldjuk. – Tettem hozzá. Megnyílt és lenyűgözött, ahogy arról vallott, miféle lény. Az persze kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy egyszerű ember nem lehet. Ám ez még inkább magyarázattal szolgált mindenre is. A tudattal, hogy ki ő, még inkább kötődni akartam hozzá valamilyen módon. Így jött az ajándékom ötlete.
– A legjobb helyen van most már az emlék.– Simítottam meg a mellkasát, ahol az elrejtett medált hittem. Aztán egész egyszerűen csak visszatértem a pulthoz és a késekhez, meg a tőrökhöz. Nagyon is jött az az érzés, hogy csókolni akarom, de itt túl nagy volt a tömeg, ráadásul nem is volt okom ismét rátukmálni magam. Mindent megtettem, ennyire futotta, de így volt szép ez.
A kofa ránk förmedt, én pedig még éppen időben vontam el Arnavot a közeléből. Nem lett volna jó, ha összetűzésbe keveredik a kofával és esetleg ő maga is belekeveredik valamibe, a végén pedig a fogdán köt ki. Akkor nem én leszek az akadálya a küldetésében, hanem a rácsok.
– Nyugi. Nem ér ennyit. – Válaszoltam és kicsit megsimítottam a karját, ahogy haladtunk a következő pultig. A pocakos, bajszos kereskedő friss kenyeret, mézes buktát és mindenféle ételt árult. Ünnepnapokon még húsos pite is előfordulhatott és egyéb különlegességek.
– Majd megkóstolom a tiédet. Annyi elég lesz egyelőre – sóhajtottam fel. Talán tényleg jól jött volna valami étel, hogy egy kicsit energiához jussak. Elhúztam tőle a kezem és megálltam mellette, míg ő a kenyerek közül választott. Míg a fizetéssel törődött, én amúgy is a fogda irányába bámultam. Tudtam, hogy túl egyszerű lenne, ha itt lenne, akiket keres.
Ha megkapta a kenyeret lassan indultam tovább. Egyelőre inkább andalgós, békés lépéseket tettem, hogy ne kelljen azonnal megindulni a fogda irányába, legalább addig, míg az étellel van elfoglalva.
– Na kapok egy falatot? – Vigyorodtam el és még ki is nyitottam a számat, várva az etetést.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 08, 2022 11:53 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Valahol igaza van, mert nem egy nagy dolog lenne, birodalmak ledöntése és hasonlók, csak… szórakozáson. Vagy valami olyasmi. Eddig nem volt ez ennyire előtérben, lévén, hogy nem hozakodott vele elő senki, aki meg igen, az nem felém. Beleszálltam beszélgetésbe, na de így, ennyire nem.
- Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam el. Elférni elfér – ha már csak az elméletét nézzük, csak a fókusz hiányzott, meg talán fog is. Időm sem lenne nekem semmire, az, hogy utána mire marad, nos, az már egy jobb kérdés. Zsong kissé a fejem, bár az meglehet, hogy magától a tömegtől is, ami ezen a vásáron forog. Itt most ő ment bele jobban, nem is én, így aztán nem hiszem, hogy egyelőre annyira nagyon ütni kellene ezt a témát, mert a végén teljesen kiakad. Vagy én vesztem el a türelmem, egyik sem jobb.
- Hoppá – már válaszoltam, bár lehet megint másra érti. Úgy cikázik a dolgok között, hogy nem tudom követni és valahol kicsit fel is adtam. Figyelek, felveszem a fonalat egy ponton és remélem, hogy jól is értelmezem. Az pedig már csak a bónusz, hogy jól is reagáljak, vagy csak annyi, hogy a jó szavakkal. A fejemben szebb válaszaim is akadnak néha, de amilyen nyelvvel születtem, azt ő nem értené meg.
- Akkor az már nem lesz ugyan az. Utána meg… nem tudod mi lesz. Lesznek nálam jobbak – bizonyára. Nálam sokkal jobbak vannak telis-tele a világon, nem hiszem, hogy le fog ragadni és csak rám fog gondolni. Vagyis, így lenne a logikus, aztán persze, majd lesz valami. Azt majd csak ő tudja, amikor elér oda és benne lesz. Megint nem értem a logikáját az egésznek, amit mond, az arcomra is kiül, ahogy megismétlem magamban a szavait.
- Szenvedsz és ezért kedvelsz? De szenvedni nem jó dolog – az már más, hogy valóban nem lenne a legjobb úgy gondolkodnia, mint nekem, mert akkor még egy belőlem nehéz lenne. Ó nem, ő mindenképp így jó, ahogy van, csak nekem kellene okosabbnak lenni. Folytatja is, én pedig valamelyest már jobban képben is vagyok.
- Hát én azt honnan tudjam. Az emberek furák, nem mindig kell nekik a szenvedély meg a tűz – de Fol nem is ember és láthatóan végképp nem a magafajtát keresi. Ez nálam is csak egy véletlenszerű példa, semmi több. - De azt hiszem, értem. Ha unalmas lennék, az nem jó. Bár, kinek mi az unalmas. Ez sok így reggelire – sóhajtok fel és hátrasimítom az apró tincseket, vagy csak hajszálakat, amik az ég fele merészkednének. Lehet ma nekem kellene leinnom magam és akkor könnyebb lenne, mert olyankor nem kell gondolkodni, csak csinálni, amit csak akar az ember. Leengedem végül a kezem és bólogatok. A bölcsességet értem.
- Azok is. Ezt tudom – ismerem olyannyira a népét, amennyire kell. Nem mentem bele persze mélyen és Fol még fiatal hozzá, azonban majd eljön az ő bölcsességének is az ideje. Semmit sem kell siettetni, ennyi biztos. - Nem vagy hülye, nálam több dolgot tudsz, majd még fogsz is. Az embereknek épp eléggé vagyok az, csak épp a nagy része nem is tud rólunk. Tisztelet vagy sem, még sincs minden rendben – nem megyek bele jobban, hogy mi is pontosan az. Egy az, hogy mindent nem tudok, csak azt, hogy mi után és miért jöttem el. Hagyom is inkább matatni, majd átadni a medált, addig sem azon bosszankodom, hogy hogyan fogok bármire is jutni a küldetésemmel, vagy hogyan fogok bárkit megtalálni.
- Emlék. Az is jó dolog – belebizsereg kissé a bőröm, ahogy hozzáér. Ujjam rándul egy aprót, majd hajlanak rá az ékszerre, amit nem fogdosok sokáig. A nyakamba kerül, olyan helyre, ahol nem szedik le gyorsan. Ha már kaptam, illene megtartanom is, nem hagyni, hogy vigyék.
- Valahol megértem – nevetek fel, majd nézném, hol van az, amit ennek. Ekkor csapja meg a fülem a kofa elégedetlensége. Szívesen megmutatnám neki, mit vennék én ezek után, de csak fintort kap.
- Szórakozzon veled a jó… - harapom el a mondat végét, ahogy elhúz. Ebből se lesz semmi, hallom, hogy morog valamit, de már nem értem mit. Mindegy. Megállva pillantok a pultra és szagolom az illatokat.
- A kenyér nem bánt, próbáld meg. Jó az illata ezeknek is – mutogatok, bár nem épp érzem magam éhesnek, de nemet se mondok rá. Nem hús, de… elmegy. - Feljön az este, mire ráveszed magad és addigra kihűl. Én kérek egy olyat – azzal kezem eltűnik a zsebemben és érmék után kutat. Van ott pár, másféle is, így mikor kihúzom, szépen foglalkozok azzal, hogy a kenyérke árát előkeressem. Legalább ismerem a pénzüket.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 08, 2022 6:14 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Az egész találkozásunk egy villámcsapásra hasonlított. Nem olyanra, amit nagy viharban szinte várnánk is, hanem egy olyan amely egy forró nyári napon hasítja ketté a földet. Csakhogy ez a villám most az én szívem repesztette ketté. Túl nagy hatást gyakorolt rám, míg látszólag ő hasonlót érzett, de nem volt tudatába. Meglehet persze, hogy csak én akartam ezt hinni. De nem bántam. Úgyis vége lesz és egy részem nagyon várta, hogy így legyen. Szerettem volna, ha a zavarodott elmém visszatér a megszokott kerékvágásba.
– Miért ne járhatna mindkettőn? – kérdeztem rá, bár nem nagyon hittem, hogy rám nézve pozitív választ kaphatnék. Nekem is megvolt a magam küldetése és nem azért fogok letérni róla, mert őt megismertem, ráadásul kicsit hevesebben dobog tőle a szívem. Megtanultam, hogy az érzések másodlagosak, ám miért is ne élvezhettem volna, míg itt van?
– Inkább ne válaszolj. – Sóhajtottam fel. Nem akartam ma már több elutasítást hallani, ha neki ez kell, hát keresse azokat, akik keresnek. Csak nem akartam, hogy elfelejtsen. Nem hajtottak ennél önzőbb vágyak már. Túl voltam a csúcsponton, úgyhogy ideje volt lenyugodni.
– Legfeljebb annyi lesz újdonság, hogy egy ideig folyamatosan rád fogok gondolni. – Feleltem, de mostanra is, akármennyire akartam, hogy elmenjen és legyen minden olyan normálisabb féle, mint előtt, ijesztő volt. A szívem régen járta ezt a ritmust, soha senki ajkait nem érintettem még az enyémekkel, de az övét igen és ez nekem nagy szó volt, akkor is, ha ő úgy kezelte, mintha csak nem is tudom… túl egyszerűen.
– Ha ugyanúgy gondolkodnánk gondolom most nem szenvednék és ha nem szenvednék, nem kedvelnélek. – Elmosolyodtam, ahogy halkan kimondtam ezeket a szavakat. Talán nem is értette, hogy ez a szenvedés kellemes, jól eső. – Mert akkor unalmas lennél. Minek akarna bárki olyat kedvelni, aki hozzá hasonló? Abban nincs semmi tűz és szenvedély.
Pontosan úgy hangzott minden szavam, mintha értenék ehhez. Sosem értettem, soha nem is fogok, de ez a férfi, fiú, ifjú, legyen akármi és akárhány éves, megkavarta bennem a keserű állóvizet és akármennyire is fájtak a dolgok, amik nem történtek meg vagy éppen igen, bearanyozta az együtt töltött időt.
– Az elfeket bölcsebbnek tartják minden más népnél itt a szárazföldön, Ari – feleltem. Nem tudom miért, ha nem elfnek születtem volna, de így gondolkodnék, bizonyára akkor sem tartanám valami tengeri szörnyetegnek. Engem egyenesen lenyűgözött a tény, hogy a tengerek mélyéről érkezett. – Az én népem tudja, hogy kit kell tisztelni. Én pedig azt tudom, hogy a szörnyetegek nem így bánnak a magamfajta hülye gyerekkel, mint te – mosolyodtam el.
Végre az ujjaim megtalálták a vasmacska medált, amit eddig annyira kerestem. Finoman csúsztattam a tenyerébe, aztán a szemébe néztem.
– Az a mágiája, hogyha rá nézel eszedbe jut Fol Nulportból és ez a pillanat.– Cirógattam  végig az ujjain. Aztán elengedtem a kezét, hogy meg tudja magának nézni az ékszert. Sima érzelmi értéke volt az ékszernek, ami még csak nem is volt különösebben szép. Jól kidolgozott volt a maga módján, de elegánsnak nem volt mondható, mégis a tengert jelképezte és azt, ami végül is Arnav maga is volt.
Figyeltem, ahogy a nyakába teszi. Tetszett, hogy ott lesz a szíve fölött, így mikor elrejtette, az én mellkasomban is gyorsabb ritmusra kapcsolat a tamtam. Miért kell ezt éreznem? Miért ilyen jó és rossz ez egyszerre.
– Azt hiszem, a tegnapi után még nem tudnék komolyabban enni. – Sóhajtottam és én is az almákra néztem, amit egész véletlenül a pulton felejtettem. – Talán valami kenyeret, vagy frissen sült buktát, de ízesebb, komolyabb ételt aligha. – Tettem hozzá. Az eladó közben visszatért a portékájához.
– Vesztek is valamit vagy csak szórakoztok itt nekem, ostoba kölkei?! – Förmedt ránk, hiszen annyira belemélyedtünk a beszélgetésbe, hogy nem vettünk végül semmit. Arira pillantottam, ám ha nem kellett neki semmi, tovább húztam, éppen arra, amerre majd mennünk kell, de még bőven a piactéren maradtunk. Arra voltak persze pékek is, akik a reggel sütött cipót és más finomságokat árulták.
– Félek, hogy csak feljönne… – mondtam végül, ahogy megálltunk az egyik pocakos férfi pultja előtt.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 08, 2022 5:05 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Nem állítom, hogy nincs közöm ahhoz a katyvaszhoz, ami a fejében van, de csak annyi a bűnöm, hogy nekem ez nem a terepem. Érzelmek, érzések, meg pillanatok, ebben a világban nemigen van rá idő vagy ha van is, akkor sem velem történik. Nem tudom már jobban körbeírni a dolgokat, ő sem teszi, épp eleget mondott így is. Vagy én. Ez így nem lesz se szép, se egyszerű.
- Azt hiszem nem. Vagy nem egészen – nekem akkor is az a furcsa, hogy szinte azonnal. Csak úgy jöttem és már ennyi is? Ennek így kell mennie? Amiket eddig tudtam, annak egy része hasonló az én életemhez, érdekből, de hol a vagyon, hol az örökös miatt; a másik pedig a szerelem, amikor ismerik és akarják egymást. De ez nem bukkan fel azonnal, biztos nem. Nekem ez magas. Ráncolom a homlokom, főleg arra, amit beszél. Hagynom kellene? Sok mindent lehet hagyni és kell is, azonban nem ez az elsődleges, nem azért vagyok itt, hogy élvezzem az életet, most nem. Később, korábban igen, a legtöbb esetben így történt. Nem ott vagyunk viszont.
- Így is hagytam megtörténni, akár a szobában, akár itt. Nekem most nem ezen kell járjon az eszem – sóhajtottam. Nem ismeri azt, amiért ennyire siettetem a dolgokat, amiért ennyire nem figyelem azt, hogy nekem mi a jó, a kényelmes és az élvezet. Ha ezekbe fulladok bele, akkor semmire sem marad majd idő és csak a csontokat nézhetem és menthetem ki, mást nem. Nem a legjobb időben talált meg, mondhatjuk úgy is.
- Nem erőltetsz – csak néha és kicsit, de volt már ennél rosszabb is, meg igazából, amikor a mélyben vagyok, akkor nincs beleszólásom a dolgokba. Csak idefent irányítok. - Rendben. A segítség kell – bólintok egyet. Jobbat nem tudnék mondani, menni akkor is kell, ha nem kapok semmit sem. Akkor vagy más, vagy én magam jövök rá bármire is. Felesleges ezen vitázni vagy bármit tenni.
- Én szerintem sosem ugyan olyan minden. Mindig van valami új – vagy ő, vagy a világ, vagy valami más változik. Lehet, hogy sok dolog benne hasonlít és majdnem az, de az sem. Nekem sem, pedig a legtöbb dolgot én nem látom, ismerem, élem át. Neki most túl sokat van a feje olyan dolgokon, amiken nem is kéne. Fura szerzeteken mondjuk, bár inkább érzéseken. Bizonyára akkor is, amikor már én a késekkel foglalkozom. Csendben van, nézelődik, míg én a pengén táncoló fényt figyelem vagy éppen az ujjbegyemen próbáltam ki. Mástól láttam ezt, mint mindent, és bár vérzett neki is, megvette, mert így volt tényleg éles. Erre már figyelt ismét, és ahogy a fürdőnél, úgy most sem hagyott egyedül érvényesülni.
- Attól még lehet csorba. És ez az úr biztosan nem örülne neki. Ez csak egy kicsi vér, meg sem érzem – legyintek a másik kezemmel, mialatt ő tisztára törölgeti az ujjamat. A seb nem is látszik, amikor elhúzom a kezem, még egy apró petty látszik, de azzal már nem foglalkozom. Nem veszek semmit, megvan az, ami nekem kell, de megjegyzem, hogy itt nem valami ócskaságot akarnak eladni, mint egy másik helyen, ahol váltig állították, hogy milyen új, közben az a rozsda rágta őket, amik a hajókat is eszik odalent.
- Ismerek én sok szót, de mindig vannak újak. Sok új. Valahogy így van, de akkor is van olyan, amit én nem éreztem még – ha elhiszi, ha nem, ez így van, így is lehet. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, még akkor sem, ha valóban ember lennék és nem csak a külsőmet kölcsönöztem volna tőlük. Bár én már ezzel sem vagyok őszinte senkivel sem, ennyi azonban belefér. Beleférne bármi más is, de végül csak oda lyukadunk ki, hogy valamennyire magamról kell beszélni, muszáj valamennyire belemennem. Szusszanva végül, de el-elejtem az információmorzsákat, leginkább úgy, hogy még aki mellettünk is sétál, semennyire se érdekelje a szavaim, mert hát, nem érdekesek. Csak neki.
- Igen, igen. Úgy lenne könnyebb, ha ismernélek, bár talán akkor sem. Máshogy gondolkodunk – mint ezzel az őszinteséggel is. Nekem nem volt fontos közölni és elmondani, neki igen. Hát, ennél jobban nem is lehetne más, akkor semmi sem. Arcára nem ül ki félelem és undor sem, inkább megleptem. Pedig sokan el sem hinnék, ő azonban azonnal. Nem mintha ez hazugság lenne, pedig mi sokaknak vagyunk mese.
- Igen. Sokat vagyok ott és jövök onnan – bólintok. Partra egy kicsivel messzebb másztam, azonban sétálni, követni a vizet könnyű volt, hogy eljussak a város határáig. - Igen? Ez jó, sokan nagyon nem – pillantok egy villanásnyira az emberek felé, akik körülöttünk sétálnak, majd vissza rá. - Ó, pedig az vagyok – vigyorodom el, mert ez nekem nem sértés. Ameddig meg tudom védeni magam és inkább elkerülnek, mint pusztítanak, csak ez már korántsem így van. Figyelem közben, hogy elővesz valamit és a kezem emeli meg. Nem szólok semmit, akkor sem, amikor valami nyakéket ejt a tenyerembe. Láttam már hasonlót, adtam is el, ami éppen a tenger mélyén pihent, ez azonban nem az.
- Rendben – bólintok, ahogy az ékszert nézem. - Ez valami mágikus dolog vagy csak szép? - csukja rá az ujjaimat az ékszerre, de én kinyitom azokat. Ujjaim közé veszem, úgy forgatom meg azt. Csak sima ékszernek tűnik, nem hiszem, hogy hasznosság miatt adta oda. Sőt. Megfogom azt, amin lóg és átvetem a nyakamon végül. Lepillantok, ahogy a vérten ül, majd elhúzva azt, berejtem mögé. Még az kéne, hogy valaki letépje onnan.
- Köszönöm – engedem vissza az anyagot, majd elindulok lassan. - Nem kéne enned? Nem csak azt – mutatok az almák felé.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 06, 2022 9:20 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Ari úgy gondolta én vagyok érthetetlen és összezavaró, pedig valójában ő volt. Minden szava egyszerű volt, nem állítom, hogy kacifántosan használta volna őket, ám mondandója aligha volt tiszta. Hol azt mondta ő még nem ismeri ezeket, nem tudja, hogyan kell csinálni… de akkor érzi? Nem tudtam eldönteni, mindenesetre, ahogy csűrtük-csavartuk, mind jobban kezdtem elbizonytalanodni az egész helyzetbe. Nem adott támpontot és fájt, vagy fájnia kellett volna, hogy nem igazodok ki rajta, de valójában már megszoktam. Elmegy, sírni fogok, aztán vége. Egyszerűbb volt ez, mint a szavak, amiket használt.
– Köszönöm, hogy kedvelsz. De nem hiszem, hogy ugyanazt értjük alatta. – Ráztam meg a fejem, kicsit keserűen el is mosolyodtam. Tudtam, ennek nem lesz jó vége, túlságosan belelovallom magam, ő tovább áll, keres magának egy asszonyt, aki elég melegen tudja ölelni ahhoz, hogy felolvadjon a benne fagyoskodó jégtakaró, ami mindent elnyomott. – Azt hiszem, csak hagynod kéne megtörténni, élvezni a pillanatot. Legfeljebb rájössz, hogy tényleg nem kellek neked. – Sütöttem le a szemeimet. Nem tudom, miért mondtam ezt, lényegében felajánlottam, hogy használjon ki, pedig nem kellett volna.
– Bocsáss meg. Nem akarok semmit sem erőltetni. Segítek neked keresni és az utadra engedlek… – ráztam meg a fejem. Inkább elmondtam neki a tényeket, hogy valóban boldog vagyok a társaságában, de ijesztő. Az elmúlt húsz esztendőben sok jó nem követte a vidám pillanatokat.
– Azért ijesztő, mert ha elmész minden ugyan olyan lesz, mint előtte. – Nyeltem egyet. Be kellett volna fognom a számat. Egész egyszerűen ezeket a dolgokat nem kellett volna kimondani. Előtte soha nem is tettem. Rilrionnak mondtam volna ilyet? Kinevetett volna, vagy talán azonnal faképnél hagy, hisz ő még csak azt sem hagyta, hogy csókot lopjak tőle. Ari más volt, mintha akarná is meg nem is… vagy nem tudná, hogyan akarja. Nem értettem. Akármennyire is szerettem volna, képtelennek láttam kiigazodni a szavakon és gondolatokon.
– Fura szerzetek leginkább. – Bólintottam. El kellett terelnem a figyelmem erről az egészről. Az lett volna a legjobb, ám Ari sós illata, a testéből áradó meleg ezt nem hagyta.
Jobb is volt kilépni az emberek közé, tőröket és késeket nézegetni a félreforduló eladónál. Az embertömegben valahogy elvesztem, a részévé váltam, nem volt már meg a pillanatunk úgy, ahogyan eddig megvolt. Mégis, mikor letöröltem a vért az ujja hegyéről, megint megdobbant a szívem.
– Nem tudom, állítsd az asztallapba… de ne az ujjadba – válaszoltam gondosan törölgetve a bőrét, míg a vérzés nem csillapodott le, aztán én magam is végig néztem a többi portékán.
– Az érzéseit tudja mindenki, legfeljebb szavakba önteni nem képes. – sóhajtottam fel. Tudtam, hogy van benne valami… valami, amit nem tud megfogalmazni. Ha nem érezne semmit, úgy tényleg ridegséggel vádolhatnám. Az volt, de leginkább azért, mert feszülten állt mindenhez, ami nem szórakozás, ivászat vagy verekedés volt. Este, a halovány emlékképeimben jóval könnyedebbnek tűnt. Talán éppen miattam lett ilyen merev. Sok féle hatással voltam másokra, ám az legtöbbször harag vagy szigor formájában csapódott le. Ari egyik sem volt… inkább olyan… semmilyen.
– Sosem fogsz a fejembe látni. De te magad mondta, hogy meg kell ismerned, mert az kell a megértésemhez. Ezt viszont csak nyílt őszinteséggel tudjuk elérni, hisz én is meg akarlak ismerni téged. – Nem bántam, hogy a kereskedő a szomszédos kofával cseveg. Addig sem ránk figyelt, tudtunk hát csevegni. Nehezen hittem el, hogy bármiféle nyelvet is ismer, hisz a közöset is alig beszélte, de csak bólintottam. Örültem, hogy elmondta mindezt. Ám ennél a következő mondata csak még meglepőbb volt. Tengeri szörnyek.
Hallottam tengeri népekről meséket, sőt azt is tudtam, hogy az elfek tisztelték őket. Nemes népeknek tartották őket, akikről még egy-egy dal is született. Ám azok oly’ régiek voltak, hogy én úgy véltem egy kihalt faj leszármazottairól szólnak.
– Hát ezért találkoztunk a parton… és ezért tűntél idegennek… – szaladt ki a számon egy újabb sóhaj kíséretében. Nem fordult meg a fejemben, hogy átverne, hisz hallottam miképpen beszél, láttam a viselkedését. Felszínét kapargatta csupán az életnek, amit én ismertem. – A népem csodás lénynek tartja a fajtád. – Fordultam felé teljes testtel, majd végre az ujjaim megtalálták, amit kerestem. A piacon vett vadmacskamedált húztam elő. – Az én szememben te akkor sem lennél szörnyeteg, ha valóban az lennél.
Megfogtam a kezét, felemeltem magamhoz felfordított tenyérrel, majd beleejtetettem az ékszert. Mostanra még inkább azt éreztem, hozzá illik ez.
– Kérlek, őrizd ezt meg. – Magyaráztam halkan, aztán a szemébe néztem. – Tudom, hogy nemsokára elmész, de szeretném, ha legalább lenne valamid, amire ha ránézel eszedbe jutok. – Megint őrült vágyat éreztem, hogy megcsókoljam. Ehelyett, csak a kezét tartó ujjaimmal cirógattam meg a bőrét. Végül az ujjait rácsuktam a kis ékszerre s megpaskoltam őket. Tökéletes helyen volt nála.




Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 06, 2022 12:33 am

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Ez se jó. Akkor nem is próbálkozom nagyon más szavakkal, mert egyik sem fog úgy hangzani, ahogy az kellemes legyen és szép. Vagyis, így sem rondák, csak éppen nem esnek jól a szívének, vagy nem tudom. Ezt az egészet sem, hiszen aligha telt egy el nap, sőt, el sem telt, de neki most minden fontos, ami én vagyok. Maradjak, ne menjek, csak éppen ez nem lehetséges. Ígéretet tettem valamire és ha azt nem tartom be, onnantól bármit ígérhetek, már semmit sem fog érni.
- Ahm – semmi. Akkor legyen semmi, én nem kérdezősködöm tovább, nem lehet belőle kiszedni. Ital nélkül is zavarosak a gondolatai és a szavai, nem is értem, hogy minek kell akkor neki inni, ha amúgy sem más. Legalább nem hány és esik-kel, a többi meg majdnem megvan. Nem? Nem tudom.
- Az a jobbik eset – vigyorodom el. - De nekem is kellene ismernem téged, jobban – nem csak azt, ami volt és ami most, hanem úgy mindent. Akkor tudok csak úgymond az ő fejével gondolkodni, vagy éppen bármi más, amiből nem lesz kellemetlen és fájó. Én máshogy értek az itteni dolgokhoz, másokkal más vagyok, keményebb, nyersebb, szeretem a verekedést, ha van valami izgalmas, nekem ez az új. A nyugalom, a sok szó és az érzések. Alaposan bele is bukok mindenbe, emlékezve arra, amikor először akartam elvegyünk. Hogy beszélni se tudtam, vagy amikor nem értettem, hogy egy ilyen helyen, mint ez a piac, fizetni is kell. A sok-sok foltra és sebre, amiket abból szereztem, hogy nem ismertem a világot. Tőle nem kapok foltokat, se sebeket, csak sok kérdést és megannyi értetlenséget. Nem tudom melyik a jobb, a pofonból hamarabb tanulok.
- Mit csinálok? Kérdezek. Én nem tudok ilyeneket, vagy ha igen, akkor sem. Nem értelek, mert nem ismersz. Hogy lehet egy idegen fontos? - persze, hogy lehet, csak azért általában fizetni szoktak. A zsoldosoknak mondjuk, hogy éljen vagy épp haljon meg az a valaki. Itt egyikről sincs szó, azonban ahogy kifejti, már helyrebillen minden. Olyan érzések, mint kötődés, szeretet, ami nálunk odalent ritka, ritkább, vagy épp másmilyen. Mert, azt nagyon is jól tudom, hogy nem úgy kedvel, mint mondjuk más a fivérét, nővérét, családját.
- Ezt értem – bólintok végül. - Mondhatjuk, hogy én is kedvellek, mert el se vertelek ezért, se másért. Csak… nekem ez új. Én nem nagyon – rázom a fejem. Odalent se szerettem, csak hagytam, hogy ha kellettem, ott voltam. Az emberek között meg annyira lefoglalt a tanulás, a figyelés, hogy nem volt rá még időm. Kettős életet élni nehéz és sok idő, valamire nem is jut. Hát, akkor most ezt is látom, tapasztalom? Nekem még mindig érthetetlen, hogy ilyen hamar. Vagy ez se ritka?
- Melyik része ijesztő? - mert akkor mégse boldog. Nem az, mert hol mérges, hol hisztis, hol más. Ilyen a boldogság? Nem nevetni kellene akkor és mulatni? Vagy akármit. Oké. Az érzésekkel, amik nem a nyers, ösztönös és egyszerű akármik, bajban leszek később. Szerencsére kiszabadítani jöttem másokat, nem érzelmeskedni. Nem is tudok egyelőre mit mondani, elindulunk hát, hátha könnyebb lesz. Neki is, mert nekem az. Néha ráncolom a homlokom, mint aki gondolkodik valamin, de semmi több.
- Tényleg? Akkor jó – nem keresek magamban több dolgot, amivel hasonlítani lehet őket másokhoz. Hozzám se lehet, mert a külsejük nem ugyan az, de ebbe már nem megyek bele jobban. - Gondolom akkor igencsak sok van. Mifélék? Kincsek vagy fura szerzetek? - mint mondjuk én és mégsem, mert küllemre épphogy nem tűnök ki közülük. Épp ezért nem sikít elsőre az árus sem, vevőt lát bennem, aki ellenőrzi, nem-e valami csorba, rossz valamit árul. Nem néz ki annak, az ujjamon is látszik, de épp törölném a saját ruhámba, amikor Fol odanyúl. Mint a mosdással, majd ő megcsinálja.
- Hát másképp hogy tudod, hogy éles? Ez muszáj, rosszat nem kell venni – teszem vissza, majd egy nagyobb, jobban kézre álló darab kerül ujjaim közé. Mivel nem kérdezek az árustól, csak Folnak beszélek, inkább odébb is áll. Nem lopok, figyelek.
- De te ismered mit érzel. Én nem ismerek ilyeneket. Van öröm, harag, ezek. Többi eddig nem kellett – akkor se, amikor azzal az ismeretlen asszonnyal feküdtem össze, vagy bármi máskor. Odalent pedig… van szeretet, nagyon is, de más. - Sejtem, hogy nagyon léptél előre. Bár nem láttam határokat – mintha kerítést és mást keresnék. Fura ez kicsit, de nem kérdezek bele. Visszateszem a kést, majd tovább lépnék, de folytatja. Senki se figyel ránk, így szusszanok egyet.
- Nem tudom, hogy tudnád-e. Nem látok a fejedbe – se előre az időben. - Hogy miért nem? Mert nem fontos vagy épp veszélyes. Ki tudja ki akarja majd tudni – mert előfordulhatna, hogy keresnek engem, őt találják meg és kiszedik belőle. Végtére is, ha tudják se rosszabb. - Ismerem az elfek nyelvét, beszéltem már sokakkal. Kicsit az orkokét is – lépdelek közben előre, a tömeg nem zavar. Végül vállat vonok magamban, hogy hát ha ennyire akarja tudni. - Ti tengeri szörnyeknek neveznétek minket. Majdnem eltaláltad, csak a hegyekhez nincs köze.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 05, 2022 2:08 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Megráztam a fejem válaszul. Nem hangzott jól, hogy senki miatt sem maradna, nem akartam másokkal egy kalap alá véve lenni… legalábbis ebben a helyzetben nem. Az ő szemében nem… mert túl fontos volt. Nem kellett volna fontosnak lennie, túl friss volt ez az ismeretség. Nem tudom mit láttam benne meg a hold ezüst fényében, de nagy hatással volt rám. Egészen úgy, mint azokban a szerelmes történetekben, amiket odahaza az idősek regéltek nekünk elalvás előtt. Isilmë, mintha maga választotta volna ki s mutatta meg nekem a fényben.
– Semmi. – Vágtam rá a kérdéseire aztán. Kár lett volna folytatni azt mondatot, nem akartam hallani a helyeslő választ, mert amilyen egyszerűen kibökött mindent még azt is megtette volna a maga helytelen fogalmazásában, hogy az orrom alá dörgöli: „Fol nem lenni fontos” vagy valami hasonló. Hát nem akartam hallani.
– De mondok, mert ismerem magam. – Sóhajtottam fel és megforgattam a szememet. Azt már csak nem akarja megmondani, miképpen fogadom el őt vagy sem. Elutasíthat és lehet hideg, még ezzel is együtt tudnék élni. Azzal is, ha levetné a bőrét itt az orrom előtt, megmutatva, hogy ő bizony valami szörnyeteg. Én sem voltam átlagos, mindig kilógtam a sorból, el tudtam fogadni a hasonszőrűeket.
– Az lenne a jó válasz, hogy engem nem felejtesz el. – Feleltem, erősen megnyomva az engem szót, hátha érti a lényeget. Ari tényleg egyszerűen teremtés volt, egyáltalán nem a szavak embere… ez is egy érdekes kifejezés. Egy jó ideje sejtettem, hogy nem emberrel van dolgom. Talán valami keveréklény, aki sokáig élt a társadalmon kívül. Nem vettem rajta észre tipikus jeleket és én sem találkoztam minden fajjal még oly’ mértékben, hogy alaposan megfigyelhessem őket. Az azonban bizonyos volt, hogy nem ember vagy nem egészen.
Több ötletem is volt arra, hogyan ne veszítsük egymást szem elől. Voltak rá módszerek, de ha meg is próbálkoztam volna vele, hát pontosan tudtam, csak jobban fájna, ha sosem keresne. Volt olyan papír, amit az ember azonnal el tud juttatni a másikhoz. Éppen itt, Nulport piacán is be lehetett szerezni. Ezek nélkül is épp elég fájdalmas volt, hogy elmegy. Túlságosan is fájdalmas, pedig nem kellett volna engednem ennek az érzésnek.
– Ari… ne csináld ezt. Tudod jól, miért fogsz hiányozni és miért vagy fontos. – Mondtam zaklatottan. Ha eddig nem esett le neki, ezután miképpen fog? Mellette akartam aludni, megöleltem, pusziltam, törölgettem az arcáról a koszt. Még egy üvegpohár sem lehetett volna átlátszóbb nálam. – Kedvellek. Tetszel. Nem tudom, hogyan mondjam, hogy értsd… – Sóhajtottam fel kicsit idegesebben a kelleténél. Nem számított, nem számított, mert most csak el akartam bújni a világ elől, hogy a szemébe nézzek és nem is tudom… érezni akartam. Nem értettem egyszerűen, miért nem érzi azt a lüktető valamit, a bizsergést, amit én. Olyan intenzív volt, hogy azt hittem ez a kettőnk valósága. Akkor sem csillapodott, mikor az ajkaim az övéhez érintettem. A szívem csak még nagyobbakat dobbant. A testem is akarta… de az övé olyan volt, mint egy hideg jégtömb, amit nem lehet megolvasztani könnyen.
– Nem kínzom. Boldog vagyok valójában… ezért ijeszt meg az, ami történik. – Próbáltam az ő nyelvén beszélni, de nehéz volt. Túl kacifántos volt ez neki, de bennem egy egész világ készült összeomolni, amit egyetlen perc alatt építettem fel, meglátva őt. Miért szeretek bele mindenkibe, aki egy kicsit is hatást gyakorol rám? – Hát… szívesen. –Dünnyögtem szerencsétlenül. Fogalmam sem volt, mit illik mondani. Jobb volt hát visszalépni a tömegbe, elvegyülni, mintha csak két barát lennénk.
– Az olyanok, mint te segíteni fog. – Bólintottam. Valószínűleg a fogdánál elég annyit mondani, hogy szép, de furcsán beszélő népek. – Ha tudnád, hogy itt mennyire nem ritka semmi furcsaság. – Mosolyogtam meg a szavait, tovább matatva a táskámban. Nem találtam, amit szerettem volna, így egyelőre, fél lépéssel lemaradva követtem őt.
Míg megállt az egyik árusnál, feladtam kicsit a keresést és megnéztem a kínálatot. Nagyrész kések és tőrök voltak, amikhez nem értettem, bár nekem is volt egy, amit rendszerint az övemen hordtam, hogy megvédjem magamat, ha éppen a mágia nem megy. Láttam, amint eljátszik az egyikkel és véres lesz tőle az ujja hegye.
– Isilmë szerelmére… – húztam fel a kézfejemre a kabátom ujját, hogy úgy töröljem le róla a kis piros pöttyöt. – Még, hogy én kínzom magam… – Suttogtam csendesen és aztán megnéztem magamnak én is a kínálatot.
– Én sem tudom hogyan kell – feleltem. A kereskedő kicsit elhúzódott, mintha érezné, hogy ez komoly beszélgetés. A tekintetem persze az árún maradt Így még hozzá tettem: – Azt sem tudtam csókolni hogyan kell, téged még is próbáltalak. Nem is tudod, hogy mennyire átléptem ezzel a saját határaimat. – Nyeltem egyet, nehéz volt erről beszélni pironkodás és dadogás nélkül, de érte mégis megpróbáltam. Miért ne tettem volna? Ő is igyekezett mondani valamit.
– Te tudod, én mi vagyok. Én miért ne tudhatnám, hogy te mi vagy? – kérdeztem csendesen, a kereskedő elkezdett a szomszédjával fecsegni, így a beszélgetésünk beleveszett a forgatagba egészen. – Elfogadtad, hogy elf vagyok, abból is a kevésbé bölcs és tapasztalt fajta. Gondolod, én ezt nem tudnám viszonozni főleg az érzéseim tükrében? – A hangom továbbra is csendes volt, de őszinte.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1690
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 05, 2022 12:50 am

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Ha kéri sincs előrébb, ha bárki kéri tőlem, akkor sincs. Ez egy egyszerű válasz, egyszerűbb, mint bármi, az már más persze, hogy felfogni és elfogadni nehezebb. Az már nem rajtam áll, ki hogyan dolgozza fel a hallottakat.
- Ha az jobban hangzik, senki miatt sem – próbálom nem komolyra venni, mert bár bennem nemigen, belőle érezni azt, hogy ez nem jó és nem kellemes. Bár alapvetően ilyesmivel sem törődöm, a békés nyugalomban könnyebb lebegni, mint a viharosban, amiben kapaszkodó sincs. Ha megint kiakad, kiabál, fogalmam sincs, hogy mivel tudnám lenyugtatni és jobb oldalra billenteni. Semmivel, körülbelül, csak akkor mindenki minket bámulna, azon meg talán még én is kiakadnék.
- Hogy? Mi a hogy? - megint félig beszél. Frusztrál, mert nem tudok belelátni a fejébe, másokéba sem, olyankor pedig aztán ha nem jóra gondolok, akkor kiakadnak. Az emberek, elfek, bármit idefent furcsán másképp fejezik ki magukat. Nekünk odalent nincsenek szavaink, jelelésünk egyenes és tiszta, nincs benne felesleges, sok kifejezés, ami idefent van, nem is létezik. Nem is létezhet. Ezért nehézkes felfognom ezt az egészet, mert nem egy fogatlan, agyatlan vagy részeg akárkivel társalgok, vagy harcokossal, akiknek a legnagyobb érzelmi megnyilvánulások olyankor van, ha elregélik, hogyan hágták meg a leányokat. Vagy hogy éhesek. Ellenben Fol vagy húsz ember érzelmeit is tartalmazza, ami nekem lassan egy kész káosz. Ehhez nincs térkép?
- Soha se mondj ilyet, előre. Nem fontos amúgy sem – hát, hegyinek legalább nem hegyi, az ocsmányság is olyan, amit más ítél meg. Nekünk nem, de, magamra azt mondani, hogy szép, érdekes lenne. Mégsem dobom be csak úgy, még most sem az igazságot, nem tartom fontosnak, a célom elmondtam. Így is több, mint amit először gondoltam. Persze, abban semmi nincs, hogy keresek valakit, az emberek sokszor keresnek valakit, bármit, olyankor pedig, ha kell, segítséget is kérnek. Nem neveket, meg pontos élettörténeteket kell közölni, ami könnyű, mert a legtöbb esetben elég is az, amikor valaki annyit mond, hogy nőt keres, barna hajjal és hírhedt tolvaj kezekkel. Valaki pedig, előbb vagy utóbb, rávágja, hogy tudja kiről van szó.
- Hát nincs? Lehetne – már nem csak hozzá, másokhoz is, de ez is jó lenne. Mágiával biztosan lehet, ahhoz én nem értek, csak bámulni tudnám, mivel azonban még se betűt, se térképet olvasni nem tudok, roppant hasznos tárgy lenne a kezemben. - És ha én senkit se felejtek el? - ez nem igaz, mert el szoktam azt, akit kell vagy aki nem fontos. Így is több név van a fejemben, mint illene. De ha azt mondja, nem lesz már fontos, akkor nem értem, miért ragaszkodik ennyire. Akkor hagyni kell a témát és kész. De nem, ő nem. Nem is folytathatnám mással, mert megragadt annál, hogy nekem el kell menni. Mindenki elmegy egy idő után valahova, örökké egymás nyakán lenni sem lehet. Felszalad kissé a szemöldököm.
- Nem ismersz rég, nagyon sem. Hogyan hiányzok úgy? Miért vagyok fontos? - mégis foglalkozok most ezzel, ha már ennyire utal rá. Talán ez olyasmi, amivel rá akar bírni, hogy mégis maradjak, csak titkon? Vagy véletlen? És én még azt mertem mondani, hogy jól ismerem a felszíni világot… most pont belebukok mindenbe, ami történik. Még abba is, amit csinál. Én nem adom vissza, mert akkor esik le, amikor már vége, hogy úgy kéne. Nem lazulok el, se semmi és ő ezt másképp fogja érteni, mint ami a valóság. Igazából az ocsmány szörnye adott válaszom lenne a jó, a valódi, ami elmondaná, minden egyes dolgomról, hogy miért ilyen. Miért vagyok ilyen. Ajh, el kellene mondanom?
- Erős vagy, de magadat kínzod – nem csak ezzel, az itallal is, hogy nem eszik. De rá fog jönni, egyszer csak. Ha én nem, akkor majd más közli vele, valamikor. - Ó. Senkit? Akkor köszönöm? Köszönöm. Azt illik erre mondani – ráncolom a homlokom. Ezt a szót keveset használom, pedig hasznos. Sokaknak egy ital, pénz, valami csecsebecse elég a szó helyett, amit amúgy is el szokásom felejteni. Legyintek végül és engedem előre, majd kilépdelek utána. Felvéve a tempót, elgondolkodom. Sokan vagy most először, vagy ritkásan jártak ki, nagyon a vonásaikra nem emlékszem.
- Nők és olyanok mint én. Előbb üt, aztán beszél – vigyorodom el. Ezen kívül nem tudok mit mondani. Próbálkozom. - Próbáld ezeket. Ritka az ilyen a szép városokban, hátha ennyi elég. De nagyon mást nem tudok – állok meg egy késeket és apróságokat árusító bódénál. Felvéve az egyik darabot, rögtön az egyensúlyát próbálom ki, majd az élét. Apró, piros petty ül ki az ujjam hegyére.
- Én nem haragszok rád, csak nem csinálni ilyet, nem tudom hogy kell. Nem ismersz, de azért, ami vagyok. Ne vedd magadra – ha kereskedőkkel tudok beszélni, akkor vele is. Menni fog.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
336
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Múlt-
Ugrás: