Felkelő nap fénye melegen sütött át a színes mozaikablakon a padok előtt térdelőkre. Imára kulcsolt kezeken túl buzgó ima és dicséret szava töltötte be templom termeit. Hol az isteni szobrok ajkán csak vésett, kényszermosoly ült, ha gyanakvó pillantások és suttogások törték meg a nekik szánt könyörgést. Nincs az a tiszta szentelt víz, mely letudta volna mosni a rosszakarat vagy a gyűlölködés mocskát az arcokról. S nincs oly dicső ereklye sem, melynek érintése eltántorította volna őket a bűntől, ha az egyszer már meghallgatásra talált a szívnél.
Nehéz hitet találni a lúdtollak írta imakönyvekben vagy a vésők vájta szobrokban, ha a valóság árnyai fenyegetőbben vetülnek az élőkre. Hiszen a márványok ridegen nézik, ha a szenvedők a könnyeiket hullatják eléjük. Az írott, magasztos szavak pedig nem óvják meg őket az ártó akarattól.
Egy hittétel van, amiben ezekben a nehéz időkben igazságot próbálnak remélni. A bűnök utol érik a bűnöst, még ha isten házában rejtőzik is. Ám ki lesz az, ki ítéletet mond felette? Ki hatalmazza fel az embert, hogy istenekre hivatkozva ítélkezzen saját fajtársa felett? Kinek az önkényes döntése lesz az…?
❖
-
Mi a bűne gyermekem? Mi nyomja szívét? – kérdezte az atya.
A nő a távolba nézett. Szemei két arcot kerestek a távozó tömegben. Egy férfiét, ki a rosszalló pillantások ellenére büszkén kísért maga mellett egy gyermeket. S a gyermekét, aki mosollyal az arcán követte őt.
-
Jobban meggondolva nem tudok olyat mondani, amiről a mindenhatók ne tudnának. – felelte végül visszafordulva.
-
Ne feledje! Az igaz Istenek mindig készek az önvizsgálatra. Legyen az ékes szavú vagy halk, mint a sóhaj. Örökké megbocsátók azok számára, kik hisznek az irgalmukban… Mondjon el egy imát nekik, ha hazatér és gondolkodjon el az elmondottakon! Az istenek vigyázzanak Önre asszonyom!Viszonozta a köszönést, majd távozott. A magas ajtókon túl csatlakozott a várakozókhoz. A mellettük haladók szemeiben rosszindulat heves lángja égett.
-
Mit akartál gyónni anya? Hiszen te jó ember vagy. – kérdezte tőle a jól ismert, kedves hang.
Válasz helyett megszorította a kislány puha tenyerét. A mellette szótlanul lépkedő férfi pedig az anya kezét fogta át.
❖
-
Valami jár odakint. – suttogta a kislány felkapva a fejét a párnáról. –
Igor nagyon ugat.-
Nincs mitől félni. Apa is kint van. Vigyáznak ránk. – suttogta magához szorítva a gyermekét.
Fejük fölött megroppant a tető. Egy keserves nyüszítés, majd kiáltás volt az, ami megtörte az éjszakába vesző ugatást.
-
Ágy alá! – szólt ellentmondást nem tűrően.
Annyi ideje volt csupán, hogy a lányt az ágy alá segítse, mielőtt az ajtó kivágódott. Elborzadva meredt a nemesi ruhákba öltözött alakra. Arca holtsápadtan világított a holdfényben, amire csak a ráfolyt vércseppek tudott színt vinni. Azonnal megmarkolta a pulton maradt kést. Maga elé rántva fogadta vele a támadót. A kés vérben ázva lehullt. Ő maga pedig a földnek taszítva találta magát.
-
Nekem meggyónhatja a bűneit, mielőtt virrad. Én megbocsátom, amit az istenek nem tudnak. – szólalt meg halkan, miközben vigyorogva mereven a vele szemközti repedt falat bámulta.
-
NEEM! -kiáltott el fájdalmában, amint meglátta az ajtón túl heverő testet.
-
Tagadni mindig könnyebb, mint beismerni a hibáinkat… - felelte a másik színtelenül, ahogy pillantása a nyakon ütött vágásra vándorolt.
A nő minden erővel küzdött ellene, mielőtt maga alá gyűrte volna. Szája még a sebén volt, amikor hátulról erős karok ragadták meg és húzták el őt a test mellől.
-
Hagyja… Békén… A feleségem! – követelte tőle az elgyengült férfi hang.
-
Sosem lesz az övé! Az a fattyú is más vérétől bűzlik…! – köpte önelégülten a nyakát szorító karok ellenére. Egészen addig, míg a szorítás belé nem fojtotta a szót. Hogy elejét vegye a fuldoklásnak oldalra rántotta magát és a falnak taszította. Amint az a földnek esett, rávetette magát. A gyermek zokogását csupán a szobát betöltő ütemes szürcsölés törte meg.
Belei körül megszorult az ingén végig futó gombsor. Keze a seben nyugodott. Érezte még az enyhe lüktetést alatta, mialatt elhúzódott. Felakart kelni a test mellől, de elméjében elborító köd cserben hagyta. Felszálló por fehér lepedőként takarta be, mikor elesett. Levegőt kapkodva négykézláb mászva indult meg az ágy felé. Egy kéz elkapta a lábát.
-
Kímélje meg…!-
Valakinek enyhítenie kell... Ezt a fájdalmat belül... – suttogta a mellkasához szorítva a tenyerét. Ám az nem a szívén, hanem a gyomrán nyugodott. Grimasza eszelős vigyorrá húzódott, ahogy újra felcsengett a fülében a könnyek zápora. Kitépte a bokáját a szorításból és belerúgott a férfi arcába. Feje keményen koppant a padlón. Ellenállója újra már nem mozdult meg.
-
Gyere hozzám édes vérem… - búgta mély hangon.
-
Menj innen! Te szörnyeteg! – nyöszörögte a vékony hang.
Szorosan összeszorította szemeit, mintha csak egy lázas rémálomból próbált volna felébredni. De az álom nem múlt. A valóság vaskarmai pedig hideg emberi kezekként húzták kifelé őt védelmet adó ágy alól. Mikor erővel felszegték a fejét, felnézett. Az az arcot, ami rámeredt, még él nem fogja felejteni. A sápadt, sebhelyes vonásokon semmi élőt vagy érzőt nem látott. Azok a nagy fekete szemek lelketlen torz tükrökként néztek vissza rá. Önmaga könnyfoltos orcáját sem látta viszont bennük. Hevesen dobogó szívvel tűrte, hogy egy éles tőrt szegezzenek a torkához.
-
Lássuk vagy-e olyan romlatlan, mint az a két kölyök... Az ő ízük már kifakult ajkamról. Nem emlékszem rájuk. – suttogta. A szempár keresztül nézett rajta.
Tőr hegye érintetlenül akadt meg a levegőben. A lány térde élesen a gyomrába rúgott. Dühében a hajánál fogva rántotta fel magával a földről.
A gyerek segítségéért kiáltott, még az ő torkát csupán egy érthetetlen, öblös hang hagyta el.
Az ajtó egy éles hanggal kivágódott.
Gyomortartalma karmazsin színben áztatta fel a korhadó deszkákat…
❖
