Készíts zenelistát a karakteredről a Karakternaplók topikban a megadott kód segítségével!
Üdvözlünk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
A bárd szavai eléggé szíven találtak, hiszen szinte saját gondolataimat fogalmazta meg. Én is azt gondoltam volna… pontosan azt, amit ő. Csakhogy akármennyi varázserő is szorult belém, nem voltam méltó hozzá. Bár tudtam most már, hogy anyám is részesült a mágia kegyéből Isilmë-nek hála, nem érdemeltem meg ezt az örökséget. Nem szerettem, legyen akármilyen gyönyörű és csodálatos. Odakint túl hűvös volt. Annyira, hogy bár Csip-csipbe karoltam, másik kezemmel jobban vontam össze testem előtt a köpeny bársonyos, sötét anyagát – nem, mintha ez nagyobb melegséggel kecsegtetett volna. Az azonban tetszett, hogy vonuljunk el a veszélyes, hangos utcától a hátsókertbe. Csupán néhány napja voltam a városban, nem igen néztem körbe. Ha unatkoztam is, hát a fogadó vendégeit figyeltem meg, ha pedig mozgásra vágytam úgy kimentem a dokkokra körbe nézni. Egyelőre bátortalan voltam, hogy bárkivel is szóba eledjek, vagy megpróbáljam ezzel-azzal izgalmasabbá tenni a dolgokat. A magányos világom egyetlen megborítója ez a bárd volt. Ráadásul ő magától jött oda hozzám és kezdett el beszélni. – Beszélgetéshez kiváló lesz – egyeztem bele rövid biccentéssel az úticélba. Egyelőre hagytam, hogy vezessen. S közben felvettük a beszélgetés korábban elengedett fonalát. Talán nevetségesnek hatottak a szavaim, túl gyermekinek, így hát megértettem Csip-csip reakcióját. – Meglehet vágyak, de nekem sosem volt benne részem. Egyik kalitkából a másikba kerültem átmenetek nélkül. – Suttogtam bele az éjszaka csendjében. Aztán nem is tudom… talán csak jött a vágy, hogy „lenyűgözzem az embereket” vagyis lényegében őt. Ezért álltam meg, ezért koncentráltam arra az ezüstös, sápadt fényre, ami gömbformájában alakult tenyeremen. Látni akartam felcsillanni a szemét s a jutalmamat meg is kaptam. Nem is sejtette, de ő már megjutalmazott engem, mikor odajött hozzám, megszólított, s játszott velem. A pillanat meghitt is lehetett volna, ha kevesebbet iszok és nem tör rám újabb adag csuklás. Szánalmas volt, gyerekes és még csak visszanyelni sem tudtam. – Úgy tűnik vágyam ezen pontja mégis teljesül. – mosolyodtam el lágyan, ahogy felhők közül lágyan felvillant megint a hold fénye, ezüstösen simított végig az arcomon. Szerettem az éjszakát. A csend sem zavart kivételesen, hiszen nem önnön gondolataimmal voltam bezárva a korallbeli szobám sötétjébe vagy éppen El’Alorában. Nem akartam Nulportról csevegni. Inkább faggattam a bárdot, hogy őt mi tenné boldoggá. Persze, mielőtt válaszolhatott volna, megint egy csuklás szakadt ki belőlem. A szavai megleptek, szabadság. A hátsó kert egy olyan részére értünk, ahogy mívesen megmunkált a kőpadok várták, hogy helyet foglaljanak rajtuk. Az éjszaka fényeiben lenyűgözőnek hatott az egész. – Talán ebben az esetben mégis érted a vágyaimat. Nekem ugyanis azok jelentik a szabadságot. – Mondtam és lassabbra fogtam a lépteimet. Tekintetem felemeltem a Holdra. Az mindig, mindenhol pontosan így fénylett. Ez nem változott az otthonhoz képest, sem El’Alorához képest. Azonban Nulport pezsgése valami olyat hozott, ami megváltoztatott bennem a világról alkotott képpel kapcsolatban egy jó adag dolgot. – Gyere, Csip-csip… legyünk szabadok! – Hirtelen, mintha az alkohol kicsit őrültebben kezdett volna lüktetni az ereimben, megragadtam a kezét, behúztam magam elé úgy, hogy az épületek, esetleg fák árnyékolásában őt is érje az ezüstös holdfény éppen úgy, ahogyan engem. Finoman engedtem el az ujjait, úgy hogy az egyetlen lágy simításnak hasson. Aztán kitártam a karjaimat és vigyorogva körbe fordultam. Gyerekként csináltam ezt, mikor kiszöktem az erdőbe az öregek nyaggatása elől és csak fetrengtem a fűben, táncoltam a hatalmasnak tűnő fák törzsei között. – Érzed? – kérdeztem, ahogy megálltam lehunyt szemekkel, kitárt karokkal. Beszívtam Nulport halszagú bűzét, ami még erre az egészen szépnek mondható helyre is elért. – Halszagú szabadság. – Vigyorodtam el és kinyitva a szemeimet ránéztem. – Nem ülünk le? – mutattam a padra mellettünk.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Márc. 21, 2021 11:23 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Merő érdeklődéssel hallgatom az elbeszélését a Fehér-sziget mágusainak életéről s bár megeshet, hosszabb távon én sem viselném az állandó csöndet, voltaképpen érthető, hogy nem a kicsapongó életstílust preferálják a magasan derengő tornyok falai között. Nem afféle dologról okulnak hiszen, mely megengedhetné magának a figyelem kalandozását s a komolytalanságot, a háborúk óta pedig bizonyosan még inkább odafigyelnek a rendre. - Hm… Azt gondoltam volna, az éjszaka mágusai éppen, hogy kedvüket lelik a csendben és a világ rezzenéstelenségében. Ilyen hiszen a puritán, rideg éjszaka – tűnődök el, mielőtt még felvetném a távozásunk lehetőségét. Ezüstke nem ágál ellene, noha a mellékelt észrevételeivel nem szállhatok vitába; csakugyan hirtelen kélt s könnyelmű ötletnek hat Nulportot járni sötétedés után. Attól tartok még nem szoktam hozzá a csapnivaló közbiztonságához... - Való igaz, kedves Ezüstke. Úgy tanácsolom, tegyünk egy kellemes kört a fogadó hátsókertjéhez, s ott nyugtázzuk az esténket – kacsintok rá, hagyva, hogy belém karoljon, bár tekintve, mennyi ruvdát magamba döntöttem, attól tartok a vak vezet világtalant klasszikus esete fog kisvártatva formát bontani közöttünk. Kilépünk hát a hűvösbe, odakint pedig egy momentumra mintha csak a díszlet és a hőmérséklet változott volna. Az emberek tömött csoportokban iszogatnak, kockáznak egymással, s az utca egyik végéből a másikba igyekeznek átkiabálni az ismerőseiknek. A számat húzva veszek egy éles jobbkanyart a fürdőház épületével párhuzamosan, s szerencsére néhány méter megtétele után már alig-alig ér el hozzánk bármi a Vörös Szirén és a Korall vendégseregletének duhajkodásából. - Ezek tennének boldoggá? - vonom meg a szemöldökeimet. Valóban ifjú még az oldalamon sétálgató elf, máskülönben nem hajszolná azt, mit bármikor nevetve megkaphat kellő kiállás és magabiztosság mellett. Felszínes, sekélyes dolgok ezek, melyek a világon még senkit nem tettek igazán boldoggá. - Ezek csupán vágyak, drága Madárfiókám. Olyanok, amelyek ideig-óráig szórakoztatnak, majd a szürke mindennapok részeivé válnak – osztom meg vele a nézeteimet, ráérős tempóban sétálva az ütött-kopott, egyenetlen macskaköveken, legalábbis, míg varázsolni nem kezd, hiszen akkor kénytelen vagyok megtorpanni, és ámulattal telve figyelni az akaratából fogant, fényes kis gömb ragyogását. - Ez egészen káprázatos! - csattanok fel, hirtelenjében az utca csendjének első számú megzavarójává válva, főként, mert még tapsolok is egyet mellé. - Én mondom, megérte az unalmas könyvtárban okulnod – vigyorodok el, habár inkább szól ez a váratlan csuklásának. Útnak is eredek újfent, ugyanis emlékeim szerint a hátsókertben bámulatos kőpadok várnak minket megpihenésre. - Nos, érthető – szólalok meg ismét némi töprengést követően. - Sokan keresik a kalandokat, így hát szerencséd is, hogy ilyen közel esik Nulport a szigethez. Bizton veszem, itt egyetlen nap sem lehet unalmas – csóválom meg a fejemet, hisz mindennek dacára a hideg is ráz ettől a várostól. - Engem? A szabadság, azt hiszem. És hogy mindig valami újat ismerhessek meg – állapítom meg, az egyik kezemmel a derekamat ölelve, a másikkal pedig azon könyökölve az államat böködve.
Merő érdeklődéssel hallgatom az elbeszélését a Fehér-sziget mágusainak életéről s bár megeshet, hosszabb távon én sem viselném az állandó csöndet, voltaképpen érthető, hogy nem a kicsapongó életstílust preferálják a magasan derengő tornyok falai között. Nem afféle dologról okulnak hiszen, mely megengedhetné magának a figyelem kalandozását s a komolytalanságot, a háborúk óta pedig bizonyosan még inkább odafigyelnek a rendre.
