Ilasea folyó

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Qerilyan Birodalom

Csak legyintettem. Nem vártam fizettséget azért, hogy amíg itt vagyok az Ilasea folyó partján, addig vigyázom a testi épségét. Ian társaként jól ráláttam a zsoldos életnek minden részletére és talán meg kellett volna ragadnom az alkalmat, hogy némi nyereségre tegyek szert, ha már ilyen ajánlat ért, de valójában tudtam, hogy a képességeim legfeljebb egy vaddisznótól tudnák megvédeni. Ha haramiák támadnának ránk menekülésre bíztatnám leginkább.
– Nem. Csak… gondoltam megmutatom, milyen, amikor varázsolok. – Feleltem és elkapva a tekintetét, azonnal megszűntettem a csillagfény sápatag színét. Úgy tűnt rosszul van a látványától annak, amit csináltam… ez pedig nem tetszett. Másokat lenyűgöztek az ilyen kis mutatványok, ő viszont éppen ellenkezőleg reagált.
Megforgattam a szememet. Nem tukmáltam rá az ételt, pedig meglettem volna nélküle. Volt nálam teleportkristály. Ha éhen akartam volna veszni, akkor bizonyára visszatértem volna ennyiből Nulportba, hogy aztán Iannek könyörögjek, szerezzen nekem ételt azonnal. De valójában ennél már sokkal, de sokkal önállóbb voltam.
– Hogyne… egésznap olyan nőkre gondolok… – bólogattam a következő megjegyzésére. Nagyjából pontosan a szöges ellentétemnek gondolta. Ha tudta volna, hogy még csak meg sem fordult a fejemben ilyesmi, akkor talán az lett volna számára a valódi meglepetés. Azonban nem akartam beavatni a dolgaimba. Mégis csak a folyóparton ismerkedtünk meg és Ian azt mondta, csak annyira engedjek közel embereket, amennyire feltétlenül muszáj. Talán előbb is megfogadhattam volna a szavait, akkor nem kevertem volna magam feleslegesen rossz helyzetbe.
– Ha ez megnyugtat, én nem foglak fogdosni csak úgy „egyes helyeken” – feleltem még mindig kicsit rózsaszínes pirulással. Bár fogalmam sem volt, mit kéne erre mondanom. A nők általában zavarba hoztak, főleg ha az olyan részeikről beszéltek, amikről fogalmam sem volt, hogy mit kéne kezdeni velük.
Aztán szerencsére a női részekről el is terelődött a figyelmünk… mivel azt hitte, hogy ledobok magamról minden ruhát ott előtte. Nos. Csak és kizárólag kiváltságos személyek láthattak meztelenül és ott még nem tartottam vele. Valószínűleg soha nem is fogok, pláne, ha már attól is kikészül, hogy levettem a kabátomat.
– Úgy nézek ki, mint aki amúgy a susnyásba húzna? Szerintem ezt bemutatkozás nélkül is meg tudnád állapítani. – Próbáltam nem nevetni rajta, de csak ezek alapján jutott eszembe, hogy valószínűleg ő a legártatlanabb személy, akivel valaha is találkoztam. Mindenesetre hozzá tettem: – Bár tény… a vádlimon van egy kisebb heg. Az mondjuk eléggé veszélyesnek mutatna, ha nem csizmában volnék. – Húztam ki magam nagybüszkén. A mai napig elégedetten gondoltam vissza arra a napra, amikor Ronnak segítettem megmenteni a barátait.
– Jó… értem. Törődni akarsz velem. – Bólintottam és kicsit kényelmetlenül igazgattam magamon az ingemet. Közben elégedetten néztem a lángokat, amik magasra csaptak a munkálkodásaim során. – Amíg te főzöl, én leülök ide. – Mutattam a tűz melletti, füvesebb talajra. Ahogy a hátsóm földet ért, kinyújtottam a kezem a lángok felé. Ösztönös volt, mert amúgy elég meleg volt már az idő, ezért is vettem le a kabátomat.
– Szóval, mesélj magadról. Mivel foglalkozol, mikor nem épp a susnyásban bujkáló kölyökelfektől félsz? – kérdeztem talán kissé túlhumorizálva a dolgot.

Ez volt az első látogatásom komolyan víz parton, leszámítva a Nulportnál becsatlakozó tengerpartot és környékét, ahol azért megfordultam, pláne az utóbbi időben. Ezért hát az illatok, a látvány egészen más hatással volt rám, mint amikor átkeltem egy hídon vagy sietősen, Szamóca, a lovam hátán Nulport felé mentünk Iannel.
– Hát nem tudom, nekem eléggé olyannak tűnsz, aki egy kis csevegéssel megoldja a dolgot. De ha már itt vagyok, felajánlom, hogy megvédelek a vadállatoktól és szörnyektől, addig amíg vissza nem térek az utazótársamhoz. – Mondtam, majd hogy bizonyítsam neki, hogy mellettem nem kell aggódnia. Felemeltem a tenyeremet és ujjaimmal lágy mozdulatot téve, elmormolva pár szót, megidéztem egy gömböt, sápadt, ezüstös fénnyel. Bár nappal nem volt olyan erőteljes a fénye, mégis látható volt, hogy ereje akár nagyobb is lehet.
Nem vártam, hogy megtapsolja a mutatványt. Ez belőle természetesebben jött, mint belőle a szó. A mágia a véremben volt, szinte azzal együtt lüktetett végig a testemben. Tudtam, hogy mikor és hogyan tudom irányítani. Ha nem éreztem jól magamat, szeszélyesebb volt, ha pedig rendben voltam, simulékonyabb és méltóságteljesebb.
– Jól van, értem… nem adsz kenyeret a halaknak. – Sóhajtottam fel és elcsomagoltam az ételt. Nem, mintha olyan messze járnék Nulporttól, hogy éppen ebbe halhatnék bele. Vissza értem volna annyi idő alatt, hogy még ne haljak éhen… no meg nem csak kenyér volt a táskámban.
– Mi… én? Sosem fogdosok nőket – Pislgotam nagyokat. Életemben nem fogdostam meg egyetlen nőt sem… főleg nem szándékosan. Talán volt egy-kettő, akibe véletlenül beleütköztem véletlenül a piacon a forgatagba. Na jó… meg egyszer bekeveredtem egy bordélyba, ahol némi félreértés történt és az egyik alulöltözött nőszemély az arcomba nyomta a melleit. De igazából onnan is csak menekülni akartam.
Szerencsére valamiért a gyomrom még mindig jobban érdekelte, mint a nőkkel kapcsolatos dolgaim. Ezért hát visszatértünk az evés témakörre.
– Nem haldoklom, tudtommal. De ha meg akarsz etetni valami meleggel, akkor nem fogok ellenállni. – A legtöbben ha rám néztek, nem egy egyszerű vándort láttak. Persze Ian mellett a külsőm sokat egyszerűsödött. Már nem hordtam az ékszereimet, nehogy kiraboljanak, csak anyám holdalakú, lila nyaklánca volt a nyakamban, ami ki is villant, ahogy levettem a kabátomat és az ing elől kibukkant. Végig simítottam a nadrágomon, hogy szépen, gyűrődös nélkül simuljon bele a csizmába.
– Nem az orrod előtt terveztem levetkőzni… csak a kabátomat vettem le és… húzzam vissza? – hápogtam kissé zavartan. Mármint, igazából csak vicceltem vele, hogy tetszem neki… és biztos voltam benne, hogy félreértett. De mivel teljesen zavarba jöttem ettől az egész beszélgetéstől, ezért még a karjaimat is összefontam magam előtt, mintha láthatna bármit a fekete anyagon keresztül.
– Rendben… tűz… – Sóhajtottam és megragadtam néhány kisebb gallyat, amik szerencsére a folyó melletti szárazabb részen voltak. Ugyanígy tettem a levelekkel is, aztán megpróbálkoztam a tűzgyújtással úgy, ahogyan apámtól láttam. Gyerekként jöttem el az erdőből, ahol laktam, nem tanultam meg semmi ilyesmit, hiszen végig a felnőttek csinálták helyettem. Még engem is meglepett, ahogy a dörzsölő mozdulatoktól szikra pattant és szép lassan a levelek közül füst, majd apró lángok csaptak fel.
– Khöm. – Köszörültem meg a torkom és elhúzódtam, hogy utat engedjek a lángoknak. Azok szépen nőni kezdtek, míg nem alkalmasnak tűntek a főzéshez. – Ha ennyire tartasz az idegentől, miért akarsz nekem főzni?

// #varázslat: Csillagfény//

Továbbra is asszonynak nézett ki, de nem akartam vele kötekedni. Ha úgy tartja kedve, hát felőlem tündérmanónak is nevezhette magát. Nem ezért jöttem ki a folyópartra, hogy vitatkozzak vagy heves szavakat halljak. A saját lelki békémért jöttem el idáig, hogy egy kicsit jobban érezzem magam a természetben, friss levegőt vegyek magamhoz, elkerülve Nulport halszagú bűzét. Abból épp eleget kaptam az elmúlt hetekben, sőt lassan hónapokban.
– Azért, mert te nem tudod elképzelni, nem azt jelenti, hogy képtelenség. – Tettem hozzá halkan, bár nem különösebben rázott meg, hogy nem ért egyet vele. A pofátlanul fiatalra meg nem is reagáltam. Ő sem tűnt éppen olyan idős törpének, de nem volt tisztem megállapítani a korát, hiszen fajtájából legfeljebb kettővel álltam kapcsolatban távolabbról, ám azok mind férfiak voltak, akik sok dolgot láttak már, így sebhelyük is akadt bőven.
– Nem kellemes nőként… hát nem tűnsz éppenséggel olyannak, akit félteni kéne bárkitől is. Ha más nem, biztos kibeszéled magad a helyzetből, nem igaz? – kérdeztem kissé túl gúnyosan is. Nem szoktam másokkal szemtelenkedni, ám az utóbbi időben az élet olyan újdonságokat mutatott, amik a személyiségem csak tovább formálták, mintha puha agyag volna az.
– Ó, bocsánat hölgyem. Majd vigyázok a mocskos számra. – Hajoltam meg kicsit felé, mintha valami úrnő lenne. Azonban a halászat mégis csak kíváncsivá tett. Nem a gusztustalan giliszta miatt, amit nem óhajtottam megfogni. Egyszerűen csak érdekelt, hogy sikerülne-e vele. Nem próbálkoztam még hasonló szórakozással, de a vizet szerettem. Néha-néha eljártunk a kispatakba fürdeni gyerekként, sőt az apánk egyszer egy barlangi tóhoz vitt minket, hogy az ottani melegvizben vehessünk fürdőt. Az mámoros élmény volt. Most is szívesen megmártóztam volna a sekélyebb részen, ahol kevesebb örvény van… de nem női társaságban óhajtottam neki vetkőzni.
– Nem volt olyan drága, mint hinnéd. – Feleltem, de visszacsomagoltam a kenyeret és a táskába süllyesztettem, ami ott díszelgett a vállamon még mindig. – Így viszont, neked kell csalit készíteni. Nem akarok izgő-mozgó dolgokat fogdosni. – Tettem hozzá és kicsit elpirultam. Nem voltam oda az ilyesmiért, hiába nőttem fel erdőben. Kényes voltam sok mindenre, bár a piszkot egyre jobban megtűrtem magamon, ha úgy hozta a sors és nem tudtam gyorsan megmosakodni.
– Miért akarsz nekem főzni? Mármint nem vagyok éhes… – Dünnyögtem és elővettem a teát rejtő tömlőt, hogy húzzak belőle egy kortyot. – Ellenben, ha kihorgáztad magad, szívesen vennék egy fürdőt a folyóban. – Azt inkább nem tettem hozzá, hogy nélküle.
Levettem a táskámat és egy kidőlt farönkre tettem le, aztán megigazítottam magamon a ruhámat. Kibújtam a kabátból, amit csak addig viseltem, míg reggel csípős volt az idő, mostanra azonban elég volt a fekete ing, ami éppen kiadta a sovány alkatom. Azért túlzás volt vészesen soványnak nevezni, az elmúlt hónapokban némileg szálkásodtam is.

- Hát... öhm... bocsánat... - válaszoltam, miután közölte, csúnyán beletapostam a lelkivilágába azzal, hogy "asszonyomnak" neveztem. Pedig az talán még mindig elviselhetőbb volt, minthogy uram legyen. De ő tudja, én aztán annak szólítottam, aminek csak akarta. A rosszalló pillantásra inkább félre fordultam. Jobban érdekelt a folyó, mint a felesleges feszültség. A nőktől általában zavarba jöttem, de tőle egyre kevésbé éreztem magam úgy, mint valami zavart kisfiú.
Közelebb léptem hát a folyóhoz, közben a tarisznyámból előhúztam a kulacsot. Gyógytea volt benne, amit a Korallból hoztam magammal. Ahogy az ajkaimhoz ért a kulcs szája, máris éreztem, milyen kellemesen hűvös lett mostanra a folyadék. Jól esett a két nagyobb korty, majd vissza is süllyesztettem onnan, ahonnan előkerült.
- Nem is mondtam, hogy osontam. - Sóhajtottam a folyó hullámait nézve. -  Nem sok elffel találkoztál, igaz? - Pillantottam aztán rá. Az én hangomban nem akadt sértettség, amiért otromba emberekből indul ki, ám a hegyes fülem így is kikandikált az ezüstös szőke tincsek közül. Nem volt nehéz észrevenni, de nem vártam el tőle a kiváló megfigyelőképességet.
- A népem inkább vadászattal tartotta fenn magát, vagy kereskedelemmel - magyaráztam. Nem horgásztunk arra felé, talán mert néhány sekély patakon kívül nem sok víz esett közel az erdőhöz, az ásott kutakban meg nem sok hal akadt. De amúgy sem szerettem az ízüket és a szagukat, talán mert Nulprotban annyira sűrűn fordult elő és olyan nehéz volt elviselni nap, mint nap.
- Mindenesetre nem kéne rám fognod, hogy nem bírtál el a haladdal. Egy éles elme minden körülmények között tud koncentrálni... - Feleltem, mielőtt még rám kenné azt, hogy ügyetlen is volt. Vagy talán megtetszettem neki és, amikor megpillantott, elhagyta a szerencséje. Ki tudja. Csűrhette vagy csavarhatta a szavakat, egyértelműen a saját hibája volt. - Tudom, hogy feltűnő jelenség vagyok persze. De a tetszést másképp is kifejezheted.
Fintorogva figyeltem, ahogy egy gilisztát fog némi szalmával a kezében. Bizonyára az volt a csali, amiről beszélt, számomra viszont gyomorforgató volt. Egy tanonc a tornyoknál egyszer azt mesélte, hogy mézes süteménnyel fogott halat... hát mennyivel ízlésesebb lenne.
- Hát nem csoda, hogy nem harapott rá a hal. Ez gusztustalan - közöltem és kinyitva az erszényem egy szelet friss kenyeret vettem elő, amit gondosan elcsomagoltak nekem a Korallban. Szétnyitottam az anyagot és felé nyújtottam. - Frissen sült. Biztos vagyok benne, hogy egy hal sem tudna ellenállni neki. Még a tiéd sem.

A felháborodására, ahogy körbe körbe nézett, kicsit jobban végig néztem rajta. Nem szoktam asszonyokat megbámulni, mert zavarba jövök a számomra ismeretlen domborulatok láttán.
– Nem tűnsz férfinek, de ha annak érzed magad, úgy bocsáss meg, uram – hajtottam kicsit fejet neki. Talán a szavak túlzottan is gúnyosan törtek fel belőlem. Nem tudtam biztosan, minek is hangzottak, ám meglepett, hogy nem tetszik neki a megszólítás. Mindig próbáltam udvarias lenni, amennyire azt az elf ellesheti egy szoknyapecér bárdtól.
– Hangosan jöttem? Elf vagyok, olyan csendesen járok, hogy még egy nyúl sem hallja meg.  Bizonyára valami vadállatot hallottál, amibe egy csepp kecsesség sem szorult – Feleltem szinte sértetten, ahogyan azt csak egy erőd mélyén élő tünde képes volt produkálni. Így hát, felvont szemöldökkel, összefont karokkal álltam előtte egy pillanatig, míg nem közelebb léptem a folyó vízhez, hogy belepillantsak. Számomra az ott felbukkanó, majd eltűnő halak mind egyformák voltak. A különbség talán csak a méreteikben volt tetten érhető.
Aztán visszapillantottam a nőre, ahogy a horgászbobot vizsgálgatta. Nem szerettem, ha így nekem esnek, képes voltam tőle dacossá válni… sőt egyenesen mogorvává. Ám most a kíváncsiság némileg beszédessé tett. Ezért mikor felém fordult, még hajlandó is voltam válaszolni: – Ha értenék hozzá, bizonyára halászfaluban nőttem volna fel, de én történetesen Täwaren erdejében születtem és nevelkedtem. – A hangom sokkal keményebb volt az átlagosnál. Most nem egy kisfiú voltam, hanem egy fiatal férfi, aki sértettségében még ki is húzta magát.
Ahogy mellkason bökött csak mordultam egyet.
– Na nem! Nekem mi közöm ahhoz, hogy te ügyetlen vagy a horgászbottal? – kérdeztem és megköszörültem a torkomat. Még egyszer végig túrtam az ezüstös tincseimet, megnéztem a felszerelését. – Milyen csali kell? – Forgattam meg a szemeimet, habár nem sok kedvem volt még véletlenül sem segíteni neki… de ha már idehozott a sors, vagy éppen valamelyik isten, akkor a kíváncsiságomnak engedve, maradtam.
Arra, hogy mikor mehetek el és mikor nem, azt nem válaszoltam meg neki. Jobbnak láttam nem komolyabb vitában bonyolódni. Azonba, amikor kicsaptak El’Alora mágustornyai közül, már elhatároztam, nekem senki sem mondhatja meg mit csinálhatok és mit nem… legfeljebb Ian, de ő is csak részben.
– Folrandír. – Feleltem, mikor a nevemre terelődött a szó. A hangom kicsit csevegősebbre váltott. Már nem volt kemény, sem hideg, inkább szépen csengő, dallamos és tiszta, ahogy mindig is. – És téged hogyan szólíthatlak? – Talán mond valami olyat, ami a nyelvemre áll és még véletlenül sem lesz asszonynak szólítva.

Rám fért egy kis kirándulás. Kellett a friss levegő s végre útra kelhettem a természetbe, hogy elhagyjam Nulportot, szigorúan Ian tudtával. Az elmúlt napok sok változást hoztak az életemben, kiderült, hogy nem csak keserűséget és szomorúságot tudok érezni, hanem olyasmit is, ami most még boldoggá tudott tenni az elengedés ellenére is. Szerettem azt hinni, hogy felnőttem ezekhez a dolgokhoz is. Már méltósággal tudom viselni.
Az Ilasea folyó torkolatához érkezve, a fák között megálltam egy pillanatra. Felnéztem a hatalmas lombkoronákra, melyek a Nyárelő hava végén már csodálatos zöldbe borultak. Egészen kicsit olyan volt, mint odahaza. Talán kevésbé sűrű, kevésbé csendes. Itt, mintha még a madarak is élénkebben csiripeltek volna, mint Täwaren erdejébe. Talán csak azért, mert mikor utoljára odahaza jártam, nem láttam meg mindezt a szépséget, csak hagytam magam elveszni abban a végtelen kellemetlen érzésben, hogy mennyire utál az apám.
Végül kiléptem a fák közül a folyópartra, ahol valami káromkodós rikácsolás fogadott. Még a gondolatra is összerezzentem, hogy belefussak bárkibe is. Leginkább egyedül akartam lenni ma, de egy alacsony teremtést találtam hamarosan magammal szembe, akinek úgy pörgött a nyelve, hogy hirtelen azt sem fogtam fel, törppel van dolgom. Nem volt nehéz kiszúrni azt sem, mennyire vörös a feje.
– Semmi közöm a haladhoz, asszonyom. – Jegyzetem meg, de nagyjából azonnal elpirultam. Még mindig nem tudtam, hogyan kell kezelni a nőket s ez legalább olyan szeszélyesnek tűnt, mint az összes többi, akivel eddig találkoztam. Vele nem éreztem azt a nyugalmat, amit például Thorával, akivel azonnal megtaláltam a közös hangot… aztán el is rontottam, mert megölt miattam egy embert. – Sőt, kijelenthetem, hogy egyetlen folyó, vagy tó, vagy tenger egyetlen halához sincsen semmi közöm. A szagukat meg egyenesen gyűlölöm. – Tettem hozzá végül a legkevésbé fontos információt is.
Kihúztam magam, végig túrtam az ezüst tincseimen. Talán tényleg nem a legjobb ruhámban kellett volna idejönnöm. Még a végén megfog és belevág a folyóba. Kinéztem volna belőle… főleg, hogy nem voltam elflétemre sem túl termetes. Még mindig alig értem el a magasabb elfasszonyok méretét, hiszen még szinte gyerek voltam. Ráadásul izom és hús sem sok akadt rajtam, mert az utazások, az étvágytalanság gyakran kényszerítettek koplalásra. Most sem volt nálam sok elemózsia, éppen csak egy kis víz, meg egy kevés gyógytea a fogadóból, ahol megszálltunk Iannel. Most már csak ezt vittem magammal, hiszen ígéretet tettem zsoldostársamnak és magamnak is: nem iszok. Szembe kellett néznem a démonjaimmal.
– Ha így ráripakodtál a halra is, nem sok békesség lehetett abban az elfogásban. Mellesleg, honnan tudod, hogy ugyanaz a halat figyelted végig… nekem elég egyformának tűnik a legtöbb pikkelyes, már meg ne sértődj, asszonyom. – Magyaráztam és odaálltam a víz fölé, hogy belenézzek. Úszott ott egy-kettő, de gyorsan leereszkedtek a folyó aljára.