Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Nyugati part KaDiPE5
Nyugati part KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Krónikás
83 Hozzászólások - 23%
Kalandmester
60 Hozzászólások - 16%
Rhysand Earhgaze
59 Hozzászólások - 16%
Folrandír Ceilteach
54 Hozzászólások - 15%
Deedra Gindrian
31 Hozzászólások - 8%
Ezaras Azildor
30 Hozzászólások - 8%
Naken Forerion
19 Hozzászólások - 5%
Ned Hawke
11 Hozzászólások - 3%
Nîndaer
10 Hozzászólások - 3%
Veleris
9 Hozzászólások - 2%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Termékenység havi
Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális havi kihívás
Dobj D6 kockával egy címet, amihez írj egy minimum 700 szavas reagot a Csöndes kalandokba! Bővebben a Próba topikban!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Yesterday at 10:18 pm
• Asszociáció

Yesterday at 10:18 pm
• Szólánc

Yesterday at 9:58 pm
• Karaván út

Hétf. Szept. 26, 2022 11:26 pm
• Fehér-tenger

Hétf. Szept. 26, 2022 4:04 pm
• Erdei tisztás

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Nincs

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
1
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
2
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
Nyugati part

Go down 
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 22, 2022 9:27 am
Alassëa Nosta

+16 « @Rhysand Earhgaze • credit: »
Rhysand aranyba forgatott és édes szirupként csorduló pusmogásához képtelenség volna felérni; hagyom hát őket elébb a füleimet, majd a szívemet cirógatni, melynek ketrecében a szavait örök emlékül, temérdek lakat alá helyezem. Homlokának simított ajkaimmal hintem tudatába aztán néma feleleteimet, amelyek kimondva meg sem volnának képesek közelíteni az érzéseimet; nem lenne akadály, amellyel ne tudnék dacolni érte, s nem akadna helyzet, melyben a szívem ne találna beteljesülésére. Legalább annyira duzzasztja szeretettel és vágyakozással lágyan duruzsuló hangja, szenvedélytől vibráló látványa, mint a combomat és fenekemet simító ujjai, melyeknek nyomán szikrák pattannak a bőrömön. Szelíd ragaszkodása éppen úgy noszogatja a mellkasom rabját féktelen iramra, mint kekeckedő, csintalan szavai, amik fiatal leányoknak, de talán idősebb asszonyoknak is egyaránt csalnának vörös pírt az orcájukra. Az én bajszom alatt ellenben sokat sejtető, szórakozott vigyor terebélyesedik, mielőtt a beavatás témakörén és a falatozás apropóján egyelőre elengednénk az egymással való évődés megunhatatlan zamatát.

Legalábbis ideiglenesen, hiszen Kóborom tüze cseppet sem fakul. Felhorkantok pimasz megjegyzésére s egyúttal bókjára, habár végül egyetértően bólintok. Való igaz, az ő ajkainak édességét bármilyen mennyiségben és körülmény folyamán szívesen fogadom a nyelvemen.
- Vonakodva, ha muszáj volna – csóválom meg a fejemet, szórakozottan tolva odébb az arcát a tenyeremmel, akárha valóban egy brekegő rémség kívánna csókot lopni tőlem. - S drága Rhysandom, meglepne, ha valóban így gondoltad volna – mosolygok rá, ráérősen falatozva, ízlelgetve a különböző édességeket, míg aztán a pogácsákra és valamiféle huncut oknál fogva a hátsómra terelődne a beszélgetésünk fonala. Mímelt megrökönyödéssel akadok meg a zacskózörgetésben, felvonva az egyik szemöldökömet. - Úgy véled, kikerekedtem? - nézek végig magamon, ám ha így is volna, nem különösebben zavartatnám magamat. De az utóbbi időben inkább került a bőség, semmint halmozódott volna, nem egyszer feledkeztem meg hiszen a létünk alapvető feltételéről az elmélyült munka előnyére. Hetyke szemöldökvonását egy hasonlóval viszonozom végül. - Ebédre téged terveztelek felszolgálni – somolygok, felöltve magamra némi csalfaságot. - Kevésled az ennivalót? Úgy ebédre visszatérhetünk a tornyokba, vagy amerre a szíved óhajtja. Az ylorei fogadókban példának okáért úgy hallottam, művészet a konyha is – vetem fel, mint lehetőséget, elvégre a mágia és a kristályok előnye, hogy nem szabhat gátat nekünk az idő és a tér fogalma. Éppen ezért olyan könnyed a templomba való utazásunkat is a holdnővérek kényéhez igazítani, habár erről igen hamar tovaszaladnak a gondolataink.
- Csak azt ne mondd, hogy ma tanulni tervezel? - ismét ráncok gyűlnek a homlokomon, igaz, leheletnyire ér csupán a megrökönyödés. - Mit olvasol épp? S ha már itt tartunk, még nem is kérdeztem, miként haladsz a varázslatokkal? - billentem oldalra a fejemet, elrévedő ujjaimat hagyva puha, pelyhes hasfalán kóborolni. - Feltételezem az alapvetőeket ismered, de biztosan akad, amelyik közelebb áll a szívedhez, amelyik mindegyiknél könnyebben idéződik meg. Akár a független tanok oldaláról, hiszen nem kerülte el az értesüléseimet, azokba is belekóstoltál – tekintek rá érdeklődéssel, mielőtt csókot rabolnék tőle, hogy aztán ajkainak mámorától elbúcsúzva becézgethessem tovább köldökének szomszédságában. - Meg se próbáld – figyelmeztetem csöndesen a becenevet illetően, nyomatékot a szavaim mellé a bőrének óvatos harapásával adva. - Ám ha így teszel, képtelen pimaszságodat talán elfelejthetem – keresem fel mézbarna íriszeit, de a szekundumnyi szelíd nyugalom, amely langyos légáramlattal teszi teljessé gyöngéd simítását, könnyeden kucorodik a múlt homályába, és helyét megint a komolytalanság veszi át. A hasába fújt levegő parádés rotyogással szalad tova a szélnek, éppúgy gyöngyöző kacaja, mely a legszebb dallamot jelenti a szívemnek. Jó kedélyén lobbanva képtelen boldogság surran végig a lényemen, forrósággal öntve el a legutolsó porcikámat is. Nem szívesen kegyelmezek neki, de kérlelésére siketet mímelni is éppen annyira nehézkes volna, mint gyönyörű nevetését elengedni. Persze túl sok lehetőségem nem is kínáltatik, hiszen a következő pillanatban a hátamra fordít, ártalmatlan szórakozásomnak egészen más mélységet kínálva. Sötétebbet, veszedelmesebbet, ám nem különbül vágyottabbat.
- Méghozzá úgy érzem, kíméletet nem ismerőt… - sóhajtok fel csöndesen édesen kínzó csókjai alatt, melyek alaposan megnehezítik a beszédemet. Mégis igyekszem elsusmorogni, amire kíváncsi, megrészegülten tüzes érintéseitől, ölének követelőző duzzadásától, szavainak alattomos szenvedélyétől. Kettőnk közül ritkán tudom megítélni, melyikünk is a valódi lidérc, hisz, miként kezeimet lefoglalva pendít pajzán dallamot megfeszült húrjaimon, nehéz nála gyötrőbb, gyönyörűbb végzetet elképzelni. Hagyom hát magamat az óhajának, combjaimmal egyengetve magamhoz közelebb, s csöndes szavaimmal kérlelve, hogy egyszerre játssza kettőnk muzsikáját. Nehéz pusztán a tenyerével beérni, csupasz bőrének simítását, közelségét, vágyának féktelen óhaját kívánom a magamén érezni, és ha kegyelmes gonosznak találtatik, hát ekként engedem le végül megkönnyebbült sóhajomat az ajkaimról. Csókját gyönyöröm vagy gyönyörünk utórengésének vehemenciájával viszonozom, nyelvének bársonyát gondossággal ízlelgetve, csábítva magamhoz...

Ritka momentum, mégis szavak nélkül maradok, miként a vállához simulva engedem alácsordulni a lényem elégedett zöngéit. Mellkasának egyik domborodó csúcsán járva a köröket ujjaimmal, hagyom kiüresedni a tudatomat, érzékeimet hosszú pillanatokra a bőrünkön táncoló, melegedő szélnek és a tenger csillapíthatatlan morajlásának szentelve. Szemhéjaim megfeszített koncentrációm ellenére csukódnak le, s talán ha nem szólna, szégyen szemre el is ragadna az álom. Így azonban felpillantok rá, éppen csak megmozdítva felé az arcomat.
- Mintha a példámon múlna szertelenséged – mosolyodok el. - Al-Qasim tanácsos bizton veszem, minden mosás alkalmával azon izgul a bál óta, vajon mindegyik ruhadarabja visszatér-e hozzá – nevetem el magamat csöndesen, ragaszkodó csókot cuppantva a vállának. - Az túl egyszerű lenne, elvenné a ritka lehetőség varázsát, nem gondolod? - simítok ki egy tincset megbékélt arcából, míg ő a hátamat cirógatja jóleső érintéseivel. - Szívesen megtenném – jegyzem meg, ajkaim szélesedő görbületének kíséretében. - Azonban erre sajnos nem lesz lehetőségem, dacára annak, örömmel idézném fel a legelső, emberbőrben esett találkozónkat – orromat az állkapcsa élének dörgölve akasztom meg a beszédemet egy másodpercre. - A java részében ácsorogni fogunk, míg a Tanács rangidős főmágusa elmondja a beszédét, és eskütételre szólítja fel a beavatottakat. Arra, hogy Alora mindenkori elveinek és szabályainak megfelelően fogod alkalmazni a mágiát, és hogy azt gonosz hatalmak és ideák szolgálatába sosem állítod. Utána a rendek vezetői is elmondják a magukét, köszöntve újdonsült tagjaikat. Végül a medencébe merülsz, teljesen, a fejed búbjáig, majd ha kijöttél, a mestered, vagyis én, betakarlak a rended köpenyével, és megkapod a hivatalos melltűdet. Minden rendnek más színű kristály foglaltatik benne – osztom meg vele bővebben az esemény menetrendjét, a záróbeszéd vagy egyéb, nem különösebben jelentős mozzanatát nem taglalva. - Sajnos nem sokat, csupán, hogy alátámasztja a feltételezésünket, miszerint az álmokkal kísérletezett. Viszont most az álmok helyett maradjunk a valóság talaján – terelem el a témát, az ábrázatomra visszakúszó jó kedéllyel, miközben kibontakozok melengető öleléséből. - Szeretném átadni az ajándékodat, szóval ülj fel, kérlek – paskolom meg a combját, majd a pőreséggel mit sem törődve nyúlok át a lepedőn, hogy a markomba emelhessem a sötétkék bársony szütyőt. Amennyiben Kóborom a kérésemnek eleget tett, nyújtom át számára az ajándékot. - Az istenek éltessenek még sokáig, Rhysandom. Árë aranyozza be minden napod, és Isilmë hintse ezüst csodával minden éjszakád – mielőtt még elemelhetné az ajándékát, gyengéd csókot puhatolok pirosló ajkaira, utána viszont kíváncsian várom, mit szól az aprósághoz.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
˙˙˙



Rhysand Earhgaze Kedvelte

Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
557
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 18, 2022 12:16 am
Alassëa Nosta 16+
Nem tévedtem. Ugyanazt a rügyet dédelgetjük gondolatunk talaján. Nem kisebb önfeláldozás az anya, ki koplal, ha már az utolsó falat ételen nem lehet osztozni, vagy aki szakad, viseletes ruhát hord, hogy a piciny lábacskát a szükséges cipő óvja… Némely ember valóban olyan, akár a gyertya. Elég, hogy másnak fényt adjon. Lehunyt pillákkal simulok gondoskodó ujjai alá, s csak akkor nyernek értelmet igazán szavainak, mikor a megfakult, de az el nem feledhető múlt nyomát simítja szelíden. Hajnalfénnyel festett orcájára függesztem tekintetem. – Hegyeket másznék érted, tengereket járnék érted, széllel szemben járnék érted, tűzbe mennék érted, testemmel óvnálak újra téged – citerázok arcomat érintő kézfejének bársonyán.  Magam felé fordítva, fátyolos bőrére lehelek csókot ajkára szomjazó ajkammal. A törékeny csenden, hangjának szép zöngéje fut végig, cirógatva fülem, mint rózsa hulló szirmai. Az igaz szóra, nem tudok felelni, s mit édes ajka hőn rebeg, lecsókolom róla. Játékos széllel kézen fogva siklik ki kezeim közül. S a hiba a kezemben van egyedül.
- Óhaján nem is, ám beteljesülésén? – kérdezem belső izgalomtól vibráló hangon, mellé enyhén vonom szemöldököm, s bohém mosoly villan ajkam szegletében. – Másként szökik a perc, ha vaskos köpeny rejti csábodat, mintha csak egy kaftán, melyet csupán meg kell emelni, mint egy szoknyát… - hasonlón sustorgom, fojtott szenvedéllyel közelebb vonva magamhoz, miként a vad szél öleli a fát. Míg másik kezemmel simítok végig combjának hátsó felén. A mozdulattól araszról araszra csusszan fentebb a könnyed anyag, míg bőrének hamvát hüvelykemmel hajlatánál megcirógatom. – vagy pimaszul pőrén heversz az ágyon, hogy mosolyod mögé rejtsem vágyam – azonban még mielőtt legyőz a lágy és kínzó vágy paskolom meg formás hátsóját, engedve szorításán. Számomra megnyugtató szavak hagyják el bilincsbe verő ajkait. Hisz választásom nem lévén fejet hajtok a hagyománynak, ám mégis csak felszabadultan feszengek a díszestársaság kereszttüzében, egy hozzám illőbb öltözetben. A megkönnyebbülés csupán egy pillanatig tart; ugyan nem vártam táncos vigasságot, de ott már komoly kérdések merülnek fel bennem, ha Lidércem is unalmasnak véli a szertartást. – Meghoznia kell a kedvem drága Tanácsos – összevonom szemöldököm egy röpke momentumra, de Lidércem arca, mindig gyógyír az aggodalomra, illékony füstként oszlik szét. – Nem ártana erről bővebben szót ejteni – jobb lesz felkészülni a rám váró kínokra, de mosolyogva állok elébe.  – Valóban gyönyörű munka – szögezem le, nem forszírozva tovább az ügyet. A kínos beszélgetésekre szánt perceket magamhoz ragadom, melynek végén Lidércem parton hullámzó kacaja, mely számomra szebb, mint bármely dalos madár nászdalát harsogó éneke. Hamvadó ajaka, mindent fellobban, akár egy láng, átjár a láz, feldúl érintése, vágyam forró, mely lassan gyilkoló méregként fortyog tovább ereimben, ahogy magamra hagy. Ismét. Kettőnket egészen más indokok vezérelnek a korfelhők tudomásul nem vételére, de e napot korán lenne beárnyékolni, sőt leginkább nem is érdemes csipp- csupp dologgal. – Nem? Ezt meg kell cáfolnom. Igaz, én az ajkad másik oldalán szoktam állni – vigyorodom el szélesen, s a markomban lévő utolsó szőlőszemet is eltüntetem a számban. -Szóval nem adnál csókot, ha zöld lennék és ragyás? S egy kicsit nyákos – cuppanósra várva csücsörítem a számat, kinek vonakodják megadni, amire vágyik. – Azt gondoltam a béke nagykövete vagy – incselkedek továbbra is, de azért nem hagyom érintetlenül a kosarat. – A pogácsának egy kis szuszakolástól nem lesz semmi baja, ahogy látom a tieid is szépen visszagömbölyödtek – végig mérve homlokomon ráncok gyűlnek, s miként szikrázó kékjével összeolvad barnám, hetykén rándul szemöldököm. Majd kissé csalódottan konyul le szám sarka. – És mi lesz az ebéd? És legfőképpen, mit eszel te? – mosolyodom el, még mielőtt sértőnek vélném a feltételezést miszerint megmásítva ajánlatom, nem kísérném el a templomba. – Élnék is a lehetőséggel, ha nem tudnám, mi lenne a vége – felelem, hogy aztán asztrolábium rejtelmeibe beavatva, újabb kérdések hagyják el ajkaim, egy kisebb kitérő után.  – Holnap kedvesem, a mai nap tegnap lesz, nem mellesleg vár még néhány fejezet – vallom be bűnöm, hogy azért még akadnak hiányosságaim. Fehérnépben nincs ennyi ármány, mint Lidércem becézgető ujjaiban. Cirógatása bizseregve fut végig lényemen, ajkamra fagyasztva a megdöbbenés szavait. Olvasztani csak pára vékony csókja tudja. – Hogy tudnálak megunni, hisz már hetek óta alig láttalak – leginkább az én hibám, attól még nem volt kevésbé gyötrő a hiánya. – Akkor ezentúl Konyhatündérnek kell nevezzelek – kunkorodik ajkamra pimasz mosoly, melyet hamar megtorol kínzóm. Nyíló ajkai bőrömön, nyíló Felvilág, véremet mélységes csúcsokra húzza. – Azt gondolom holnap, mindenképp nyitva hagyom szobám ajtaját neked – gyengéden simítok egy kóbor tincset, mely eltakarja orcáját, s kobaltkék foltos szemeit. Ekkor már tudom, hogy túl hamar szavaztam számára bizalmat, s az eddig bőröm alatt lágyan hullámzó izmai mélyen rándulnak össze szélnek eresztve őszinte nevetésem. – Hagyd abba, megölsz – szuszogom, s ha szép szóval nem megy, hát tettekre sarkalva gyengéden ragadom meg a vállát, s döntöm hátára. Csuklóira rámarkolva helyezem a feje fölé, helyezkedem combjai közé, a földhöz szegezve. – Igaz a mondás, a lelkiismeretes emberekből, lesznek a legjobb hóhérok. De hóhérok felett is hoznak ítéletet – harapok előbb csábító ajkaiba, majd állának csúcsába, ívébe, fülének puha húsát veszem ajkaim közé. Ölemet szorosan szorítom öléhez, hogy biztosan érezze domborodó vágyam, melynek oka egyedül ő, csak is ő, a benne lakó szeleburdi tündér. – Várom a válaszait Tanácsos – pusmogom fülébe, szenvedélytől rekedt hangon, s amennyiben szabadulni akar béklyójától engedem, s hencseredek mellé. Amennyiben az ellenállás legcsekélyebb jelét sem mutatja, úgy egyik kezemet felszabadítva fogom bilincsbe másikkal csuklóit. Választ nem sürgetve ízlelem ajkát, míg maga nem óhajtva többet hajol érte. Kóbor lelkemen eluralkodik a sötét vágy, kaján vigyorral ajkamon hagyom magára a mézízű csodát. Nyakának selymét ostromlom fátyolos csókokkal, kezem gyengéden vonszolja magát combjának ívén. – Folytassa, kérem – sutyorgom ajkának, ha bent akadt a szó, s a szövet alatt oldalát cirógatva ujjammal, mellkasának csúcsát érve körözz körülötte, mint a keselyű. Keselyű, mely megérezte a sóvárgás illatát. A dombon leszánkázva csap le áldozata epekedésére, gyengéden játszadozva ízlelgeti a bűnt. Hogy a föld megremeg, másnak nem tudom be, mint teste morajlásának. S most már hiába akarna menekülni, nem engedem, minél jobban küzd, annál jobban szorítom. – Mint egy szoknyát… legközelebb drága Tanácsos, legyen körül tekintőbb, mind a ruhával, szavakkal, s tettekkel – csókolok nyakának hajlatába, s csak akkor tapasztom ajkára szám, mikor a megkönnyebbülés elhaló sóhajai törnek fel mellkasából. Lágy csókkal illetem ajkait, engedve szorításom, s majd ha már pihegése alábbhagyott gördülök vissza mellé, közelebb húzva magamhoz. Nem töröm meg a csendet, melyben lágy dallamot játszik a tenger, széllel karöltve, arcomat pedig cirógatja a nap első meleg sugara. – Mellesleg nincs – nyitom ki résnyire szemem, úgy sandítva rá. – De talán Al-Qasim tanácsosnak akad, majd kérek egyet kölcsön tőle. Úgy, ahogy te szoktál, ezt azt kölcsön kérni – komolytalan mosollyal ábrázatomon hunyom vissza szemem, fejem alá hajlítva karom. – Majd viszek lepkehálót, összegyűjteni őket – nevetem el magam halkan az elém táruló kép láttán. – Beosonok a szobádba, hogy felmelegíts. Amíg én pancsolok, ti mégis mit csináltok? Mármint, gondolom, van valami előre megírt szöveg, de utána? Beugrotok mellém? – apró köröket rajzolok hátán, s mivel hajt a kíváncsiság, miféle érzelem ülhet ki arcára a képtelen kérdések hallatán, pillantok rá. – Ám sikerült valamit megtudnod, abból a papírfecniből, ami megmaradt?


Ezaras Azildor Kedvelte

Varázsló vagyok
Rhysand Earhgaze

Láttam egy flamingót, amelyik egyéni álláspontot képviselt: két lábon állt


❖ Történetem : ❖ Ulron :
191
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Kezdő (Elementáris mágia, Független varázslatok); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 11, 2022 6:31 pm
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
- „Ugyanakkor nem lehet egyszerre látni a dolgok kezdetét s végét” – folytatom az idézetet megszelídült mosolyom kíséretében, a sajátjaimat tartó ujjait puha cirógatással csalogatva maradásra, hiszen mégis csak a jelen az, ami igazán számít. S az enyém mellette simul, szorosan, elválaszthatatlanul, rémisztő, ám egyben gyönyörű ragaszkodással. Nem hiába örvend a szívem a mai napért; megannyi évnek előtte kivételes, kék rózsa hajtotta bimbóját, akinek tövisein fennakadni éppen olyan megtiszteltetés és eufória, mint bársonyos szirmait csókolni.
- Azok, akik sokszor a legkevésbé sem vágynak ékesen tündökölni – felelem következő kérdésére, elmerengve eltűnődött ábrázatán, melyen csalafinta játékot űznek a habos felhőkön megtörő, színpompás fénynyalábok. Éppen csak megránduló szemöldökén fátyolosan gördítem végig az ujjaimat, kitapogatva az álomvilágból hátramaradt, mostanra szinte teljesen begyógyult sérülését. - Manapság talán nem, de egykor hatalmasabb erők megmozgatói voltunk mi, varázslók. Noha azt mondják, ő ennél is kivételesebb volt, az istenek kegyeltje – mesélem elcsöndesedve, meg sem kísérelve szoros marokra fogni a múlt képlékeny, könnyeden illó emlékét. Ha bárki élne abból az időből, volna képes egyedül igaz történetet regélni, de ennyire még én sem vagyok öreg. - Amit hozzáteszem, fenntartásokkal kezelnék, hisz az is tudvalévő, a régi históriák az idő múlásával mind egyre színesebbé válnak – mosolyodok el haloványan, még mielőtt huncut csókjával és pajkos szavaival el nem űzné a tudatunkról a letűnt korok porhanyós füstben úszó rejtelmeit.
Szerencse, hogy pironkodásomat már régóta elnőttem, ugyanis szavainak okán kolibri szárnyára fekszik fel a szívem, éppúgy a gyomrom. Szertelen jó kedélyem mögé hessegetem hintésnyi zavaromat, mely leginkább arról értekezne, rajta kívül nem valószínű, hogy akadna más, aki féltékenységgel méricskélné a puritán öltözetet.
- Nem hiszem, hogy az időnek lenne ebbe beleszólása – sutyorgom magunk közé, mellkasának simítva bordáim ketrecét, melyből dalos madár siet kiszabadulni, hogy messze énekelhesse izgatottságtól teljes szenvedélyét. - Hisz nincs kelme, ami elnyomhatná a szívem óhaját, ha rólad van szó – somolygom ajkainak, melyekről a továbbiakban sem sajnálja ravaszan ámító szavait bőséggel mérni. - Nem szükségeltetik, van választásod, míg a fehér színébe öltözöl. Mindenki abban lesz, ki-ki a maga zsákjában vagy preferált viseletében – jegyzem meg a szemöldökeim csintalan megvonásával. - S ha már szóba került, nem vagyok tisztában vele, mi mindent tudsz a ceremóniáról, ám jobb, ha felkészítelek – tekintek rá, momentumokra elkomolyodva, a kelleténél hosszadalmasabb szünetet tartva a mondandóm folytatása előtt. - Az unalomra – mosolyodok el aztán. - S nem volt fáradtság, bántott volna, ha nem a sziget legszebb betűi felett görnyedsz – legyintek léhán, és könnyelmű pimaszságomnak hamar meglesz a foganatja. Ritkán engedem az érzéseimet szabadon szárnyalni, azonban mi tagadás, Rhysand napról napra, óráról órára és percről percre hámozza le a lényem kényszerű vagy természetes rétegeit. Ugyan a testemet mindössze centikre emeli a talajtól, de a valómat a felhőkig repíti. Képtelenül nehéz pusztán centikre válni sziréneket meghazudtoló ajkaitól és végzetes gyönyört ígérő ölelésétől, ám úgy érzem, az időt ma nem szükséges korbáccsal hajtanunk. Akad ideje érlelődni a bornak, hogy aztán a legédesebb nektárként csordulhasson alá a torkunkon.
- Az idő szoros markának elengedését meg tudom érteni – simítom kósza szekundumokra gondoskodó tenyerébe az arcomat, minek előtt a figyelmességéről regélő zacskókat vetném tüzetes vizsgálat alá. Az általa kedvencnek megnevezettet kotrom ki következőnek, s az édessel keveredett savanyúság csöndes hümmentéssel lel a méltatásomra. A mézes különlegességet is górcső alá veszem, megszimatolom, viszont egyelőre félreteszem. - Nem vagyok különösebben édesszájú, így megvallom, ezzel a mézes édességgel még nem is találkoztam. Viszont a citromos a kedvemre tesz nekem is – osztom meg vele az ítéletemet ajkaim könnyed görbületének kíséretében, és felhőtlenségemen az sem csorbít, hogy újabb komiszságom lát napvilágot Neriyra kisasszony vonatkozásában.
- Még az hiányzott volna… - szusszanok fel szórakozottan. - Ami pedig azt illeti, ez egy mester esetében is bármikor előfordulhatna. Nem különösebben fogalmazott meg elvárásokat, s tekintve, hogy alapvetőn engem keresett… - horkantok fel, de miként kérdés tárgyát nem képezi, végső soron ő sem bánta a gyakorlatot, hát ennél mélyebben nem merítkezek szabadkozásba a döntésem vonatkozásában. A szabadmágusok éke temérdek indok felett érezhetne hálát, s ha a pénze kárba is veszett volna, tanulópénznek még mindig megteszi. - Efelől semmi kétségem. Azért a pogácsákat ne nyomd össze, és a barack is érettebb a kelleténél – jegyzem meg, szélesedő mosollyal figyelve a kutakodását. Igyekeztem bőséggel válogatni a rendelkezésre álló gyümölcsökből, igaz, a pékáruk tükrében nem vittem túlzásba a lehetőségeket. Egy-két tökmagvas, sajtos és juhtúrós pogácsa keveredett a repertoárba, hogyha a Mámbor üdesége mégis csak égetné a gyomrunkat, legyen mivel elcsitítani. A szőlő mellé egy kis sajtot is csomagoltam, s tekintve, hogy húst ritkábban eszek, azzal nem is fáradtam. A könnyed olvasmányokat még a pakolás közben félretettem a pokrócra, hogy a lapokra véletlen se kerüljön bármiféle étel foltja, egyedül a csillagóra maradt hátra figyelmetlenségem oltárán. Látva, miféle körülményességgel halássza ki magának, ismét vehemens ragaszkodással telik a mellkasom, így a kosarat a fejünk fölé tolva, fészkelődöm közelebb hozzá. Nedves, viszont-csókja puha sóhajt ereget világgá a mellkasomról, s egy virgonc szekundumra beleszédülök üde illatába.
- Nincs mit csodálni rajta – ingatom meg a fejemet jámbor mosollyal, ugyanis nem hiszem, felérhetnék az igazán nagy találmányokhoz. - Képtelen teremtés, ne prüszkölj mert még úgy ítélem, levegővel kell kínáljalak – illegetem végig az ujjaimat a hasán, akárha zongora billentyűin játszanék hóbortos dallamot. Persze látva, hogy a korábban felkínált, majd feledésbe merült süteményért nyúl, kis híján elsápadok. Lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy jóízűen félbeharap egy omlós, mézes-mandulás kockát, amit őszintén szólva megkóstolni sem mertem. Yda szerint nincs aggódni valóm, de bizton veszem, amennyiben megízleltem volna, delelőre sem érek ide az újabb próbák és kísérletezések okán. Ártatlan kérdése mindenesetre tesz róla, hogy a feszengésem oldásaként jóízű kuncogás bukjon elő belőlem.
- Így jobban belegondolva, fontos óra volt, és szemléltető eszköznek is nevezhetjük a végeredményt. De edd csak nyugodtan, amennyi jól esik – mosolyodok el szelíden, lecsippentve a szája szegletéből egy apró morzsát, amit aztán gondossággal eltüntetek az ajkaim között. Érdeklődésemet végül biztonságos terepre kanyarintom, avagy a kezei között tartott szerkezetre, és a vele kapcsolatos információkra. - Holnap? Mi lesz holnap? - kíváncsiskodok, mímelt gyanakodással méregetve fenyőmézszín szemeit, amelyeknek édes csapdájába képtelenség nem beleesni. - Nos, ha nem unsz rám egy egész nap után, holnap is láthatsz – mosolyodok el szerényen, félrehúzva a leengedett asztrolábiumot, hogy felsőjét óvatosan feltűrve simíthassam végig hasának puha, bársonyos völgyét. - Noha az anyámat nehézkesebb lenne meginvitálni, ugyanis nem tagadom, nélküle szenet ropogtatnál épp – horkantok fel, majd mandulától ízlő ajkaira szelíd, egészen fátyolos csókot hintek. Nem tart tovább néhány csalóka momentumnál, ugyanis a hasához kucorodva folytatom a bőrének kóstolgatását. - A csillagórát? - emelem fel a fejemet, leheletnyi értetlenséggel keresve fel pillantását. - Miként is volt az imént? Sértő, hogy ez kérdés tárgyát képezi – mosolyodok el szélesen, visszahajolva a köldökéhez, ahová kíméletlenül fújok rotyogós levegőt, remélve, ezúttal ő sem fogja vissza csilingelő kacaját. S csupán azt követően, hogy igazán megdolgoztam nevetőizmait, engedem vissza a figyelmemet az utazásunk részleteire.
- Gondolod, hogy még nem próbálta senki…? - bukik elő belőlem csekély megrökönyödéssel, bár nevetése és magához húzott kezemre hintett csókja hamarost biztosít róla, megjegyzése a humor talaján fogant. - Úgy vélem, elébb a kedvesével kellene szót ejtenünk. Bizonyosan többet tudna nekünk mondani, mint amit eddig tudunk, s annak nyomán elindulhatunk Regorin problémájának felgöngyölítésén is – tárom elé a véleményemet és az elképzelésemet, a folytatásban pedig egyedül a talaj kisebb rengése akaszt meg. Nem kifejezett, éppen csak érezni másodperceknyi morajlását, mielőtt egyszerűen elcsitulna. Én sem vetek rá különösebben ügyet, a szigeten időről-időre előfordulnak földmozgások. - Példának okáért, hogy hol rejtegeti a jegyzeteit Regorin. Ami a mérgezett ládájában hevert, úgy gondolom, csekély részlete volt a munkásságának – vonom össze a szemöldökeimet, eltűnődésem kísérőjeként cirógatva a hasát. Hosszú pillanatokra adózok a csöndnek, arcomat is megpihentetve Kóboromon, és amíg füleimet a tenger lágy búgása simogatja, addig egyéb érzékeimet Rhysand becézgeti. S mire felocsúdok, már egészen más körött járnak a gondolataim.
- Visszatérve a beavatásra, van egyáltalán fehér holmid? - szegezem neki a kérdést váratlanul. - Valami vaskosabb anyagot ajánlanék, a Csipkebarlang vizében kell majd merítkezni. A Lebegő-fa elhullajtott leveleit szórják előtte bele, éppen csak néhányat, így ha egyetlen egy is megakad a ruhádon, emlékül tarthatod, s úgy tartják, szerencsét is hoz – mosolyodok el gyengéden.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
˙˙˙



Rhysand Earhgaze Kedvelte

Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
557
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 11, 2022 3:24 pm
Alassëa Nosta
Felszegett állam megereszkedik, tekintetem a vezérlő csillagról pedig a hosszan elterülő tengerre süllyed. Szavai korholást mellőzve emlékeztetnek az aprócska részlet feledéséről. „ Valóban” csak magamban mormolom, s máris más megvilágításba kerül a jövőnek hátrahagyott történet. Felhozhatom mentségemre, hogy visszatérésemkor jobban nyomasztott a gondolata annak, hogy szívén, lelkén begyógyíthatatlan sebeket hagytam. Hinthetek szép szavakat, melyek talán elvennék éles látását, mint a por melyet Isilme hint ránk az éj érkezésével, elnehezítve szemhéjunk. Mégsem teszem. A folyó kivájta medrét, eltéríteni hiábavalóság lenne, mentségem, aligha ha akad a tényre. A szégyenség pírjét arcomon, pedig hamar elfújja a hajnalfényeivel érkező pajkos, frissítő szellő. – „Minden vég egyben a kezdet is „- idézem egy nevére már nem emlékszem bölcs szavait. Mindenesetre ez sokban függ attól, hogy honnan is vizsgáljuk az állítást. Akad, aminek nincs kezdete, ám van vége, és éppen úgy igaz ez fordítva is. S hogy a gyarlóságnak, mikor lesz vége vagy vége lesz egyáltalán, azt talán még az istenek sem tudják. Mint el nem mondott terv, reménylik álma. S ki lennék én, hogy összetörjem, tudja, mit gondolok. Fűszál az ember ebben a világban, melyet a forróság eléget, tépett, melyen ott a múlt lábnyoma. A lét ablakán, a lelkek pára foltok, melyek a növekvő sötétséggel tűnnek el. – Hanem kik? – gördül le ajkamról a kérdés, felpillantva újra a rózsákkal, leanderekkel s halovány ibolyákkal tűzdelt égre. Gyermeki ártatlansággal fogant kérdés is lehetne, afféle, mikor még mindenben keresik az értelmet, mikor még csak ismerkednek az élettörvényeivel, a mindenek miértjével. Hazudva állítanám, hogy tisztában vagyok azt élettel, annak minden megtapasztalható dolgával, s noha választ sejtem, mégis kíváncsi vagyok, ebben egyezik e véleményünk. – Nocsak…- enyhén rándul magasba a szemöldököm, amint újabb „titokra” derül fény a mágia fellegvárával kapcsolatban. Majd amilyen gyorsan emelkedett a magasba, ugyanolyan gyorsan is ereszkedik vissza, miként elhessegetem az újabb kérdés gondolatát. Jó eséllyel egy kis kitartással vagy csak a könyvtárost megállítva egy kérdés erejéig választ kapok a könyvesházban is. – Miféle erőt uralt az elf varázslónő, hogy képes volt visszaszorítani ellenségeit? Hisz csekély tudásom birtokában úgy vélem egyik irányzat sem képes efféle pusztításra – minden kétséget kizáróan erre a kérdésemre is fellelhetem a választ a megfelelő tekercsben, ha nem a számomra engedélyezett sorok közt, úgy a tiltott rengetegben. De immáron, hogy végérvényesen sikerült alapjaiban megismerkednem az elementáris mágiával, kétlem, hogy engedély nélkül betehetem oda a lábam. Ami pedig rengeteg papírmunkával, kérdéssel és várakozással jár. Hát kinek van arra ideje? S ha már az idő – hűtársa mindkettőnknek, neki szerető, számomra esküdt ellenség – a kettőnket el nem hagyó, kapcsolatunk egyik pillére noszogat, hogy immár ideje puha ajkáról lecsókolni a hűs harmatot. Csak azután csakis azután szólok, miután fürge fuvallat cikázik közénk, s hívja magával rokonát csalfa szeretőmmé szegődött nimfám. Bánom már, hogy nem ajánlottam testem négyzetcentimétereit áldozatul érintésének, szemének incselkedő pajkos csillanására. – Nos ehhez ruha sem kell, arcpirító gondolatok keringenek fejembe még akkor is, ha csak eszembe jutsz. Épp oly kívánatos vagy számomra nyakig öltözve, mint egy szál pendelyben, mint mezítelenül. Csupán az idő mértéke változik, mikor érzi meg szívem a szíved dobbanását –engedem a röpke pillangót ajkamon őrizve ízét, testemen testének melegét dédelgetve. – Ahogy kívánod – egyezem bele könnyedén, szíveseben töltöm most időm, gondokat magunk mögött hagyva. – Nem üres szavak hagyták el ajkam mielőbb, valóban különös eleganciát kölcsönzöl a darabnak, szerencsés, hogy viseled. S imígyen féltékeny is vagyok rá; míg te látványomat sajnálnád másoktól, én egy rongytól sajnálom, hogy hozzád simul. Gyötrő a tudat – halvány kajánsággal ábrázatomon, pihentetem rajta szemeim, remélve bőséggel elégítettem kíváncsiságát. – Mellesleg van választásom? Nyugtass meg, hogy nem szükségeltetik egy zsákba bújnom. Még meg sem köszöntem a könyveket, mit a kalligráfiással készítettél  – vonom fel szemöldököm. A szórt fényben nyújtott látványa sem utolsó, ám pimaszsága felbőszít, s nem elégszem meg vele. Ritkán hallatott kacaja gyöngyökként pereg végig gerincemen, s nem is sejti, a mai napra szebb ajándékot nem is adhatott volna. Felhőtlen boldogsága, mindennél többet ér. A követelt csók csupán a ráadás, mely könnyű nyári fuvallatból nőt tornádó, s ha megfontoltságból nem bontakozik ki karjaimból, hajnalból alkonyatba hajlana az idő kereke, míg én a tenger zúgásával kevert sóhajába fulladok. – Nem igazán tartom számon, az éveimet- vonom meg enyhén vállam. – Ennek ellenére természetest, gondoskodásod felemelő érzés – hálás pillantással simítom arcát, az azt kísért puha mosolyom pediglen kiszélesedig a zacskó halk zörrenésére. – Valóban… -biccentek; sejtésem, hogy az ártatlan kérdés leheletnyi próbálkozás megvezetésemre. – a fehér, a citrom savanykás íze, különös párosítás az édessel, s kevésbé émelyítő is. A másik mézből készült, kissé nyúlós, s ha megnézed olyan, mint egy tengeri szivacs, többen készítik, s a cukrosbódés egy bárddal darabolta fel – hívom fel figyelmét a másik édességre, mely a papírban lapul, ám nem feledem az indokot, amiért szóba hoztam a szabadmágusok gyöngyét. – Mivel nem varázsolt békává– vigyorodom el egy röpke pillanatra. - Félig, mint már tapasztaltad az alkímia sem egyszerű tudomány, egy apró hiba és máris oda az idő és a pénz – már a gyümölcsök sokasága is bőven elegendő lenne, mégis furdalja oldalam, mit rejt a vesszőből font véka. – Nem tagadom így volt. Ne aggódj, gyorsabban rámolomki annál – minden bizonnyal így is lenne, hisz az elmúlt napokban, hetekben leginkább kerültem az ételt. De a sok finomság láttán, gyomrom megadta a szólamot. Éppen a fejemet dugtam bele, s nem kis meglepetésemre olyat találtam, amibe beletört volna a fogam. Gondoskodó ajka apró libákat hív elő bőrömön, s míg frissen nyírt tincseim közt bújik, kissé elnyújtott csókokkal illetem nyakának v – vonalát nyelvem hegyével, nedvességet hagyva puha bőrén. Igen, tudom – válaszolom kissé csalódottan, azonban elismeréssel tekintetembe. – Ámbár, még nem illesztettem össze darabjait, s használni sem használtam. Csodálkozom, hogy még nem lopott el magának valamily tudós társaság – mosolyodom el, s nyomok röpke csókot orcájára. – Pff, sértő, hogy ez kérdés tárgyát képezi – prüszkölök mímelt sértettséggel, s a drámaiság nevében, még a fejem is elfordítom, de éppen csak annyira, hogy a letakart tálcát húzzam magunk közzé. – Süti…- kerekednek el szemeim, amint lerántom róla a leplet, s legyen bármilyen ízű és alakú játszó kismacska módjára vetem rá magam. Az első félig megrágott falattal a számban dermedek meg egy pillanatra - … ugye nem éppen egy fontos óra anyagának a szemléltető eszközét falatozom – húzom be nyakam a vállaim közé, bár a édesség másik felétől nem kívánok megszabadulni. Sok szó esett már a süteményekről s a polcokról egyszer éppen a Hold templomban. Még a mai napig kedves emlék számomra. Ismerve Lidércem, nem lepődök meg, ha összeköti a kellemest a hasznossal.  Csendes ámulattal forgatom a ketyerét, s figyelem búgó hangon rebegő újabb információkat, melyet érek is meg nem is. Hagyom egyengetni ujjaimat, s mikor a tűk a megfelelő ábráknál állapodnak, megfordítva ellenőrzöm le az időt. – Csodálatos – a számba rejtve a süti darabot, fekszem a hátamra, immár két kézzel fogva a szerkezetet, s mint kisgyerek a kedvenc játékát tekergetem ide oda. – Bárki is csinálta ezt a süteményt, üzenem, neki tartsa meg a jó szokását és holnap várom sok szeretettel. Ezt vajon, melyik laborból vetted kölcsön? – sandítok félre az asztrolábium babrálásából Lidércem felé, majd eresztem le a hasamra. – Valamit azonban nem értek. Miért szükséges tovább várnunk? Az eddigi ok, mi az utazás ellen szólt okafogyottá vált. Van más oka is, mint a papnők hallgatási rituáléja? Dolgunk Reginorral van, aki, tudjuk, ott alussza álmát, mint a mesebeli hercegnő. Néhány erősebb pofontól biztos észhez térne – amennyiben Lidércemen az elborzadás csekély jelét is látom, a megállapításra, úgy komolyságom pillanatok alatt válik köddé, s nevetve húzom ajkamhoz kacsóját csókot lehelve rá. Ha netalán mégsem rázná meg az ötlet, úgy csak folytatom. – Nyilván nem, de akkor nem azon kellene töprengeni, hogy miként is hozhatjuk vissza az éberségbe? Talán visszahozhatjuk a toronyba, mégis csak biztonságosabb lenne itt kísérletezni vele. Mit akarsz megtudni a papnőktől?

Ezaras Azildor Kedvelte

Varázsló vagyok
Rhysand Earhgaze

Láttam egy flamingót, amelyik egyéni álláspontot képviselt: két lábon állt


❖ Történetem : ❖ Ulron :
191
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Kezdő (Elementáris mágia, Független varázslatok); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Szept. 09, 2022 12:31 am
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
- Különös dolog, mi ragad meg az emberemlékezetben, nem igaz? Habár a háborúkig a dicsőség csarnoka emelkedett ott, hol most a lithla bontja virágát a megfakult szobrok tövében – nem tudhatjuk, hogy száz évekkel ezelőtt, mely akár meg van ezer is, Alorand vajon kért volna-e az imádatból, ami manapság a szigeten övezi? - Szeretném hinni, hogy vezeklés az, amit létrehozott. Karcsú vigasz, mégis reménység, hogy a legnagyobb pusztítás talaján sem késő valami újat, valami páratlant alkotni – teszem hozzá eltűnődötten, mielőtt Rhysandra simítanám a tekintetemet. - Olykor a történetek csak történetek – mosolyodok el szelíden. - A csillagban gyönyörködve röppent fel bennem a gondolat, adós voltam az övékkel. Noha úgy vélem, a legnagyobb áldozatokat sohasem azok hozzák, kiknek a neve végül a legékesebben tündököl – osztom meg vele szerény véleményemet, még mielőtt a sziget népességének alakulására terelődne beszédtémánk fonala.
- A feljegyzések alapján kisebb települések éltek a szigeten, zömével emberek, varázstudatlanok, noha annak idején a mágusokhoz képest bőséges túlerőben voltak. Feltételezések szerint Eithriel győzelmét követően lassacskán elvándoroltak, az idő vasfoga pedig felőrölte a nyomaikat. Leszámítva a vendégvárat és környékét, az az épület idősebb a tornyokénál – felelem meg a kérdését, ám nem bánkódom, miként a múlt háborgó, olykor zavaros vizéből a jelen kristálytiszta folyójába merítkezünk. Csalfa mosolya hamar párjára talál a saját vonásaimon, amint megrövidült, selymes tincseit kitartással cirógatom, csavarom az ujjaim között.
- Megtisztelnél, habár a kezem lefoglalását illetőn ne aggódj különösebben, temérdek lehetőségük akad rajtad nyughatatlanságuk csillapítására – jegyzem meg pajkosan, majd bőséggel mért, édes bókjait szemeim lesütésével és a fejem oldalra biccentésével fogadom. Puha szájának gondossága egyhamar elcsitít bennem bárminemű feleletet, ajkainak bársonyát ízlelve hintem hát tovább nyelvére a sajátomra tapadt, ragaszkodással teljes „szavaimat”. - Önzőségből. Hogy a ritka alkalmakkor éppúgy gyönyörködhessek az ajkaid szegletében mélyülő, édes árkokon s melengető tekintetednek huncut csillanásán, mint most – somolygom, ujjbegyeim kósza érintésével becézgetve dús ajkait, majd nyakának határozott vonalát. Értetlenkedése azonban elcsitítja szórakozottságomat, és kendőzött szomorúságom mellett óvatosan mérem az aggodalmamat.
- Ejtsünk szót erről később, korai a tudatunkat tervekkel nyüstölni – pillantok rá elnézéssel, amiért egyáltalán ilyesmivel traktáltam a napnak éppen csak bimbózó szakaszában. Orrának játékos koppintásával igyekszem visszaterelgetni magunkat a szertelenség légies talajára, és szerencsére ő sem rest társulni mellém.
- Nehéz eldöntenem, azért becsmérled ilyen szavakkal az öltözéket, hogy minél hamarabb ledobjam magamról, vagy, hogy választás híján magad trappoghass mezítelen a tornyok folyosóin – töprengek el egy árva momentumra. - Nem mintha szemeimet nem gyönyörködtetné, legfeljebb másoktól sajnálnám a látványt – mosolyodok el ravaszan, majd szabadkozása okán fejemet ingatva lépnék a pléd felé, ha nem húzna magához a derekamnál fogva, akár egy kíméletet nem ismerő ragadozó. Óhatatlan nevetés bugyog elő a mellkasomból, mihelyt a talajtól megemelve ostromolja érzékeny nyakamat megannyi csókjával, s bizton veszem, önfeledt szórakozásom még a tengerben is visszhangot ver. Erősen kapaszkodok a felsőjébe, felkarjainak izmos formáiba, amíg talpaim újfent a hűvös homokot nem érik.
- Nem volt fáradtság, Rhysandom. A legboldogabbá tesz a te boldogságodat látni – simítom a mellkasára a tenyereimet szoros ölelésében, libabőrösen duruzsoló hangjától és kósza érintéseitől. Hagyom magamat a puhatolózásának, elnyíló ajkakkal fogadva csalfa harapását, majd ráérős csókját, melynek szelídsége alatt kis híján megrogynak a térdeim. Felsőjére markolva tartom meg magamat, miként mélyülő táncunk alá mozdulok az állammal, ám kezeim hamar kúsznak a nyaka köré, hogy ujjaim dús haját túrhassák. Porcikáim hirtelen lánggal égve vágyakoznak az övéihez tapadni, s attól tartok, ha nem eresztjük egymást, szenvedélyes követelőzésünk oltárán a reggeliből ebéd, majd az ebédből vacsora lesz. Elmosolyodva, szerető sóhajjal dörgölöm hát egymásnak az orrainkat, majd egy utolsó, balzsamos csókot rabolva lépek el tőle, hogy a pokrócra helyezkedve mérhessem fel az általa hozott zacskó tartalmát.
- Ez a te napod, s máskülönben, nem kevésbé melengeti meg a lelkemet a figyelmességed – pillantok rá hálásan, miközben az étkezés sorrendjére fittyet hányó gyermekként veszek egy kóstolót a számba. Nem különösebben tartom magamat édesszájúnak – kivéve, ha Kóborom mézízű ajkairól van szó -, ám alkalomadtán én sem bánok némi csemegét. - Valóban? - vonom meg a szemöldökeimet, ízlelgetve az almaízű darabot. - Nos, mindketten jól tettétek. Melyik a kedvenced? - kíváncsiskodok a porhanyós cukorba hempergetett édesség ízvilágáról, sejtve közben, hogy Neriyra kisasszony emlegetése nem kizárólag futó gondolat. A feltételezésem pedig nem csal meg. - Nem tagadom, bátorkodtam merészen ajánlkozni, ám van egy olyan megérzésem, beváltottad a hozzád fűzött reményeit – újabb nyalánkságot tüntetek el a számban, figyelve közben, ahogy a kosarat magához húzva kezd kutatni benne. - A gyakorlás remélem a javadra és a kedvedre vált végső soron – tekintek rá érdeklődéssel, egészen ártalmatlan ábrázattal. Kár volna tagadni, elsősorban Rhysand tanulását szerettem volna elősegíteni, cserébe azért, nem firtattam Neriyra kisasszony kétségbevonható választását a bájitalok terén. - A végén elmerülsz abban a kosárban, Rhysandom – jegyzem meg egy szórakozott horkantás kíséretében, aztán félretéve az édességes zacskót, nyúlok el mellette. Füle mögé nedves csókot hintek, mélyen szippantva a friss eső és némi menta üdeségét rejtő illatát, amely minden alkalommal képes a végletekig részegíteni. Hosszan szuszogok a tincsei között, mielőtt elemelve a fejemet a kezei között tartott szerkezetre pillantok.
- Feltételezem, tudod, mire való. Nem mellékesen magam raktam össze ezt a darabot – osztom meg vele a csekély információt, amely nem különbül tesz büszkévé. - Az utazás, amit emlegettem, a Hold templomára vonatkozott, s remélem, változatlan számolhatok a társaságoddal – emelem rá a szemeimet újfent, érdeklődéssel várva válaszát, és csak aztán folytatom a beszédet. - Bizonyos időszakonként a papnők némaságba merülnek, és a mostani fogadalmuk újholdkor ér véget, pontban holdkeltekor. A hold fázisainak váltakozását akár fejből is megmondhatjuk, de a pontos időt nehezebben. Készítettem egy kiegészítő kört a betétkorongra, ami kizárólag a Hold nyomon követésére szolgál – inkább érdekességképp hoztam magammal a ketyerét, semmint azért, hogy helyben tűnődjünk a megfelelő induláson, de nem kevesebb lelkesedéssel segítem az ujjait úgy forgatni a korongot, hogy az égitest pontos helyzetét és idejét mutassa. - Amennyiben megfordítod, a hátlapon a naptár alapján leolvashatod, hogy éppen egy hét múlva lesz esedékes az újhold, kelni pedig sötétedés után fog két órával. Előbb nem is érdemes indulnunk.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
˙˙˙



Rhysand Earhgaze Kedvelte

Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
557
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Szept. 07, 2022 11:37 pm
Alassëa Nosta
Lapos oldalpillantással lopok lelket csillapító szépségből, melytől napokra fosztottak az istenek. S rájöjjek korábbi megállapításom, nem volt csalóka délibáb. Arcának szelíd keménysége, állkapcsának határozott kanyarulata, mélyen ülő szemei, mely maga a bölcsek köve. Fényviszonytól függően váltakozik, így hol szívet lassító mélységekben örvénylő zöldjével, hol pedig vért izzító tavasz üde pázsitjával tekint rám s a világra. Könyvekbe rajzolt sárkányok vonásai, ily élesek s büszkék. Visszaemelem tekintetem az égre, ahol a két csillag pislákolva küzd a hajnallal. De sorsuk megmásíthatatlan, mióta ketté osztották az égi birodalmat. Érzem a pillanatnyi változást, mely, mint lehelet könnyű szárnyak rezegteti meg a kettőnket összekötő láthatatlan fonalat. Kérdésem nem érzem sértésnek, s nem tetszését sem igazán értem, hisz ö maga int mindig türelemre. Nem forszírozom az ügyet, hisz oly apróság, mely eltörpül a lassan lobbanó égbolt bíbor tüze mellett, mely felébreszti a pirkadó csöndet és halkan megdobban a természet szíve. Csupán derekamat karóló alkarján simítok végig, hogy ujjaiba kapaszkodva lefejtsem kezét, s fejére apró csókot lehelhessek bocsánatkérésem jeléül. Hosszú ujjait nem eresztve hallgatom a történetet, mely újabb értelmetlen gyűlölködésről szól, s melynek megannyi pontján csírázik egy – egy kérdés. Kezdve azzal, miféle népek akarták kardélre hányni a mágusok apraja- nagyját? Vajon, miért nem segített senki Eithrielnek? A hű szívnek, miféle mentsége akadhat ugyan, hogy a halál karmai közé lökte szerelmét?  - Az kinek emberhű szobra a csarnokban magasodik, az kinek miniatűr másával, szinte minden közösségi teremeben szembe néz, míg Eithriel csak egy kertben kapott helyet, hogy koptassa eső, kimarja bőrét a szélhordta föld, s égese rózsáit a napakerék? Sovány vigasz lehet a varázslónőnek a megbánás, kicsit túlkésőn érkezett, még ha mit felépített, immár oltalmat nyújt számunkra – felvonom szemöldököm a túlzottnak vélt elismerésre. – Mi a tanúsága a történetüknek? Persze, azon kívül, hogy illik tudni. Az hogy, nem kifizetődő az önfeláldozás? Nem jár érte más, csak egy árnyékos lugas és az elfeledés – értem, hogy az önfeláldozás szívből jövő tett, a varázslónő és a harmadik isten részéről, az utókor számára biztosított szebb jövő … S mert Lidércem oktalanul, nem szokott történeteket elhúzni a zsebéből, bármennyire is hallgatnám szívesen a végtelenségig. – Mi lett az emberekkel? Vagy mindig is ekkora volt a város? Romokat nem láttam a környékén – meglepne, ha egy maréknyi ember próbálta volna elűzni az ide vetődött varázslókat. Bár mintha, akadna a szigeten más település is. Jobban belegondolva, egyszer sem tanulmányoztam a sziget térképét. Bár a bő egy hét alatt, a sóvárgás mindig ott rejtőzött lényemben, míg akadt dolgom s a cél lebegett a szemem előtt kordában tudtam tartani. Dolgom végezve, a semmittevésben azonban napról- napra egyre jobban marcangolt, s ha ő maga nem kér a pihenésre, azóta is két végén égetném a gyertyát. Így hát puha csókkal homlokán üdvözlöm, fürdőzve szuszogásának s a tenger hullámzásnak együttes dallamában. – Nem bánom legközelebb csúcsában meghagyom, hogy kedvedre tekergethesd – mosolygom csalfán. – Szomorú hír. Nem mondom, hogy megszokott gúnyád nem áll jól neked, de a fehér jobban kiemeli szemednek zsenge tölgylevél színét, a könnyed anyag, pedig sejtelmesen takar minden egyéb mást… – somolyogva húzom végig ujjam az aranyszín hímzésen. – nem úgy, mint vastag köpönyeged – s még mielőtt ajkam cserepesre száradna, ragadok el életéből néhány pillanatot, megízlelve, oly régóta óhajtott mézízű rózsaszirmos ajkát. – Mellesleg miért tagadod meg tőlem a látványt? – huncut a szólam mellyel a szavakat ejtem, még azelőtt, hogy gyanúval kevert meglepettséggel mérne végig, s felelétre hasonló értetlenkedés tükröződne arcomról. Kissé meg kell erőltetnem magam, de hiába kutatok elmém homályos zegzugaiba nem rémlik közelgő utazásról ejtett szó. –Hová is készülsz?  Nem tagadom, kissé még kótyagos a fejem …- hajtom is le az említett tagot s öt ujjal dörzsölöm meg bőrét. – de távozásod napja s indoka rémlene – hagyom abba kobakom vakarását s felvont szemöldökkel nézek fel rá. Egy ideje már összefolynak a napok, s már korábban abbahagytam a hónapok követését, s ha nem érezném a forróságot, azt sem tudnám, hogy nyár van. Azt viszont tudom, ha távozásáról szó esett volna, nem vesztegetem az órákat, s napokat tunyulással. A felismeréssel hirtelen nem is igazán tudok mit kezdeni. Figyelmessége és törődése az egekbe emel, míg a tudat, hogy már lassan egy éve – vagy már több is annál – távol vagyok otthonomtól szárnyamat szegi. Nem vitatható, hogy kárpótolva lettem- nem mellesleg vele is – mégis könnyebb lenne a lelkem, ha távozásom nem lett volna oly váratlan. Halogattam a penna kézbe vételét, hisz igazán nem is tudom, mit írhatnék, ám ha végére akarok járni a dolognak, meg kell fogadnom Lidércem tanácsát s galambot kell küldjek Orell atyának, s vele üzenhetek anyámnak s húgaimnak. De a legkevésbé sem akarom komorságommal megölni e csodásnak ígérkező napot, s kedvét szegni, hisz oly hamar képes szíve át venni az én szívem ritmusát, s oly hamar tud velem együtt lélegezni… Felhúzom orrom érintésére s néhány pillanatig az apró ráncok nyoma ott is marad orrnyergemen, hisz fintorba csap át a gondolatra. – A fehérrel nincs bajom, de ez a fazon… a mynzashi stílus jobban a kedvemre van. De hamarabb csattogok át anyaszült meztelenül a tornyokon, mint egy efféle hálóköntösbe – Lidércem szelídségéhez valóban illik eme kelme, de hogy én egy nyaknál kivágott zsákban?  - Igazán nem kellett volna fáradnod, elég lett volna egy „Istenek éltessenek!” – mikor éppen nincs itt az ideje, illékony, mint a füst és csúszik ki kezeim közül. – Lidérc megállj! – nyúlok utána sebtében s ragadom meg derekánál fogva, amennyiben nem tekergődzik ki mozdulatom elől. Magamhoz szorítva emelem el a talajtól, s megannyi hirtelen elnagyolt csókkal csapok le nyakának oldalaira akár a támadó kobra. – Remek gondolat volt… - eresztem vissza a süppedő homokba s fordítom magam felé szorosan magamhoz szorítva. – de előbb tápláld a húst tested melegével – cirógatom meg tarkójának puha bőrét. – a lelkemet dulcisízű csókoddal…- futva harapok lágyívű ajkába. – míg szellemem… azt hagyjuk, a közeledben nehéz gondolkodnom – egy pillanatra színlelt elgondolkodással pillantok a bárányfelhős égre, s vissza rá. Ráérősen hajolok felé, előszőr kóstolót véve ajkának melegéből, mint aki fél, hogy változott valamit a legutóbbi óta. Könnyen válik rabjává az ember az eufóriának, s nincs ez nálam sem másképp. Elég is a fátyolos csók, hogy többet és többet akarjak. Hosszan csókolom, szelíd szenvedéllyel, mely pillanatról pillanatra növi ki magát háborgó vággyá bársonyos hajába túrva, ruganyos fenekét markolva. Tarthatna örökké a pillanat, de ez hiú ábránd, így – bár kelletlen – eresztem szerény eleségem felé, míg én azt általa hozott ételeket veszem szemügyre könyökömre támaszkodva, elnyúlva a takarón. – Kedveskedni akartam számodra egy kis édességgel, de a te igyekezetedet nehezen múlja felül – szakítok le pár szőlőszemet az egyik fürtről, s míg az egyiket a számba dobom a többit a markomba veszem. – Neriyrával jártam minap a piacon, mynzashi édesség. Igaz kissé hiányos, bevallom dézsmáltam belőle, s a kisasszony is kapott belőle – pillantok fel rá, miközben egy újabb szemet tüntetek el a számban. Egyet gondolva azonban a kosarat húzom magamhoz közelebb, már amennyiben nem vernek a kezemre érte, s túrom fel annak tartalmát, újabb finomság után kutatva. – Mellesleg bátor dolog volt hozzám irányítanod, nem vagyok mestere az alkímiának- jelentem ki összeráncolva homlokom s némiképp megrovó tekintetett küldök felé. Akár sikerül birtokba fenni a garabolyt, akár elorozzák előlem és kilopni kényszerülök belőle az asztrolábiumot, megkaparintva emelem kissé meg. – Erre miért is van szükségünk?

Ezaras Azildor Kedvelte

Varázsló vagyok
Rhysand Earhgaze

Láttam egy flamingót, amelyik egyéni álláspontot képviselt: két lábon állt


❖ Történetem : ❖ Ulron :
191
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Kezdő (Elementáris mágia, Független varázslatok); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Aug. 31, 2022 5:28 pm
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
Pillantásom kitartással kapaszkodik a kékesen derengő csillag fényére, mely az égbolt derülésével egyre haloványabban pulzál a világűr szövetén. Akárha utolsó akkordjait mutatná, s ha egynémely merész elképzelésű tudós nem feltételezi helytelenül, úgy nem több mint a múlt billogja, amit tapasztalhatunk belőle. Eljut a tudatomig közben Rhysand kérdése, azonban momentumokba telik, mire képes vagyok visszaegyengetni a koncentrációmat a történetre.
- Természetesen nem – szólalok meg változatlan csöndességgel, a szemöldökeimet leheletnyire összevonva a feltételezésre. - Volt idő, amikor a Fehér-szigeten ki nem állhatták a varázstudókat. Eithriel elkötelezetten védte őket, míg a társa inkább csendben élt volna, s ez az ellentét egy idő után elmarta őket egymástól – oldalra biccentett fejjel süppesztem a tekintetemet a lágyan ringatózó hullámokra, amelyeknek csintalan fodrai kitartóan cirógatják a lábaimat. - Történt aztán, hogy a szigetet megtámadták, és a varázslónő jóformán egymaga verte vissza a csapásokat bámulatos képességeinek birtokában, bizonyítandó a varázstudók hasznát. Ámde ennek az ára súlyos volt, felhasználta minden erejét, s bár a támadók zöme megsemmisült, egy élelmes katona észrevette gyengeségét, és a szívébe eresztette végzetes nyilát – apró szusszanással akasztom meg utoljára a mesélést, mielőtt végső soraihoz érnék. - Egykori szerelme, akinek szíve mindvégig Eithrielé maradt, majd' megtört a gyászban és a szégyenben, amiért nem tartott ki mellette, ezért hát eltökélte, hogy folytatja a varázslónő harcát. Küzdött, míg a sziget elfogadóvá nem vált, küzdött, amíg Eithriel áldozatáról nem hallott mindenki, s küzdött, amíg le nem helyezték a mágia egyik fellegvárának alapkövét. Eithriel történetesen Alorand mester kedvese volt – pillantok kóboromra úgy sejtve, hogy a név nem ismeretlen a számára, de ha mégis magyarázatra szorulna, nem hallgatom el előle az információt. Közben elengedem, magam is szemközt fordulva vele, lélek-frissítő csókját követőn megcirógatva frissen vágott tincseit.
- Kedveltem hosszúan is. Akként a borostád – mosolyodok el, mielőtt sebtében végignéznék a merőben egyszerű viseletemen. - Úgyszintén, köszönöm. Ehhez pedig ne szokj különösképpen – ingatom meg a fejemet szórakozottan, utalva a fehér színre, amely éppúgy hordozza magában az örömöt mint a bánatot. Mégsem tűnődök túlzottan sokáig az emlékeken, amelyek a kaftánhoz kötnek, legfőképpen, mert egészen ledermedek Rhysand kérdése hallatán. Éppen csak összehúzott szemhéjakkal vezetem rá vissza a szemeimet, óvatosan elemelve a fejemet, hogy alaposabb mustra alá vethessem esetleges csalfaságát.
- Kész szerencse, hogy az asztrolábium szerint még egy hetünk van az utazásig, attól tartok még nem ragadott magához elég szorosan a jelen – apró, elnéző mosollyal simítom meg a nyakát. Dühített a meggondolatlansága, hogy a meggyőződésemben nem bízva hajtotta magát vélhetően kedvelt tudományának segéderejével, de amikor megláttam a szemei alatt mélyülő karikákat és a kárt, amit magában okozott, mindössze arról tudtam biztosítani, ideje bőséggel adatik a pihenésre Regorin állapota révén. Mostanra csupán elszomorít a tény, hogy még mindég nem nyerte vissza teljesen önmagát. - A születésed napjának alkalmáért öltöttem ünnepi gúnyát, természetesen. S amennyiben az értesüléseim helyesek, nemsokára a beavatásodra is felvehetem. Amire máskülönben neked is fehérben kell érkezned – csúsztatom le róla a tenyeremet, finoman megkoppintva az orrát mutatóujjam begyével, majd ellépek a pléd felé. - Készültem néhány aprósággal, ám a kedved szerint töltjük a napot, ha mindezt nem tartod túlzásnak...? - némi elbizonytalanodással fogalmazom meg az érdeklődésemet, hisz nem tudhatom, van-e egyáltalán kedve és ereje ünnepelni. - Hoztam reggelinek valót, táplálékot testnek, léleknek és szellemnek, noha ismerve édes szádat, inkább a süteményt kellene ajánlanom – horkantok fel, ujjaimmal méltóságteljesen a lefedett tálcára mutatva. - Mit hoztál? - kíváncsiskodok, felemelve a zacskót, aminek rejtelmébe addig nem ütöm az orromat, míg nem bólint, hogy szabad.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
˙˙˙



Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
557
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Aug. 26, 2022 11:19 am
Alassëa Nosta
A nap éppen csak feszíti horizontális szárnyait az égbolton, űzve maga előtt az éjszaka sötétjét. Árnyékfelhők incselkednek éledő erejével, s andalogva kúsznak tova eltakarva egy- egy csillagot. A korai ébresztőt magam kértem, de mire a szolgáló az ajtóm elé csoszogott, a tükör előtt álltam, sima arcélemet simítva.  A penge sercenve szabadított meg durva arcszőrzetemtől, ahogy az olló egy nyisszantással küldte padlóra göndörödő fürtjeim.  Még a bájital harmatcseppjei szaladnak szét ereimben, s éjjeleimet éber álom kíséri. Ugyan még arcomon ott ülnek az erőltetett napok árnyai, s fáradtnak is érzem magam, kevés olyan dolog akadhatott volna a mai nap, mely megakadályozott volna, hogy ruhám magamra öltsem, s a Nyugati partot a sziklák felől ne érjem el. Megpihenve a part csücskébe istenek által formált sziklás öbölben, üres fejjel, gondolatok nélkül figyelem, a habzó hűs kéket. Évszaktól független, sosem nyugvó haraggal nyaldossa itt a sziget szürke árnyalatait örző szikláit. A két égi lassan vánszorogva gördül az égen, átadva egyik a másiknak a helyet, s a közeli világítótorony messzire nyúló fénye megfakul a sötét vízen. Ekkor a langyos szellővel érkező reggel illatával indulok el, a békésebb homokos part felé.  Ődöngve érkezem, sietségre nem látok okot; a hajnal fényei még csak álmosan nyújtózkodnak a távoli horizonton. A puha pamlag nem csak engem vetett ki magából. Hiába húzott magára más ruhát, Lidércem száz közül megismerném, elárulja járása, s komótos pepecselése a magával vitt holmikkal. Némiképp azonban döbbenve tapasztalom a változást, s ha eddig messzire kerültek a gondolatok, most gomolyogva kúsznak elmémre. Nem számítottam többre, mint egy kellemes sétára a parton, lábnyomunkat hagyva a nedves homokban, míg felébrednek a sirályok s albatroszok, míg Áre utolsó sugara, kiemelkedik az éjszakából, elnyomva az utolsó csillag ezüstjét. Netalán lábára hajtva fejem, lophatok magamnak még néhány órát a nyugalom szigetén. Ám úgy tűnik Lidércem más tervekkel szőtte át a reggel óráit, s szemlátomást úgy tűnik sokat jelent számára máskülönben nem öltött volna magára fehér vászont. Kissé szégyenlem magam, amiért kevésbé ünnepélyes formában jelenek meg, s hogy a két zacskó édességen kívül mással nem készültem. S hiába töröm a fejem, miféle jeles napra ébredtünk, bevallom még az is nehezemre esik, hogy rájöjjek, miféle dátumot is írunk. Az idő múlását jelző határok elmosódtak megszűntek létezni s bevallom élveztem.  Bár azon se lepődnék meg, ha afféle ünnep virradt, mely a varázslók sajátja s az egyszerű népek, mit sem sejtenek róla. Visszafordulni késő lenne, hogy ráncba szedjem magam, hisz azzal biztosítom kései érkezésem a találkozóra, még ha most korainak is találok lenni. Nem érne annyit az egész, jutok dűlőre és inkább egy fa árnyékában meghúzódva figyelem Ezarast, meghagyva számára a készüléssel járó örömöt s bosszankodást. Somolyogva követem pillantásommal, miként helyezi egyik helyről a másikra, míg meg nem találja számukra a tökéletes helyet, majd merül el a táj nyugalmába. Nem sokáig váratom. Könnyed léptekkel indulok meg az emelkedőn, hol a pázsit ritkulása, a föld porhanya jelzi a tenger közelségét. Kellemetlenül folyik sarumba az aprószemcsés homok, így még mielőtt közelebb lépve hozzá emelem az égre a tekintetem, bújok ki cipőmből, s ejtem a pokrócra a zacskókat. Viszonozva csókját, homokára hintem üdvözlésem, még mielőtt tekintetemmel követném, kezének mozdulatát. – Gyönyörű – jegyzem meg halkan, eltitkolva előle a tényt, Ylore falai közt bőven akadt a csillagászattal foglalkozó könyv, miként az ő általa kiszabott kötelezők közt is. Figyelmem jobban megkapja a félig se elregélt mese, mely talán, mint oly sok minden nem véletlen pereg le ajkáról. – Ennyi lenne a története? – mérem szűkösen kíváncsiságom, nem lovalva bele magam a folytatásba, hisz próbálkozásaim –tudásom bővítésére- számtalanszor fulladtak kudarcba. Nem neheztelek rá emiatt, az időt saját mércéjével méri, nem sejtve, hogy nem akarok a nyomdokaiba lépni, megelégszem a nekem szánt idővel. – Köszönöm, jól – szembe fordulva vele, hintek újabb csókot homlokára. – És te? Jól áll neked a fehér szín, gyakrabban kellene hordanod – mosollyal arcomon döntöm fejének fejem, s csak miután válaszolt, sandítok a kiterített pléd felé. – Van valami külön alkalom e változásnak vagy csak meguntad a megszokottat?

Ezaras Azildor Kedvelte

Varázsló vagyok
Rhysand Earhgaze

Láttam egy flamingót, amelyik egyéni álláspontot képviselt: két lábon állt


❖ Történetem : ❖ Ulron :
191
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Kezdő (Elementáris mágia, Független varázslatok); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Aug. 21, 2022 3:41 pm
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
A perceket türelemmel számolva süppesztem a nedves homokba mezítelen lábaimat ott, ahol a tenger mindössze lágy, puhatolózó hullámaival mossa a partot. Érdeklődésem könnyeden téved el az égbolt páratlan festményén, melyre az istenek mályvaszínnel és kobaltkékkel mázoltak méltóságteljes fellegeket, engedve, hogy a pitymallat homályában a legfényesebben ragyogó csillagok még büszkén ékeskedhessenek. Hűvös a víz, ellenben a lágyan ringatózó szellő langyos érintéseivel simogatja végig a bőrömet lenge, fehér kaftánom alatt, amit kizárólag az alkalom ünnepélyessége végett öltöttem magamra. Anyám szerint tisztaságban szükséges ünnepelni éppúgy a halált, mint az életet, és sokan Alorában sem vélekednek erről másképp.
A hátrahagyott álommorzsáktól nehézkes szemeimet behunyva nyomok el magamban egy ásítást, feltűrve a ruha hosszú ujjait a könyökömig, s addig is számot vetek arról, mindent magammal hoztam-e, amit elterveztem. Nem fordulok ugyan hátra, ám a mögöttem elnyúló terebélyes pokrócon lelki szemeimmel puhatolom végig a konyháról elkölcsönzött kosarat, benne a borral, két kupával és a reggelire való gyümölcsökkel, pogácsával, a bársonyerszényt, mely Kóborom ajándékát őrzi hűséggel s a jótékonyan lefedett tálcát, melynek tartalma talán, ami a legnagyobb aggodalmat rügyezteti a mellkasomban. Egy asztrolábiumot és néhány könyvet is magammal hoztam, amennyiben az egész napot a part nyugalmának szentelnénk, habár az eltöltéséről akadnak további elképzeléseim.
S éppen csak leengedem az elmémről a lepedő látványát, amikor az elvenemnek jól ismert hullám dörgölőzik. Nem a lábaimat mosó fodroké, hanem Rhysand lényének szépségéé, amit bárhol, bármennyi közül felismernék. Halovány mosollyal és leplezett izgatottsággal igazgatom meg az ujjaimon a tudatőrzőt és a kristálygyűrűt, majd törzsemet nyújtóztatva fordulok hozzá hátra. Rakoncátlan tincseinek, fenyőmézszín tükreinek és csalafinta vonásainak látványában bármennyit is fürdőzzék a tekintetem, minduntalan megtelik a mellkasom, mihelyt újfent a szemeim elé kúsznak, elvégre akként, amiként ezen a különleges hajnalon simul rajta a levendula selymességét idéző fényáradat, kicsiny az esély, hogy máskor látni fogom. Meghagyok hát néhány momentumot a mosolygó pillantásomnak és neki, amennyiben van mit lepakolnia a pokrócra, majd kezemet nyújtom felé, hogy jöjjön közelebb.
- Gyere, még látszik az égen a Helitas – ha nem fűti más óhaj, minthogy mellém lépdeljen, a derekára karolok, és az oldalamhoz vonva hintek csókot a fürtjei közé. Nem különben szippantom magamba összetéveszthetetlen illatát is, amibe az utóbbi időben egyre többet kucorodik a gyógynövények üde zamata. - Nézd, ott fent, a Limlug képében, közel a vezércsillaghoz – szabad kezemet megemelve mutatok a csillag felé, amely a többitől eltérően halovány kék színnel tündököl az ég derekán. - A szigeten az Őrző vagy Eithriel csillagának is nevezzük. Ő a varázslónő, akinek a szobra a titkok kertjét ékesíti elfeledetten kortalan szépségével – magyarázom csöndesen, akárha avatatlan füleknek illetlen titkokat rebegnék, bár a korai ébredés inkább, ami kissé még karcossá, nehézkessé teszi a hangomat. - Egykoron, mikor a tornyok egyetlen köve sem emelkedett még a sziget földjéből, ő volt, aki a mágia szószólójaként ténykedett, s védte, őrizte a varázstudókat a népek támadásaitól, kik úgy hitték, pusztítást, nem többet hoz a mágia. Egy nagy hatalmú, bár sokáig közönyös mágus szíve hölgye volt máskülönben – tekintek vissza rá elmosolyodva, ujjaimmal cirógatva oldalát. - Hogy aludtál?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
˙˙˙



Rhysand Earhgaze Kedvelte

Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
557
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Aug. 21, 2022 12:39 am

A Fehér-sziget partjai zömével zordak, éles kövekkel és szirtekkel tűzdeltek, azonban nyugaton akad egy kisebb szakasz, ahol finomszemű homok csiklandozza az arra tévedő talpát. A terület régebben a Megmérettetés partjaként volt ismeretes, ám, hogy nevét miről kaphatta, arról már csak kevesen tudnának regélni.

Rhysand Earhgaze Kedvelte

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2760
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ivy & Evelyn - Part I.
» Druida part

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: téktér :: Fehér-tenger :: El' Alora-
Ugrás: