Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Aldrich Cornwell KaDiPE5
Aldrich Cornwell KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Folrandír Ceilteach
61 Hozzászólások - 24%
Ezaras Azildor
37 Hozzászólások - 14%
Arnav
33 Hozzászólások - 13%
Krónikás
28 Hozzászólások - 11%
Deedra Gindrian
22 Hozzászólások - 9%
Aldrich Cornwell
20 Hozzászólások - 8%
Rhysand Earhgaze
20 Hozzászólások - 8%
Veleris
15 Hozzászólások - 6%
Reinaakviin
12 Hozzászólások - 5%
Calylenia
10 Hozzászólások - 4%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Gailoth havi Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális kétheti kihívás
Töltsd ki a karaktere(i)ddel a Tükröm, tükröm kérdéssort!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Yesterday at 12:52 pm
• Szólánc

Yesterday at 12:51 pm
• Asszociáció

Hétf. Május 23, 2022 6:54 pm
• Asztalok

Hétf. Május 23, 2022 6:23 pm
• Tükröm, tükröm

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Nincs

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
0
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
1
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
Aldrich Cornwell

Go down 
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 03, 2021 7:24 pm

Kedves Aldrich Cornwell, üdvözlünk Tulveronon! Ne felejtsd el felkeresni foglalóinkat, hogy utána te is felfedezhesd terebélyes világunkat!

Aldrich Cornwell Kedvelte

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2426
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Aldrich Cornwell Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Jún. 01, 2021 9:39 pm

Aldrich Cornwell

Courage is finding the will to overcome your fear, nothing more

Születési hely
Milheim

Születési idő
991. Remény hava (30)

Családi állapot
nőtlen

Családom
Apja, Almund Cornwell, milheimi báró volt, orktámadás áldozata lett.
Anyja Lina Asher, Caldenben él, újraházasodott, férje Lord Larcwide, helyi kereskedő
Bátyja ifj. Almund Cornwell, szintén az orktámadásban veszett oda.
Nővére Amelia, a nulporti gróf felesége

Foglalkozás
Renegát lovag, zsoldosvezér, orkvadász

Klánom
Lúrëa őrzői

Ember
Haladó (fegyverforgatás)
Lovag
Alexander Dreymon
Aldrich Cornwell

Karakterem képessége
Hozzászólás szerkesztése Tumblr_inline_oe3t9sVKId1tw2m0e_250

Mindig is lovag akartam lenni. Odahaza Milheimben atyám, Lord Cornwell gazdag, befolyásos bárónak számított, én pedig egy városi nemes fegyverhordozójaként már gyerekkorom óta a legjobb neveltetésben részesültem. Onnantól, hogy elbírtam a fakardot, vívni tanultam, és átkozottul jó voltam benne. Persze, lovagnak lenni jóval többet jelentett ennél. Az udvari nevelés része volt, hogy minden este olvasnom kellett, díszes kódexeket, tekercseket, vallási történeteket és letűnt korok legendáit, másnap pedig kikérdezték, amit megtanultam. Mintha csak valamiféle pap lettem volna. A milheimi trubadúrok költészetre tanítottak, hogy írjak verset és dalt, hogyan játsszak a kobzon, ha el akarom nyerni egy udvarhölgy szívét, és hogyan, ha a főurak kedvében akarok járni. Engem azonban a lant helyett mindig is jobban érdekeltek a fémek dalát zengő fegyverek. Apámmal eljártam vadászni, megtanultam bánni a dárdával és az íjjal, évente háromszor pedig ellátogattunk a caldeni lovagi tornára, melynek apropóján megismertem a kopja és az alabárd használatát. Noha én magam még túl fiatal voltam, hogy nevezhessek a tornákra, rettentően büszke voltam, hogy a milheimi Gavin fegyverhordozója lehetek. Sokat tanultam az öreg lovagtól udvari etikettről, ékesszólásról, vitézségről, becsületről. Azonban oly távolinak tűnik mindez, mintha egy másik élet lett volna. Talán mára nem is maradt belőle semmi.

Karakterem felszerelése

Elsődleges fegyver: hosszúkard

Másodlagos fegyver: tőr

Vért: brigantin

Védekezés: egyszerű pajzs


Mindenkinek van egy története
Hozzászólás szerkesztése Tumblr_inline_oe40pqZBGU1tw2m0e_250
A csata véget ért, mielőtt a nap fölkelt volna. Noha alig lehetett csatának nevezni, sokkal inkább puszta mészárlásnak. Valamit ünnepelhettek az este, ugyanis a tábor számos pontját még pislákoló tábortüzek, kiürült grogos hordók, és elfogyasztott húsok maradványai tarkították. A lerészegedett orkok zsúfoltan, szinte egymás hegyén-hátán feküdtek a tüzek körül, legtöbben a sátrukig sem vánszorogtak el. Akárhogy is történt, ez volt a Vöröskéz klán utolsó ünnepe.
Az őrök lankadt figyelmének hála gyerekjáték volt észrevétlenül bejutni, aztán elszabadult a káosz. Az íjászok végeztek azzal a néhány őrrel, húsz jó fegyveresem pedig elégnek bizonyult, hogy elmetssze az alvó, zöld bestiák torkát, majd porig égesse a fertőt, amit táboruknak hívtak. Mire valamelyikük felébredt, és riadót fújt, már késő volt, sátraik és fából tákolt épületeik már lángokban álltak. Kábultan, szerencsétlenül kaptak fegyvereik után, mintha bármi esélyük lett volna még. Az embereim alakzatba álltak, felvették velük a harcot, míg én kivont karddal a főépület felé siettem. Egyszerű hosszúház volt, íves, nemezelt tetővel, a kapuszárnyak fölött szarvasok és vadkanok koponyájával díszítve. Ide még nem terjedt át a tűz. Mielőtt megközelíthettem volna, a roppant kapu kitárult, és előttem állt a törzsfő, maga.
A zöld hústorony fölém magasodott, ahogy kisétált az épület előtti térre. Hosszú, fekete haja két varkocsba fogva omlott a vállára, pofájából két agyar meredt felfelé, ahogy rám vicsorgott. Meztelen felsőtestét vörös festéssel díszítette, nem viselt semmiféle páncélt, csupán a hátára terített állati bőrt. Lapátnyi kezei között hosszú lándzsát forgatott, miközben felém lépett. Fintorom apró mosolyba fordult.
- Mondd el, merre van Glasha, a Fekete Agyar tábora, és gyorsan végzünk! – szóltam, magam elé emelve kerek pajzsomat, rajta megtámasztva kardom lapját.
- Lemészároltad a népem, emberfattya! – mennydörögte öblös hangja, ahogy körbepillantott lángokban álló táborán.
Megforgatta a lándzsáját, majd felém szegezve felvette kezdő pozícióját. Láttam a mozgásán, hogy nem józanodhatott még ki teljesen, és erről árulkodott az erős alkoholszag is, ami körbe lengte. Ez előnyömre válhat.
- Úgy van, és Glashára is ez a sors vár. Tudod, hogy kiről beszélek, hisz mindenki ismeri a nevét az átkozott fajtádból! Egészen hasonlít rád, ugyanilyen ocsmány, csak neki csöcsei vannak. Ki vele, merre van?
- Tudom, ki a Fekete Agyar – harsant fel újra. – Az én klánom nem közösködik azokkal a rabló szürkebőrűekkel!
- Akkor még annyira se vagy hasznomra.
Aztán előre lendültem.

* * *

Az első ember, akit valaha megöltem, egy rabszolgaszállító hajó kövér, zsarnok kapitánya volt. Még csak alig tizenhat éves voltam, és egyenesen a szemgödrébe vágtam egy körzőt, majd a saját, elejtett szablyájával végeztem vele. Nem volt benne semmi elegáns vagy lovagias, egyszerű gyilkosság volt, a túlélésért. Több, mint húsz tengerész vesztette életét azon a gályán, csak, hogy mi tizenegyen megmenekülhessünk. Nem valami jó arány, de számunkra kétségtelen, hogy megérte. Abdul-Malik kapitányon kívül azóta sem öltem meg más embert, ám orkot annál többet.
Minden velük kezdődött, pontosabban egy bizonyos orkkal. Glasha, a Fekete Agyar klán törzsfőnöke, apám és bátyám gyilkosa. Ha ő nincs, mára már gróf lennék, palotában laknék, aranytálcáról enném a sültfácánt, és minden este más ágyassal hálnék.
Szép életem lehetett volna Milheimben, olyan, amire minden nemes vágyik. Tizennégy évesen eljegyeztek egy korombeli lánnyal, akinek az apja a város grófja volt. Jó esélyem lett volna, hogy én örököljem ezt a címet, elvégre nem áldották meg fiúgyermekkel az istenek. A családom mindig is jól tudott helyezkedni, ekkor a nővérem már a nulporti gróf felesége volt, és első gyermeküket várták. Épp őhozzá tartottunk látogatóba azon a végzetes napon.
Atyámat, Lord Almund Cornwellt kísértük el egy diplomáciai útra Ylore földjére bátyámmal, akit szintúgy Almundnak hívtak. A kétnapos tárgyalást követően, mielőtt haza indultunk volna, rábeszéltük egy kisebb kitérőre, hogy meglátogathassuk nővérünket Nulportban.
Már beesteledett, mikor elhaladtunk az Ilasea hídja mellett, egyetlen hintónkat egy kisebb fegyveres csapat kísérte.
Először a dobokat hallottuk meg az erdő felől. Testőrkapitányunk mozgást jelentett a folyó túlpartjáról, apám pedig kiszállt a kocsiból. Bátyámmal félrehúztuk a sötétítő függönyt, úgy próbáltunk leskelődni, miközben odakint a fegyveresek baljósan alakzatba szerveződtek. Fogalmunk sem volt, mi folyik körülöttünk, ám hamarosan nyílvesszők süvítése, páncélok csörgése, és fájdalmas kiáltások verték fel az alkony néma óráit.
Ezen az éjszakán tanultam meg, hogy a valós harc nem olyan, mint amit a lovagi tornán lát az ember. Nem volt benne semmi vitézi vagy hősies, csupán páncélban vergődés és mocskos küzdelem a puszta túlélésért. Főként, ha túlerővel nézünk szembe.
A hét lovagból álló kíséretünk félkörös alakzatban helyezkedett el a kocsink jobb oldalán, pajzsaikkal zárt falat formázva. Az orkok hörögve, üvöltve keltek át a hídon, íves szablyákat és fejszéket lengetve, míg íjászaik a túlparton felsorakozva zúdították vesszőiket csapatunkra.
Mikor a csata megkezdődött, apánk megkerülte a kocsit, a másik oldalról mászott be hozzánk. Vállából törött nyílvessző állt ki, kardja pengéjét ragacsos vér borította. A hold fényénél teljesen feketének látszott.
- Ide figyeljetek, nincs sok időnk – szólalt meg, bátyám vállára téve a kezét. – Egy ideig fel tudjuk tartóztatni az orkokat, visszaszoríthatjuk őket a hídra. Ti kicsik vagytok és észrevétlenek, nem ti kelletek nekik! Almund, fogd az öcsédet, és rohanjatok az erdőbe! Nem fognak követni benneteket, ha siettek, pirkadatra elérhetitek Leerya városát. Ott már biztonságban lesztek. Beszéljetek a gróffal, kérjetek erősítést, jelentsétek, hogy ork hordák keltek át a folyón!
Sírva, remegve próbáltam ellenkezni, bátyám némiképp jobban viselte a helyzetet. Ő meg tudta őrizni hidegvérét, legalábbis, nekünk ezt mutatta. Az én szavaimat atyám meg sem hallotta, kár volt vitatkozni. Ép kezével benyúlt ruhája alá, és leszakította a nyakában lógó medált, majd fivérem tenyerébe ejtette. Egy kulcs. Nem túl nagy, nem túl díszes, csupán néhány kopott rúnát faragtak a szárába. Többször is láttuk már nála, de soha nem mondta el nekünk, hogy mit nyit.
- Jól figyelj, Almund. És te is, Aldrich! – ekkor már rám nézett. – Őrizzétek ezt a kulcsot az életetek árán is, ha kell, rejtsétek el, hogy meg ne kaparintsák! Ez az én örökségem, és most már a tiéd – hajtotta rá finoman bátyám ujjait a kulcsra, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, kifelé terelve minket.
Almund erősen szorította a kezemet, úgy szaladtunk az erdő irányába, miközben a hídnál már folyt az elkeseredett küzdelem. Újra és újra hátra pillantottam, így jól láttam, ahogy az ork horda előőrse nekirohan a lovagok pajzsfalának. Atyánk is köztük harcolt. A túloldalon ketté vált a bestiális harcosok tömege, utat engedve törzsfőnöküknek. Egy magas, széles vállú, szürke bőrű nő vezette őket. Egyszerű bőrpáncélt viselt, oldalán fekete tollú vesszőkkel teli tegez lógott.
- Glasha! Glasha! Glasha! – hallottuk, ahogy vezérük nevét kántálják, miközben az maga elé emelte íját.
Vesszőért nyúlt, könnyeden illesztette az idegre, majd lőtt. Egy lovag holtan esett össze a pajzsfalban. Néhány lépéssel közelebb került hozzájuk, már félúton járt a hídon, mikor újabb nyilat eresztett útjára. Majd újra, és újra. Az orkok ekkor törték át a pajzsfalat, apám a földre került.
- Ne maradj le, sietnünk kell! – vonta el a figyelmemet bátyám hangja. Nem néztem többé hátra, csak futottam, ahogy bírtam.
Már az erdőben jártunk, mikor meghallottuk, hogy a nyomunkban vannak. Utánunk küldhettek néhány vadászt, amikor észrevették, hogy megszöktünk. Ekkorra már teljesen kimerültem, és láttam, hogy Almund is, azonban ő még tartotta magát.
- El kellene rejtenünk – suttogtam.
- Tessék?
- A kulcsot. Apa azt mondta, semmiképp nem hagyhatjuk, hogy megszerezzék! Rejtsük el valahol, holnap visszajövünk érte, ha az orkok eltűntek.
Fivérem némán bólintott, kioldotta a kulcsot tartó bőrszíjat a nyakán, majd ideadta. Bakot tartott nekem, én pedig felmásztam a közeli fára, próbáltam kapaszkodót keresni a keskeny ágakon. Egyre magasabbra kerültem, amikor észrevettem a tökéletes helyet. Egy apró, korhadt üreg a törzsön, ahová tökéletesen befért a kulcs. Elrejtettem, majd mohával és falevelekkel tömtem be a lyukat.
A nyomunkban loholó sietős léptek egyre közelebb értek. Túl sok időt vesztegeltünk a fánál, még le sem másztam, mikor mögöttünk, az ösvény végén feltűnt a két megtermett, szürke ork vadász.
- Hát itt bujkál a kis vakarék! – harsogta az egyik.
Almund a fának vetette a hátát, miközben lassan bekerítették. A menekülés esélytelen volt, egyből utolérnék. Ráadásul egyiküknél íj is volt. Ha együttműködünk, talán megúszhatjuk… A fivérem azonban nem így gondolta. Ahogy az orkok közelebb értek, Almund hirtelen előrántotta dísztőrét, amit még apánktól kapott. Nagyot suhintott vele a közelebb eső ork irányába, hosszan és ívesen, enyhe vágást ejtve fedetlen mellkasán.
- Milyen harapós a kis szukafattya! – röhögött fel meglepetten a másik, majd bátyám felé kapott. Ő fogást váltott a tőrön, hogy leszúrhassa támadóját.
- Neee! – üvöltöttem, ezzel leleplezve magam.
Pont elég volt, hogy megzavarja bátyám figyelmét, a megsebesített ork pedig lesújtott rá baltája fokával. Almund ernyedt teste a földre zuhant. Nem tudom, hogyan rángattak le a fáról, csupán arra emlékszem, hogy ordítottam, zokogtam. Az egyik ork vadász a vállára kapott, majd visszavittek a hídhoz, fivérem holttestével együtt.
Alig néhány lovag élte túl az ütközetet, ők most megkötözve térdeltek a vezér előtt, megfosztva fegyverüktől és páncéljuktól. A holttesteket is kirabolták, majd egy halomba helyezték őket a folyó medrében. Az értékeket mind az elfoglalt kocsiba pakolták, amit már egy ork hajtott.
Engem nem bántottak, viszont hozzákötöztek a többi fogolyhoz, majd magukkal rángattak, át a hídon. A klán vezetője, Glasha, az íjásznő levált a csoporttól, és kíséretével nyugat felé fordult. A maradékkal hosszasan meneteltünk tovább dél felé. Valamiféle saját nyelven beszélhettek, én nem értettem belőle egy szót sem. Ők megértették, amit mi mondtunk nekik, néha kaptunk egy kevés vizet, meg esténként valami száraz, alig átsült húst. Szörnyű íze volt, de akit kínoz az éhség az bármit megeszik.
Napokon át gyalogoltunk velük, a lábaim csaknem összerogytak a fáradtságtól. A lovagok sem voltak jobb bőrben, noha őket a sebeik is lassították. Gyengén, éhesen és kimerülten értük el az evirani mocsarat
Úgy látszott, jól ismerték már a vidéket. Az egyszerű utazó elveszett volna az ingovány csapdájában, de nem az orkok. Könnyen tájékozódtak, nyomkereső vadászaik átvezették a csapatot a mocsárvidéken, ki egészen a tengerhez. Fülledt, ködös éjszaka volt, mikor egy apró mólóhoz értünk, ahol csónakkal vártak ránk. Egy ember lépett elő, és elegyedett szóba az orkokkal. Napbarnított bőre volt, homlokára színes kendőt tekert, oldalán íves szablya lógott. Nem értettük mit beszélnek, azonban, mikor néhány erszény ulron gazdát cserélt, minket pedig a dereglyébe tereltek, ki tudtuk találni, miről is van szó.
Egy hatalmas gályára kerültünk, ami a déli partok felé tartott. Nem mi voltunk a fedélzetén az egyetlen rabszolgák, bár legtöbbjüket befogták evezni, akárcsak atyám három életben maradt lovagját.
Alig három hetet töltöttem rabszolgaként azon a hajón, azonban életem legrosszabb három hete volt az. Az éhezés, a szűntelen evezés, a korbácsolás, mindez elég volt, hogy megtörjön, és kikezdje a személyiségem. Egészen addig nem hittem, hogy készen állnék rá, hogy megöljek egy embert, viszont mikor megtörtént, borzongató elégedettség fogott el. A rabszolgákkal magunk mellé állítottunk néhány matrózt, és a segítségükkel zendülést szerveztünk a zsarnok kapitány és a kegyetlen tisztjei ellen. Fegyvereket szereztünk, majd harc bontakozott ki a fedélzeten és az alsó raktérben. A kialakult káoszban egyenesen a kapitányi kabin felé siettem, ahol aztán egy vágással véget vetettem a rabszolgakereskedő Abdul-Malik rémuralmának.
Így menekültünk meg arról az átkozott gályáról. Sokan elestek, akik a harcban részt vettek, de néhányunk partot ért. Ők Eviran felé vették az irányt, ahol családjaik, szeretteik ork táborokban raboskodtak, engem azonban visszaszólított a becsületem Ylore határába, hogy visszavegyem örökségemet.
Nem ismertem ezt a földet, ahogy atyám lovagjai sem, akik a partot érésünk után is velem tartottak. Hetekig baktattunk, mire elértük az Ilasea-t. A hídon átkelve az erdő felé vettem az irányt, ott pedig hamar megtaláltam azt a bizonyos fát, ahol utoljára láttam bátyámat, Almundot. A rám törő emlékek hatására korábban biztosan elsírtam volna magam, azonban többé már nem az a rémült kisfiú voltam, aki akkor régen a fán bujkált. A menetelés az orkokkal, majd a gályán töltött idő teljesen megváltoztatott, és onnantól kezdve csak a bosszú éltetett.
Miután újra magamhoz vettem a kulcsot, válaszút elé kényszerültem. Atyám és bátyám halott volt, immár alig kötött valami Milheimbe. Elmehettem volna Nulportba, a nővérem  biztosan befogadott volna, azonban ennél rosszabb lehetőséget el sem tudtam volna képzelni. Örökös gyászban élni, és rettegni az emlékétől mindannak, ami itt történt. Képtelen lettem volna rá.
Megfogadtam, hogy megtalálom Glashát, a Fekete Agyart, és bosszút állok. Nem nyugszom, míg a nyomára nem lelek, és az istenek irgalmazzanak minden orknak, aki az utamba áll.
Így jutottam vissza Eviran földjére, ahol aztán éveken át orkokra vadásztam. Felkerestem a gályáról kijutott kis túlélőcsapatot, segítettem nekik megtalálni a családjaikat, így velük, és más felszabadított rabszolgákkal kiegészülve egyre csak gyarapodott a csapatunk. Mondhatni egy klán lettünk, ahogy az ezen a vidéken élő szabad nép mondaná.
Tizenhárom éve már, hogy Eviranba érkeztem, és azóta számos ork törzstől szabadítottam meg e földet. Leginkább gerillaharcot folytattunk, éjszakai rajtaütésekkel, és váratlan, gyors támadásokkal gyengítettük őket egészen addig, míg közvetlenül le nem csaphattunk rájuk. Sokat hallottam azóta Glasháról, a legtöbb ork ismerte, sokuk félte a nevét. Noha a nyomára nem akadtam, de bíztam benne, hogy egyszer eljut a hír hozzá, hogy valaki Evirant járja, és rá vadászik. Az orkok mind büszke harcosok, egy törzsfőnök nem mondhat nemet egy ilyen kihívásra.

* * *

A Vöröskéz klánból nem maradt más, csak por és hamu. A tábor földje elfeketedett, az összeomlott gerendák csaknem teljesen szénné égtek, a füstöt messzire vitte a hajnali szél. Az orkok nem voltak nehéz ellenfelek, részeg kábaságuk pedig még inkább a mi javunkra billentette az esélyeket. A törzsfőnökük azonban jól harcolt, senkit nem láttam még így forgatni a lándzsát. Egy jobb napján talán le is győzött volna, most azonban csak egyetlen vágásra tellett tőle, a bal arcomon.
A tábor helyén negyvennégy földbe állított lándzsa meredt az ég felé, hegyükre groteszk harci trófeaként egy-egy ork fejét húzták. Előttük a leghosszabb lándzsán a törzsfőnökük, Vöröskéz Gholug üveges tekintetével nézett végig halott seregén. A lándzsa hegye alatt megtépázott, vérvörös lobogót lengetett a szél, rá fekete feliratot mázoltak: Glasha, eljövök érted!

Ahronit and Svea Helmrid Kedvelték

Lovag vagyok
Aldrich Cornwell

Hol háború kezdődik, varjak dalolnak és farkasok üvöltenek


❖ Történetem : ❖ Ulron :
893
❖ Tartózkodási hely :
Eviran
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Aldrich Cornwell Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Amiről Aldrich nem tud...
» Gindra folyó és környéke - 1021 Télközép hava - Aldrich & Calypso

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Isilmë kegyeltjei :: Tulveron kalandorai :: Ember-
Ugrás: