Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Hátsókert KaDiPE5
Hátsókert KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Folrandír Ceilteach
50 Hozzászólások - 25%
Arnav
29 Hozzászólások - 14%
Ezaras Azildor
26 Hozzászólások - 13%
Krónikás
21 Hozzászólások - 10%
Aldrich Cornwell
19 Hozzászólások - 9%
Deedra Gindrian
15 Hozzászólások - 7%
Veleris
14 Hozzászólások - 7%
Rhysand Earhgaze
12 Hozzászólások - 6%
Reinaakviin
8 Hozzászólások - 4%
Calylenia
8 Hozzászólások - 4%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Gailoth havi Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális kétheti kihívás
Készíts zenelistát a karakteredről a Karakternaplók topikban a megadott kód segítségével!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Yesterday at 10:36 am
• Moments

Yesterday at 12:35 am
• Szólánc

Yesterday at 12:34 am
• Asszociáció

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Aldrich Cornwell, Arnav, Folrandír Ceilteach, Tindómiel Ceilteach

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 1 Bot

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
0
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
1
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
Hátsókert

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Utolsó Poszt Vas. Május 08, 2022 5:52 pm


To the forest?
« taggeld; @Calypso •  Zene; Enchanted Forest  »
Újdonsült társaságom éppen mellém huppant le a padra. Így hát még jobban meg tudtam nézni magamnak, ki is az, akit ennyire elvillanyoznak a könyvek. Talán kölcsönös érdeklődést mutattunk egymás iránt, hiszen hol engem, hol a vénséges kötetet figyelte ő maga is. Hirtelen meg is feledkeztem, hogy az előbb öntöttem le magam a forró teával és nagyokat pislogva bámultam vissza a barna szemekbe. Nem is tudom, valamiért az az érzésem támad, mintha még nem látott volna hozzám hasonlót s most egész egyszerűen megfigyel, hogy nem vagyok-e veszélyes.
Végül persze a beszélgetés a könyv tartalmára terelődött. Egy régi történetet írt le, ami emlékeztetett Galene és Gelennil szerelmének varázslatos, ám annál szívszaggatóbb meséjére. Talán másokat nem hatott meg annyira, mint engem, én azonban túlzottan is romantikus lélek voltam. Szerettem ezeket a történeteket, mert lenyűgözött, hogy egy érzés mire nem tud sarkallni valakit s vágytam rá, hogy velem is megtörténjen. Ez persze még váratott magára, de a kincs, amiről írtak a könyvben.
– Täwaren erdejét nagyrészt elfek lakják, nem is csoda, hogy nem hallottál róla. Ez a történet a mi népünké, így ha nem túl jártas az ember a különböző népmesékben, aligha ismerheti. Honnan jöttél? – kérdeztem. Aztán persze észbe kaptam, hogy még be sem mutatkoztam, így felé nyújtottam a kezemet. Mostanában igyekeztem a nőkkel hölgyként bánni, nehezen ment, legalábbis egyik-másikkal, a többivel szemben viszont a modoromat igyekeztem a legjobbra csiszolni.
– Folrandír vagyok. – Ha elfogadta a felé nyújtott kezet, finoman megszorítottam az ujjait. Aztán kedves mosollyal pillantottam le a könyvre, ami annyira tetszett neki. Megmutattam az iniciáléban elrejtett kincsre utaló mintákat, majd lapoztam egyet, hogy egy hatalmas, festett képet is lásson. Próbáltam egyelőre nem gyengeséget mutatni, de mivel átázott a nadrágom, meg a kabátom, kicsit reszketni kezdtem a szélben.
– Fogalmam sincs. A hagyományaink szerint egy szívformájú kincs lehet… amit az erdő szívének neveznek. – Magyaráztam neki úgy, mintha tényleg beleéltem volna magam máris a dologba. A hangom magamhoz képest is túl lelkes volt és minden porcikám őrülten vágyott arra, hogy nyakamba vegyem a Nulport melletti erdőket és kutassak. Csak éppen az volt a bökkenő, hogy fogalmam sem volt, merre essek neki.
– A mesékben egy dobogó szívnek ábrázolják, ami egy fa gyökereiből nőtt ki. – Vontam meg a vállam. Persze ez nem volt túl életszerű, de attól függetlenül létezhetett ott valami arany, amiből aztán eléggé meg is gazdagodhatnék. Önző gondolat volt mindez, hiszen népünk hagyatéka volna, ha valamiféle elfereklye lenne. De nem érdekelt. Oda sem tartoztam soha, ahogy a varázslók közé sem, most pedig magamnak kell megoldanom, hogy életben maradjak teljesen egyedül. Talán ezt is lopásnak neveznék. Csak én a népemet lopnám meg. Erről persze az újdonsült ismerősnek nem kellett tudnia. – Néha arról álmdozom, hogy kimegyek a fák közé és kutatok és kutatok… aztán meglelem.




Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1647
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Május 03, 2022 9:03 pm
To the forest?
• Zene: LINK • SZÓSZÁM: IDE
Elmosolyodom a meglepettségén. Talán tényleg furcsának tűnhet, hogy egy felnőtt nő őszinte érdeklődést mutat egy könyv iránt. Gyerekként én is imádtam a meséket és mindenhol a szörnyeket kerestem. Csalódott voltam mikor kiderült csak mese az egész. Vagy legalább is egy része…
Talán ezért is kezdtek el az emberek, najádok és minden lény meséket gyártani, hogy kicsit elmenekülhessenek a valóság elől…
Ha már ilyen kedvesen és némán hellyel kínál engem le is telepszem mellé és érdeklődve figyelem őt, vagy éppen a könyvet. A betűk számomra érthetetlenek, így igazából bármit is mondhatna a történetről, sose tudnám meg, hogy hazudik e nekem.
Őszintén szólva nem sokat értek abból, amit mond. Számomra nem mondd semmit az a hely, ahonnan jött. De abban biztos vagyok benne, hogy nem egy szomszéd város. A környéket már sikerült jól megismernem az utazásom során.
-Nem ismerem azt a mesét. Tudod messziről jövök én is. Nálunk más mesék vannak. -De egy szerelmes mese sem jut az eszembe. Na jó talán egy… De az a húgom kedvence volt és abban hitt, hogy ő is megtalálja azt az ember fiút, akivel örökre együtt lehet majd, mint a mesében a két hős szerelmes.
Szóval ténylegnagyon is érdekel ez a történet, vagy bármelyik történet, amit szívesen megoszt velem. Az utazásom során a legjobban azt élveztem, hogy rengeteget tanulhattam az itteniektől. És minek mondható ez, ha nem tanulásnak? Megismerni az ő meséiket, az ő kitalált szörnyeiket, amikkel a gyerekeket rémisztgetik.
Az italának igazán kellemes az illata. Ilyet még nem igazán éreztem és ez is kíváncsivá tett engem, de egyelőre egy dologra koncentráljunk.
-És ez a kincs valódi? -És semmi hátsó szándékom nincs ebben a kérdésben. Nekem nincs szükségem az ilyenekre. Mindenem megvan, ami kell.

Folrandír Ceilteach Kedvelte

Vándor vagyok
Calypso

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
952
❖ Tartózkodási hely :
Bárhol
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 13, 2022 6:24 pm


To the forest?
« taggeld; @Calypso •  Zene; Enchanted Forest  »
A hátsó kertben olyan csend uralkodott, amiben már régen nem volt részem. Még az sem zavart, hogy azon a hűvös padon ültem. Volt valami idilli ebben az egészen. Ezúttal nem csak a régi emlékek miatt, hanem mert végre magányosan, nyugodtan olvasgathattam, még úgy is, hogy itt-ott suttogó csevegések hangja hallatszott. Nem voltam felkészülve rá, hogy oly’ közelről jön majd a zaj. Ezért rezzentem össze, cseppentettem le a könyvet, majd ejtettem le.  
Le kellett volna tennem a teát, ám mielőtt még így tehetettem volna, leöntöttem magam. Ügyetlenségemben éppen csak annyi erőm volt, hogy előrángassam a hímzett kendőt, amit nem is oly’ rég vásároltam magamnak és azzal kezdtem leitatni magamról a forró teát. Még ott égett a káromkodás a nyelvemen, mikor egy kecses szépség lépett elő a sűrű növényzetből. Nem bújhatott meg annyira, hiszen még éppen csak rügyezett minden… és éreztem minden zsigeremben, a küszöbön van, hogy a táj gyönyörűen virágba boruljon.
– Ó, hagyjad csak… – kezdtem, még mindig kissé ügyetlenkedve a megszólítással. Továbbra sem bírtam a nők társaságát, bár határozottan könnyebben kezeltem a helyzetet, mint annak idején. Már pattantam volna fel, hogy megelőzzem a könyv felvételében, de nem voltam elég gyors. Így végül a hosszú ujjak finom tartásából vettem el a kötetet.
– Köszönöm. – Dünnyögtem, mert nem örültem, hogy megnézte a könyvben szereplő ábrákat. Nem sok volt, lényegében egy hatalmas iniciálé meg néhány apróbb jelenet egy erdőből, ahol valaki szívforma kincset ás elő.
A félelmem oka persze az volt, hogy egy egészen kicsit tartottam tőle, újabb varázslónőbe botlottam, de ezúttal olyanba, aki ismeri az alorai könyvtár köteteit és megvádol lopással. Hát lényegében elloptam, mert nem vittem vissza és nem is terveztem megtenni. Tőlem elvették a holmikat, amiket szerettem, én pedig elvettem cserébe ezt. Megérdemeltem. Ez a gondolat olyan dacosan élt bennem, hogy még Durfar mester szigorú meggyőzési kísérlete sem tudott volna rávenni, hogy visszaadjam.
– Ő… – hirtelen elakadt a szavam, ahogy megkérdezte, miről szól. Meglehet, mégsem varázslónő volt, mert a hangja olyan élénk érdeklődéssel csengett, mintha csak egy kisgyerek kérné a szüleit, hogy meséljenek. Én is ilyen voltam, mindenkit nyaggattam az erdőben, hogy mondjanak egy történetet. A legtöbben persze leráztak, hogy nem érnek rá egy gyermek ostobaságaira.
– Egy kincsről. – Válaszoltam és összehúztam magam kicsit a padon. Ha akart, leülhetett mellém. Mindent odahúztam magam mellé, amit kiráncigáltam ebbe a hűvös szélbe. Aztán egyszerűen csak úgy tartottam a könyvet, hogy lássa. – Az erdő szívének nevezik. – Tettem hozzá és megittam a tea azon részét, amit még nem öntöttem magamra, aztán letettem a pad mellé. A nő érezhette, hogy a gyömbéres-mézes tea illata egészen beleivódott a ruhám anyagába.
– Egy szerelmes történetre emlékeztet, amit odahaza hallottam, Täwaren erdejében. – Meséltem, nem mintha nem kellett volna befognom a számat. Csakhogy most a gyerek beszélt belőlem, aki lelkesedett minden érdekes dologért. – Mármint, amikor még egészen kisfiú voltam, meséltek mindenfélét az öregek… de ez Galene és Gelennil meséjének sorait idézi. – A mutatujjammal megpöcköltem az iniciálét. Közben kicsit kirázott a hideg. A magamra borított tea kihűlt, ettől pedig csak még jobban átfáztam.




Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1647
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 10, 2022 11:21 pm
To the forest?
• Zene: LINK • SZÓSZÁM: IDE
Nem hittem volna, hogy a szárazföld valaha is hiányozni fog nekem, de most mégis itt vagyok megint. Hiányozni kezdtek azok az emberek, akikkel találkoztam az utam során. Örülnék neki, ha újra találkozhatnék velük.
Nem tervezek sokáig maradni Nulportban. Szeretnék körbe nézni a környéken, hátha találkozom ismerős arcokkal. Például nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy vajon Mylla milyen nagy lány lett már. Igaz nem évek teltek el, de a gyerekek hamar felnőnek.
Nulport mit sem változott. Nagy a nyüzsgés, a piac hangos a kereskedőktől, alkudozóktól. A fogadókban nagy a vidámság minden este. Én most mégis valami nyugalomra vágyom.
Ebben a vendégházban most járok először. Valamennyivel csendesebbnek tűnik, mint az eddigi helyek, ahová eddig jártam. A kert felé veszem az irányt, hogy azt is alaposan szemügyre vegyem magamnak. Az emberek sok szépet tudnak alkotni és mindig ledöbbenek, mikor meglátok egy újabb csodálatos építményt. De közben azt is tudom, hogy milyen károkat is képesek tenni. Rombolni, gyilkolni. Sokszor mi sem vagyunk különbek náluk. Akármennyire is sokra tartjuk magunkat mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is képesek vagyunk szemrebbenés nélkül kioltani mások életét.
Csendesen próbálok járkálni, de figyelmetlenségemnek köszönhetően lábam alatt összetörik egy száraz, gyenge faág. Meglepetten pislogok a földre, de figyelmemet hamar eltereli egy elém hulló könyv, amit követ egy ismeretlen arcú férfi. Egy mosoly kúszik arcomra, ahogy figyelem őt, majd lehajolok a könyvért. Az ábrák nagyon is elnyerik a tetszésemet, de az ő írásjeleiket még nem sikerült megtanulnom tökéletesen, így az olvasás is lassabban megy még.
-Minden rendben?-Nézek fel újra a férfira miközben felé nyújtom a könyvet.
-Igazán szép. Miről szól?... Ha szabad kérdeznem.-Nem akarok illetlen lenni, de szívesen hallgatok itteni történeteket, meséket.
Nekünk is megvannak a mi meséink, amikkel a gyerekeket szeretjük riogatni, hogy ne legyenek olyan bátrak elúszni messzire az otthonuktól. Persze a nagy részük csak kitalált lények, de azért sok igazság is van bennük.

Folrandír Ceilteach Kedvelte

Vándor vagyok
Calypso

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
952
❖ Tartózkodási hely :
Bárhol
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Márc. 27, 2022 10:02 pm


To the forest?
« taggeld; @Calypso •  Zene; Enchanted Forest  »
Odabent túl nagy volt a hangzavar és bár egyelőre a tavasz meglehetősen hűvös volt, szinte még éreztem a tél hűvös ujjainak simítását a testemen, lehuppantam a kőpadra a Korall hátsókertjében. Jártam már itt korábban, kissé ittasan és talán túlságosan is félénken. Az emlékek megrohantak, de nem engedtem nekik, hogy eluralkodjanak rajtam. Hogy szinte elmossam őket, belekortyoltam a gőzölgő gyömbérteába, amibe a fogadós még egy kis adag mézet is tett, hogy helyre hozza a sérült hangszálaimat. Végig üvöltöttem Ethuil ünnepét – azt hiszem –, így szükségem volt egy kis hidratálásra, hogy visszanyerjem a mindig csodás beszédhangomat.
Nem bántam, hogy most nincs itt Ian, éppen elég szánalmas volt, hogy minden ígéretem ellenére csúnyán leittam magam az ünnepségen. Szégyenemben pedig jobbnak láttam meghúzni magamat… míg ő az ügyesbajos dolgait intézte, én olvastam és tanultam, tudva, hogy ez a nyugalom nem sokáig lesz társam a zsoldos életben. Az Alorából eltulajdonított könyveimmel tértem hát ki a friss levegőre. A könyvkupacot magam mellé fektettem a kőpadra, hogy aztán az egyik vaskos, bőrkötéses példányt kinyissam. „… s a nagy utazó, bizonyos Niamh szóla: »Én mondom az erdő szíve ott hever Nulport mellett az erdőségben, lüktetve egy csontváz ujjai között.«” Állt a könyvben, kissé régies stílusban az, ami felkeltette az érdeklődésem. Szinte akaratlanul is Galene és Gelennil története jutott eszembe, amit annyiszor hallottam gyerekként. A férfiból nem maradt más csak egy szív, amit a nő magával vitt őrületébe a nagyvilágba… ahol aztán meghalt. Szomorú, fájdalmas szerelmes mese, amit sok elf ismer Täwaren erdejében.
Kalandra vágytam, méghozzá olyanra, amiben Ian nélkül vehetek részt és talán nem veszítem az életemet sem el, mert mondjuk nem gyilkos banditák közé keveredek. Az erdőben legfeljebb a vadállatok bánthattak, de jó gyakorlás lett volna megóvni magamat tőlük. Végülis mi baj lehetett volna abból, ha magányosan megyek oda? Nem ez lett volna az első eset és Iannek amúgy sem volt alkalmam bejelenteni a dolgot. Talán jobb is volt így.
Néhányan még sétáltak a kertben, de nem azon a kis beugrón, ahol én magam is ücsörögtem. Volt hát alkalmam egészen belemélyedni az olvasnivalóba. Még egy-két korty teát magamhoz vettem, amitől egészen átmelegedtem a lágy, ám annál hűvösebb szellő ellenére is. Persze jobban fel is öltöztem, mint máskor, ezúttal vastagabb anyagú felsőbe bújtam a fekete, magas gallérú kabát alatt, a nadrágom volt csak a szokásos feszes fekete, ami a csizma alatt végződött, melegen tartva a lábamat. Kellett a melegebb holmi, Nulportban rosszabbul viseltem a tavaszt, mint Alora fűtött tornyai között.
Újabb kortyot próbáltam inni a teámból, mikor neszelést hallottam meg túl közelről. Összerezzentem, mint akit rajta kaptak, egy jó nagy csepp tea a könyv lapjain végezte és mielőtt még letörölhettem volna, a rándulás következtében az is lecsúszott az ölemből, nyitva hullva a kőösvényre, éppen az érkező lába elé. Így hát láthatta az „Erdő szíve” című fejezetet, melyet aranyos iniciáléval indított a kötetkészítője, aranyékszerekkel, érmékkel díszítve. Mindebből egyértelmű volt, hogy kincsről van szó.
– Isilmë szerelmére! – már pattantam is fel, hogy a könyvért nyúljak, ám a nagy lendületben meg is torpantam, ugyanis ezúttal saját magamra locsoltam a forró teát.




Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1647
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 10, 2021 8:28 pm

Szabad a játéktér

❖❖❖

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2408
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 10, 2021 7:34 pm
 
Let's have fun
Rilrion & Folrandír
──────────────── ─────────────────
« Comment; radírbúcsú • Szószám; 450 • Zene; Kvitravn »
« "i think you are the moon"»
Bár a hold ezüstös fénye képes lett volna velem elfeledtetni, hogy milyen hideg is volt… igaza volt a bárdnak. Valóban ideje volt véget vetni a kinti csevegésnek és szépen elválni egymástól, mielőtt kínosabb lenne ez a helyzet. Már amúgy is kellően lejárattam magam azzal, hogy úgy keringtem körülötte, mint légy a trágyakupac körül. Ráfoghattam volna persze az alkoholra, de ez valami más volt. Valami mélyebbről jövő dolog, ami valójában cseppet sem volt vicces vagy szórakoztató. Nem szerettem a kilátástalan dolgokat, az egész életem ilyenekkel ezzel volt tele amúgyis, nem kellett még egy ilyen a listámra.
Ahogy elhúzta a kezemet, elrejtettem a köpenyem alá az ujjaimat, így védekezve a hideg ellen. A bársonyköpeny persze közel sem volt olyan meleg, mint lehetett volna. Hiába ölelte körbe jóformán az egész testemet úgy a vádlim közepéig, nem sokat ért a hideggel szemben, ami olyan egyszerűen ült meg itt Nulportban is a késő esti órákban.
- Azt hiszem, elég ideig voltam fióka. Már kinőttem a dolgot. – Sóhajtottam, visszautalva mesére, amit korábban mondtam neki jutalmul, amiért megnyerte a játékot. A visszafelé úton tartottam vele a lépést, remélve, hogy a gyorsabb tempó esetleg felmelegíti a hidegtől kissé elgémberedett tagjaimat.
- Talán még én is megnövök, hogy egy tisztességes elf méreteit viseljem… - Aztán a szám elé is kaptam a kezemet, érezve, hogy ezt aztán nem kellett volna kiböknöm. Igen, ez ugyanis elég volt ahhoz, hogy ráérezzen arra, milyen fiatal is vagyok. Nem szívesen árultam volna el neki, hiszen… tetszett félig- meddig. Jó. Talán csak beképzeltem az alkoholtól. Nem tetszhet, Folrandír! Miért kell neked mindig olyan szekér után futni, amelyik nem akar felvenni?! Korholtam kicsit magamat, miközben láttam, hogy ő már valami nőt bámul. Ez aztán a felsülés. Most menj szépen vissza a hátsókertbe és ásd el magad! – érkezett a következő önironikus megjegyzés.
- Én köszönöm a játékot… neked meg… jó… akármit. – Biccentettem a fejemet a nő felé, de nem is számított igazán, már amúgyis úton volt levenni a lábáról. Röviden visszaintegettem, majd némi hányingerrel megindultam a szobám felé.
A Korall még mindig hangos, ám már jóval delíriumosabb társasága nem érdekelt különösebben. Azonnal fölfelé vettem az irányt, hogy a nővérkémtől kapott ajándékkal, azzal az ártatlan kis Bellisszel foglalkozzak… na meg a málhába rejtett itókával, ami talán kiüt annyira az éjszakára, hogy gondolkodnom se kelljen. Hogy tudok mindig ekkora bolondot csinálni magamból? Agyalogtam, miközben a csizmám alatt újra és újra megnyikordultak a lépcsőfokok, aztán kisvártatva elértem a szobám ajtaját.
Alig, hogy beléptem, az alvó lényre pillantottam. Nem foglalkozott velem, csak élvezte a kandallóból áradó meleget, én meg rádőltem az ágyra és a kipirult arcomat a párnámba nyomtam. Magam elől is el akartam bújni immáron…

Köszönöm a játékocskát!  Hátsókert 3138061344



Ahronit Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1647
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 10, 2021 3:22 pm

Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
El' Alora… Sokat töprengtem már a meglátogatásán, elvégre annak idején a mesterem esküdözött, hogy érzékem van a mágia tudományához, de valamiként sohasem vonzott a bennem rejlő lehetőségek ezen megvilágításba helyezett részének felderítése. Pedig lássuk be, sok hasznot lehet húzni belőle, miként a vivern fia még egy kardot sem tud rendesen forgatni, ám mi van akkor, ha ez az ismeretlen erő megrendítené az eddig gondosan építgetett harmóniát bennem? Az egyensúlyt, mellyel embert tudok mímelni a röpke éltűek között, mellyel el tudom csitítani a bennem tomboló lángokat… Hozzáértő tanítóra volna szükségem, viszont effélét meglehetősen nehéz találni a birodalomban.
- Való igaz, noha Ylore nem a szomszéd település, honnét egykönnyen vissza tudsz térni bármikor a mágusok közé – jegyzem meg felocsúdván eltévelyedett gondolataim közül. Nulportba szökdösni egy dolog, azonban a világosság városa egy jókora kiruccanást jelentene, afféle elköteleződést, mely a biztonságos határvonal egyértelmű átlépését kívánná meg a hegyes fülűtől. Persze a döntés az övé, s úgy gondolom, a mai estén éppen elég lyukat beszéltem a hasába a kalandokról és az egész életet meghatározó döntésekről.
Egy apró, didergős sóhajjal emelem el a kezeimet a kőpad széléről, hogy átfagyott tenyereimet összedörzsölve életet lehelhessek beléjük. Közben érdeklődve hallgatom a további meglátásait, amelyek egyre nehézkesebb vidékekre somfordálnak. Olyan terepre lépünk, amely bizonytalan a lábaim alatt, éppen ezért neki sem tudok biztos utat kínálni.
- Nos… - szólalok meg kisvártatva, felkelvén a jéghideg ülőhelyünkről. - Erre a választ magadnak kell megkeresned, hiszen te ismered a leginkább magadat. De hogy mi lenne ekkor? A választ te is tudod, Ezüstke – billentem oldalra a fejemet egy elnéző mosoly kíséretében, ugyanis a nyakamat tenném rá, tudja ő, mit jelentene az általa gyávaságnak billogozott érzése, döntése. - Neked kell tudnod, melyik döntés okozna több fájdalmat. Na de! - csapom össze a tenyereimet, megragadva mindkettőnk józanabbik oldalát. - Elég volt erre az estére a filozofálgatásból, belém fagyott minden gondolat – vigyorodok el, felsegítve őt a padról, s bár egy ideig hagyom, hogy egymást melengessék a tenyereink, viszont nem kívánom tévútra csalni a pityókás elfet, így kisvártatva elhúzom tőle a kezemet.
- Hívjalak inkább fiókának? - kekeckedek vele, hiszen a dacossága egyértelmű felkérés keringőre a részeges és meglehetősen fáradt elmémnek. Jó lenne már visszaérni a Korallba és bevackolni magamat az ágyamba, ami meglehet, nem a legpuhább és nem is a legillatosabb, de határozottan melegebb és csábítóbb, mint a kinti fagyhalál. Szóval a ráérős tempójú kölyökkel ellentétben én megszaporázom a lépteimet, sőt, néha-néha szökkenek és ugrok is egyet-egyet, hátha a felpezsdülő vérem megsegít a hátramaradó méterek megtételéig.
- Éppen az imént mondtam. Persze megeshet, pusztán az Ylorei magas növésű fajtársaidhoz szokott a szemem – fordulok felé, téve néhány lépést hátrafelé, ám hamar visszaigazodok egyenesbe, mielőtt elesnék vagy belemennék a fogadó bejáratánál tobzódó részegesek valamelyikébe. A döntést pedig nem bánom meg, merthogy az egyik ilyen csoportosulásban rég nem látott ismerősre találnak a szemeim. Feléledő izgatottsággal torpanok meg, majd fordulok vissza a kis mágushoz.
- Nos, kedves Ezüstke, köszönöm a sétát és a delíriumos társalgást – vigyorodok el. - Bizonyosan látjuk még egymást, azonban egy kedves ismerősöm most elszólít mellőled – hajolok meg színpadiasan, láthatatlan kalapomat megemelvén előtte. - Legyen szép az éjszakád, mentes a kétkedő gondolatoktól – kacsintok rá, majd megfordulva a tengelyem körül, már el is szelelek. Persze út közben még hátrapillantok rá, intve egyet búcsúzóul, de hamarost leköti a figyelmemet a trubadúr társnőm, akit hosszú évek óta nem láttam.

Spoiler:




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Tinvaak los grah
There is no distinction between debate and combat to a dragon. For us it is one and the same.

Folrandír Ceilteach Kedvelte

Bárd vagyok
Ahronit

Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1506
❖ Tartózkodási hely :
Ylore
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Kezdő (Szabadmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 06, 2021 11:38 pm
 
Let's have fun
Rilrion & Folrandír
──────────────── ─────────────────
« Comment; radírka &  the moon light • Szószám; 623 • Zene; Kvitravn »
« "i think you are the moon"»
A csípőre tett kéz és az a nevetés, már-már bájosan állt neki, de még a kedvéért sem tudtam visszatartani a csuklás kíséretében kiszélesedni készülő vigyoromat. Talán a holdfény okozta, hogy ismeretlen energiák járták át a testemet, szinte éreztem, ahogy a bennem eddig nyugvó mágia, most az ereimben táncol végig, mintha csak kitörni akarna. De ahhoz nem volt elég erőteljes egyébként… inkább furcsa, csiklandozó érzés volt. Nem foglalkoztam vele, inkább Csip-csip szavait hallgattam.
– Egész jól tartod magad ahhoz képest. – Kacsintottam rá, a hangomból kihallhatta az őszinte elismerést. Tényleg jól festett… túl jól is. Nyeltem egyet, és félrebillentettem a fejemet, úgy hallgattam tovább, próbálva elnyomni a bennem dolgozó akarást. Mert akartam és megragadtam volna, mint gyermek a virágot, csakhogy letépjem és magamnál tartsam. Igen. Ostoba, naiv, kisfiús gondolat volt ez. Látszott, hogy felnőttem, nem kaptam úgy a dolgokért… kivártam, mintha akkor jobb lenne. Éppen így siklanak el az esélyek is persze... Vajon látom Csip-csipet ezután az éjszaka után még? Hacsak nem dobálja valaki megint fejbe száraz kenyérrel az itt tartózkodásom idején, erre nem sok kilátás volt.
Jobb is volt, hogy a nehéz gondolatok helyét átvette a mámoros szabadság, a forgás, a szédülés, az újabb csuklások. Na meg a bárd látványa a holdfényben. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek, ahogy kicsit szerencsétlenre sikerült a tánc.
A remek névre csak elismerően biccentettem, majd egyetlen mozdulattal huppantam le mellé. Szorosan próbáltam közelebb húzódni, érezve a teste melegét, felpillantva az arcára, az ajkaira, amik úgy vonzottak. Kíváncsi lettem volna, ő is érzi-e ezt, mikor rám néz. Bár majdnem biztosan sejtettem a választ.
– Szívesen fogadnék egy utazótársat… bár az igazat megvallva, előbb-utóbb El’Alorába is vissza kéne kényszerítenem magam… hogy aztán egy kis tanulás után újra megszökjek… – Motyogtam, mert gyorsan rájöttem, hogy számára ez bizonyára teljesen érdektelen hír volt mindez. A szívem mélyén amúgy is megszületett egy gondolat: talán ha elég figyelmes vagyok elkapom, hogy merre jár s kel ez a bárd, s talán még a nyomába is szegődhetnék, ha tovább áll. Menekülni akartam ugyanis. Magam elől, az örökségem elől, az apám elől. Úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas árnyékkal a nyomában élne, hiába rohantam messzire követett… s talán a világ vége sem lenne elég messze, hogy távol kerüljek tőle.
A nagy gondolkodásban persze a hideg is rám talált. Először jóformán észre sem vettem, aztán szép lassan egyre nehezebben forgtak az agyam fogaskerekei. Nem elég, hogy a hátsóm egészen átfázott még a ruharétegeken keresztül is. elfogott a remegés is. Talán csak az melengetett meg kicsit, ahogy Csip-csip beszélt. Valahogy jól hangzott a szájából Ylore, mintha valami mesés hely volna valóban. Már-már valóban vágytam is látni, hiszen eddig csak térképen volt szerencsém megcsodálni.
– És mi van, ha biztos vagyok a következményben és talán ez gyávaság… csak nem akarom érezni a fájdalmat? – kérdeztem, de közben felkelt mellőlem. Máris hiányzott a belőle áradó meleg, a remegésem talán még erőteljesebb lett. A felém nyújtott tenyér felé nyúltam, óvatosan simítottam a bőrére az ujjaimat, majd kapaszkodtam is meg benne. Nem akartam, hogy elengedjen, de megpróbáltam úgy tenni, mintha a feltápászkodás után, mint egy véletlenül maradtak volna úgy a kezeink.
– Nem is vagyok kicsi. – Közöltem, szinte túl dacos hangon. – Éppen csak fázni kezdtem… odahaza állandóan kint voltunk. Még a leghidegebb időben is. – Tettem hozzá, hátha komolyan vesz, de éreztem milyen gyerekesek a szavaim. Ezért egy pillanat erejéig csendesen sétáltam mellett végig a kertben, remélve, hogy nem húzza el a kezét.
– Na jó... Csip-csip... tényleg kicsi vagyok? – kérdeztem aztán gyermekien elhúzva a számat. Valójában bele sem gondoltam, miképpen festhetek. Arra koncentráltam, hogy minél lassabban érjünk vissza a Vendégház bejáratához és még elegendő időt tölthessek együtt vele… mennyi is az az elegendő? Erre magam sem tudtam a választ.



Ahronit Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1647
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 06, 2021 6:33 pm

Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
- Pff, bizonyos kor után? - fújtatok egy hitetlen nevetés kíséretében, miközben csípőre teszem az egyik kezemet, mintegy némán kérve ki magamnak a röhejes feltételezést; a kornak bárminemű köze is volna az élet bizonyos mérföldköveihez. - Ha az én koromat nézzük, már egy ültetvényen kellene kapálnom a gazt, otthon pedig egy cicoma feleség várna legalább két kölyökkel a szoknyája körött – vigyorodok el, hiszen a gondolatvilágomban felvillanó kép egészen abszurdnak hat az életvitelem kontrasztjában. Vélhetően sohasem lesz biztos otthonom, de még ha lenne is, nagyobb esélyt látok arra, senki ne várjon ott. Persze nem is tudom, vágynék-e valaha ilyesmire, családra, gyermekekre… - Lényeg a lényeg, akkor érik meg valaminek az ideje, ha az illető is felkészült rá. Szóval ha úgy érzed, érdemes kockáztatni, és készen állsz kalandozni… - vonom meg a vállaimat léhán, habár kissé mulattat a tény, az utóbbi időben ő a második, akit az addigi élete hátrahagyására buzdítok. Nem mintha bárkire ráerőszakolhatnám a véleményemet…
Ám még ha kívánnék is szabadkozni, nem akad időm rá, ugyanis magával húz a hold ezüstösen csillámló fényébe, ahol rögvest tovaszökken az érdeklődésünk fonala.
- Ahh értem. Szerény véleményem szerint elnevezhetnéd gyomormegkavaró rituálénak – horkantok fel látván, az ő hasa sincsen jobb állapotban, mint az enyém. A magam részéről azonban nem kísértem a sorsomat, megkeresem az első utamba akadó támaszpontot, és a részegek megkérdőjelezhető eleganciájával vetem le magamat a kőpadra.
- Nos, ha egyszer úgy adódik… Ketten utazni mindig jobb, mint egyedül – vigyorodok el, megtámaszkodva hátul a tenyereimmel a pad szélén. - Habár jó ideig nem lesz arra dolgom, bizonyos… hm… szerencsétlen alakulása végett a legutóbbi látogatásomnak – fogalmazok sejtelmesen, noha vélhetően el tudja képzelni, egy kicsapongó bárd mégis mivel haragíthatta magára az ottani népeket. Más kérdés, kivételesen ott nem a nőügyleteim hoztak kellemetlen helyzetbe.
Ellenben itt megint az izgalommal kecsegtető énem hoz „zavarba”, miként az elf fióka összetéveszthetetlen szándékkal moccan közelebb hozzám, majd távolodik el tőlem.
- Nem tagadom, sok helyen megfordultam. Ilyen az élete egy utazó dalnoknak. Ám azt hiszem, a királyságok közül Ylore a legkedvesebb a szívemnek. Bizton veszem, téged is elvarázsolna – mosolyodok el, vetve felé egy pillantást, azonban egyhamar a fák karcsú, kopasz ágai között bujdosó holdnak függesztem a tekintetemet. Piszok hideg van idekint.
- Bármit megtehetsz, mint mondtam. Amíg elfogadod a következményeket – fűzöm hozzá a megjegyzéséhez, s miután kellően hosszú momentumokat áldoztam az istennőjük megtestesülésével való kacérkodásnak, felé fordítom az arcomat. Az időjárásról neki is hasonló véleménye lehet, efelől kétségem sem akad, hiszen a lehetségesnél is kisebbre húzza magát, a kezeit pedig bájosan a combjai között melengeti. Elnéző mosollyal kelek hát fel a padról, majd nyújtom ki felé az egyik tenyeremet.
- Gyere, kicsi elf. Későre jár, s ha tovább maradunk kint, legfeljebb a fagyott hulláink köszönthetik az új napot – jegyzem meg szórakozott vigyorra húzva a számat.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Tinvaak los grah
There is no distinction between debate and combat to a dragon. For us it is one and the same.

Folrandír Ceilteach Kedvelte

Bárd vagyok
Ahronit

Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1506
❖ Tartózkodási hely :
Ylore
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Kezdő (Szabadmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 02, 2021 9:02 am
 
Let's have fun
Rilrion & Folrandír
──────────────── ─────────────────
« Comment; radírka &  the moon light • Szószám; 623 • Zene; Kvitravn »
« "i think you are the moon"»
Elragadtattam magam a holdfényben. Hagytam, hogy az ezüstös fény itt a város közepén is végig cirógassa az arcomat, hogy a kellemetlen hűvös idő fel se tűnjön. Talán a növények tették, amik most nem is virultak olyan zöldellően, mint normális esetben, mégis ott voltak. Mégis csak a fák között nőttem fel, nyugalomban, csendben, madárcsicsergésben. Így hát hiába vonzott a zaj, a forgatag, a világ színes kis pontjai. Békét csak ilyen helyen lelhettem. Ittasan pedig az a kis béke egyenesen mámorítónak tűnt. Ezt pedig Csip-csip is észrevehette, ahogy rám pillantott. Sejtettem, hogy jó szeme van ahhoz, hogy másokba lásson, jó mélyen, egyenesen a lelkébe… talán tudta valahol azt is, hogy érdekel, hogy felkeltette a figyelmemet a játékkal, a színes öltözékével, a kék szemeivel. Gyerekes lelkesedéssel akartam a közelében lenni, még ha tudtam is, ez csupán addig tart, míg el nem válnak az útjaink. Aztán megint marad a magány.
– Bizonyos kor után valóban szükségszerű kitörni belőle… – bólintottam inkább csak az utolsó gondolatra. Persze az önmagában is kérdés volt előttem, egy elfnek, mikor kell kiszakadnia? A mi életünk kereke egészen másképp forog. Én magam például még rendkívül fiatalnak számítottam. Talán furcsa is volt, hogy egyedül járom a világot. – Én úgy gondolom, minden szabadságért megéri kockáztatni. Ha rosszul sül is el valami, hát tanulok belőle, bölcsebb leszek, tovább állok. – Válaszoltam csendesen, szinte suttogva a szavakat. Meglehet, nem volt meg bennem az elfek bölcsessége, de nem is bántam. Nem hiányzott egy cseppet sem. Én csak élni akartam bele a világba, megtapasztalni annak minden szépségét és borzalmasságát. A fájdalom ugyanúgy része volt ennek az életnek, mint az élvezet. Mindenből ki akartam venni a részem. Egyszerűen csak élni akartam. Nem kellett szépen élnem, sem bűnösen. Amúgy sem szeretem kategorizálni a dolgokat.
Ezért is ragadtam meg Csip-csipet, húztam magam után. Nem kellett most gondolkodni, csak élvezni azt, ami éppen, abban a pillanatban volt az ezüst fényben, a hideg levegő fogságában, az épületek mögött.
– Ez az én saját rituálém. – Vigyorodtam el a kérdésére, na meg arra, ahogy kissé ügyetlenkedve megfordult egyszer-kétszer. Aztán kicsit, lehunyva a szememet élveztem az ezüst fényt az arcomra simulni. Olyan volt ez, mint valami erőforrás. Szinte éreztem, ahogy a mágia egyetlen forrásként bugyogna végig az ereimben. Erős voltam.
– Azt én is… – nyitottam ki a szememet, majd a tenyeremet a kicsit fájdalmasan létező hasamra szorítottam. Megint elmosolyodtam, ám most szelídebben, mert csupán a hányinger szó említésétől vissza kellett tartanom egy öklendezést, aminek köszönhetően, újabb csuklás szakad ki belőlem.
– Ylore? – kérdeztem vissza, mintha éppen fejben beazonosítanám, hol is van az. Jól tudtam, hiszen az elmúlt egy évben a térképészettel is megismerkedtem annyira, amennyire az egy varázslótól elvárható volt. – Egyszer elkísérhetnél oda, Csip-csip… – Mondtam, bár tudtam, hogy talán csak az alkohol beszél belőlem vagy csak simán a gyermeki naivitás. Nem is vártam el, hogy igazából rávágja „persze, veled tartanék.” Ahogy lehuppant a padra, én is mellé szegődtem, olyan szorosan, hogy az arcára tudjak pillanatani.
– Te biztosan sok helyet bejártál már. – Beszéd közben a tekintetem az ajkaira tévedt. Puhának tűntek, kellemesen langyosnak… amit most szívesen éreztem volna, hiszen a hátsómtól felfelé haladva szép lassan átjárt a kőpad kellemetlen hidegsége. Nem szerettem fázni, túl kicsi és vézna voltam ahhoz, hogy ne érezzem meg azonnal.
Közelebb hajoltam, majd egy szempillantással később el is húzódtam. Ne csináld Folrandír… éppen elég dolog tart már így is távol El’Alorától. Emlékeztetnem kellett magamat a dolgomra… a dolgomra, ami megfosztott a szabadságomtól. Mert egy dolog fontosabb volt annál. Apa. Apa elismerése. Apa szeretete.
Megköszörültem a torkomat.
– Ha tehetném, bejárnám az egész világot… – Mondtam és összedörzsöltem a tenyereimet, hátha a fázós ujjaim felmelegednek. Nem így történt, inkább bedugtam őket a két combom közé, hátha ott kellemesebb lesz. Kicsit össze is húztam magam a hűvösben.



Ahronit Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1647
❖ Tartózkodási hely :
Épp Nulport
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Márc. 28, 2021 5:49 pm

Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Elgondolkodtatnak Ezüstke szavai, noha a véleményem nem sokban változik; mihelyst kiélte ezeket a vágyait, rá fog döbbenni a pihe-súlyukra, arra, hogy nem jelentenek többet momentumnyi boldogságnál. Csalfa, édesgető semmiségeknél, melyek újra és újra ugyanabba a folyamba torkollanak, és annak a neve nem a Végtelen Katarzis hanem az Aljas Ámítás. Hasonló mindehhez mások boldogságát megkeresni, azokét legalábbis, akik nem fognak viszont kínálni, márpedig én nem hiszem, hogy sokat tehetnék a jóformán idegen fiúért. Nem olyanformán, mint ő azt reméli. Mindennek dacára úgy gondolom, szóljon ez az este a könnyed mulatozásnak, és az alkohol áztatta filozofálgatásnak, melynek komolyságába újra és újra Ezüstke csuklása, majd az azt követő vihogásom ékelődik.
- Nem tagadom, értem, miből fakadnak a vágyaid – bólintok egyet a megértésem jeléül. - Kérdés azonban, hajlandó vagy e érte kockáztatni? Hajlandó vagy e belátni, nem szükséges, hogy másoktól függjön a léted? Bizonyos szabadságokért nem kell sokat áldozni, másokért viszont lehet, meg sem éri próbálkozni. De ha engem kérdezel, a család gúzsából kitörni nem olyan végzetes, hisz természetes velejárója ez az életnek – attól tartok messze nem ittam még eleget, ha képes vagyok hegyibeszédet tartani az elfnek, főleg afféle dolgokról, melyeket én magam sohasem tapasztalhattam meg. Az én családom szorításának valami egészen más vetett véget... Mielőtt azonban még túlzottan mélyre keveredhetnék az emlékeim forgatagában, elkapja a kezemet Ezüstke és a hold magasztos fénye alá tessékel.
- Ez vajmiféle elf rituálé? - nevetek fel, és hozzá hasonlóan én is teszek néhány bizonytalan kört a tengelyem körül. A felerősödő szédelgésem biztosít róla, annyira azért mégsem ihattam keveset, sőt, ha nem álltam volna meg a harmadik fordulat után, talán az udvar élénkzöld fűcsomóin be is mutattam volna a gyomrom pontos tartalmát. De nem bánkódom, jól érzem magamat még annak fényében is, hogy engem sohasem éltetett az éjszaka, a Nap gyermeke vagyok, hiszen.
- N-na jó, nincs több forgás! - kuncogok, megtámaszkodva a fürdőház falánál. Onnét figyelem a behunyt szemű, kitárt karú hegyes fülűt, amint eggyé válik a város apró szegletében megbúvó természettel. Jellemző és egyben lenyűgöző, hogy még a koszos Nulportban is képesek a lényükre találni. - A szédülést és a hányingert már határozottan – horkantok fel, az ő hozzátoldásán viszont újfent elnevetem magamat.
- Ahh igen, azt sem lehet figyelem elől téveszteni. A jó öreg, büdös Nulport – jegyzem meg mosolyogva, nagy nehezen elrugaszkodva a faltól. - Ha valaha megélnéd a szabadságodat, őszintén ajánlom Ylore városát. Nem büdös, tiszta, és mindenki tudja, miként kell ünnepelni az életet – vigyorra kanászodik a mosolyom, miközben biccentve egyet, leteszem a hátsómat az egyik jéghideg kőpadra. Attól tartok hiába fűt minket az alkohol, sokáig nem fogunk tudni kint maradni, ellenben a józanodásunk garantált lesz.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Tinvaak los grah
There is no distinction between debate and combat to a dragon. For us it is one and the same.

Folrandír Ceilteach Kedvelte

Bárd vagyok
Ahronit

Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1506
❖ Tartózkodási hely :
Ylore
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Kezdő (Szabadmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Hátsókert Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: téktér :: Qerilyan Birodalom :: Nulport :: Korall Vendégház-
Ugrás: