Dobj D6 kockával egy címet, amihez írj egy minimum 700 szavas reagot a Csöndes kalandokba! Bővebben a Próba topikban!
Üdvözlünk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
- Akkor ezt elintézettnek veheted – vigyorgok tovább még egy kicsit, aztán ráfókuszálok a kikötésre. Tovább csordogál a hajó a sziget partja mentén, mígnem elengedő távolság marad a két hajó között. Ez pont akkora, hogy ne vegye fenyegetésnek a másik hajó, és nekünk se kelljen lejárnunk majd a lábunkat a másik csapatig. Bólintok a fedélzetmesternek amikor kiválaszt az induló bagázs tagjai közé, és megvárom, míg a vasmacska eléri az alattunk fekvő iszapos tengerfeneket. Csak ezután fordítom alapállásba a kormányt, és lépek el tőle, hogy csatlakozzam a többiekhez a csónakban. Betuszkolom magam a húgom mellé kellően széles távolságban a ribanctól, hogy még véletlenül se kelljen egy levegőt szívnom vele. A csónakban csak néhányan ülünk, de az ülések megtelnek csupa ismerős és ismeretlen arccal. A kalapos nőről is csak annyit tudok, hogy Drest hajóján szolgált. Nem is értem, hogy volt mersze felhozni őt is a hajóra az összetűzés után. Nem zavar, meg semmi, de a kapitány helyében Én nem tettem volna. De az ő hajója, az ő szabályai. A vállammal bököm meg Corine-t mellettem. - Azért majd óvatosan, jó? – mondom neki annyira halkan, hogy csak ő hallja. – Nem szeretnélek kirántani valami rosszarcú karjaiból.
Cailen kérdésére elégedett vigyor kúszott az arcomra, majd lepillantottam a kormányosra. - Valószínűleg csak a matrózokat lesz lehetőséged, már amelyiküket épp kiengedik. De közülük jó, ha minél többet, még ha nem is lesz köztük olyan, aki az éjszakai őrségért felelős. Mondhatnánk, hogy ahány hajó, annyi szokás, de a jól bevett rutinokat minden valamire való kapitány alkalmazta, épp ezért nem reménykedtem abban, hogy bárki, aki az éj leple alatt valós veszélyt jelenthetne küldetésünkre, azt le tudnánk itatni a parton, vagy bármi mást kezdhetnénk vele. Alighogy felvázoltam a tervet, a mynzashi lobogó már az árbocrúdon lengett, a legénység pedig készülődni kezdett. Ahogy közelebb értünk, újra megszólítottam őket. - A fele csapat itt marad, készenlétben, hogy ha kell, indulásra készen várjon minket a Szuka, ha változna a terv vagy rögtönöznünk kellene - ahogy kimondtam, a fedélzetmester már el is kezdte kijelölni ezeket a matrózokat. - Többiek, kijöttök velem a partra, ahol aztán belátásotok szerint tehettek. Környékezzétek meg a matrózokat, de ne fecsegjetek túl sokat, sőt, inkább ők igyanak, mint ti. Cailen, számítok rá, hogy lyukat beszélsz a hasukba. A hölgyek társaságának pedig bizonyára nagyon fognak örülni - néztem végig rajtuk. - Akkor hát, kezdődjön. Nem akartam túl közel menni a parthoz, kellő távolságban horgonyoztunk le mind a szigettől, mind a kereskedőhajótól. Felhuzattam a vitorlákat, a horgony tengerfeneket ért, mi pedig csónakba szálltunk a kijelölt csapattal.
Nem kifejezetten Hawke, meg a pepita legénység miatt, de néha egészen otthon éreztem magam a napokban, még ha a magamfajtának otthona soha nem is lesz, ami állandó - négy fal, gyümölcsöskert, jóravaló férjjel és hűséges kutyával, vagy fordítva, idekint a négy égtáj, ami közrefog, semmi más, ami keretek közé szorítana egy életre. Egy elpazarolt életre. Mi aztán nem pazarolunk. Legfeljebb a tüzérség, minden alkalommal, mikor jócskán hamarabb szólítja őket a kötelesség, hogy arccal előre vesse ki őket a függőágy. Drága energiatartalékok azok, kialvatlan pofák, de megéri, esküszöm megéri a téves riasztás - amúgy ki mondta, hogy Zátonyvég máris egy köpésre van? Amíg kajával munkára foghatóak, rossz szavuk sem lehet. Sok más sziget csak jelenthet Zátonyvégnek, a szerencsének köszönhetik, ha egyáltalán felkerülnek valaha a térképre. Az ujjaimmal dobolok a korláton. Valahogy tetszetős a megközelítés, fizikai értelemben szintúgy, nem kell rögtön ráfeszülni, hogy vérben ázzon itt minden. Félmosolyra szalad a szám a kormányost hallva, lám, hosszú idő után úgy fogunk tenni, mintha hivatalosan járnánk itt. Keménykalap, meg a giccs, nekem aztán...
Cailen Sephiran, Ned Hawke and Shani Masrani Kedvelték
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Szept. 26, 2022 7:59 pm
A kis Hencegnő nem szájal tovább, úgyhogy csak magamban puffogva tolatok le a kötéllétrán, hogy aztán egy kapitányhoz intézett megjegyzést követően a fedélköz felé veszem az irányt. Hawke válaszára legyintek egyet, és a fejemet ingatva ciccegek egy sort. Mutasson csak egyet a legénységből, aki megérdemli a főztömet. Kurvaélet hogy nem tud.
Raguleves jó lesz ezeknek... Az aznapi főzést letudva igyekszem minél inkább távol tartani magam a konyhától, de persze a kapi parancsának eszemben sincs ellent mondani. Teszem a dolgom, szórakozom kicsit, amikor hagynak levegőt venni. Ez manapság annyit jelent, hogy finoman és messziről irritálgatom kicsit a Sephiran tesókat, mert imádom nézni, ahogy minden önuralmukat összekapargatva próbálnak nem a torkomnak ugrani. Veszélyes játék, de nincs ennél semmi szórakoztatóbb jelen körülmények között.
Mikor végre megközelítjük Zátonyvéget, én jóval elégedettebb vagyok, mint indulás óta bármikor. Már előre látom, milyen remekül fogok mulatni a szárazföldön. Már csak fel kell vennem a legszebb ruhám és átmulatni az éjszakát.
Cailen túl nagy magabiztossága cseppet sem lep meg engem. Csak szokásosan megforgatom a szemeimet szavaira. Persze, persze... Túl messze... Ha nem kiáltom el magam lehet most a sós víz hűvösségét élvezhetnénk... Hosszú az út, sok feladattal, de néha azért jut idő egy kis lazításra is. Ilyenkor a tekerő lantom segítségével próbálok kis vidámságot önteni a többiekben. Elején csak csúnyán meredtek rám, de a végére szinte már az egész hajó velem együtt énekelt.
A hajó orránál állva figyeltem ahogy megjelent előttünk a part. A szívem hevesebben kezdett el kalapálni. Megérkeztünk... És bár nem először megyek csatába most mégis izgulok tőle, úgy mint anno az első bevetésünktől. Behunyom egy pillanatra a szemem és egy jó nagy lélegzetet veszek, hogy utána magabiztosan forduljak a kapitány felé. A terv nem hangzik rossznak. Bár időpazarlásnak gondolom... De benne több a rutin és én még újnak számítok itt, így bölcsebb most csendben maradnom. Amint engedélyt kapunk el is indulok az első csapattal ki a partra, hogy vidáman köszöntsem az ott lévőket.
Napok teltek el a majdnem sziklának csapódás óta, én pedig egyre biztosabban kezeltem a kormányt. Még mindig meg volt bennem a félsz a közeledő zátonyteleptől, de a végére már szinte játszi könnyedséggel kerülgettem az atollokat. Egyre jobban kiismertem a hajó mozgását és reakcióit és azt kell, hogy mondjam, büszke vagyok magamra. Nem öltem meg senkit, a hajót nem lékeltem meg semmiféle ordenáré faszság miatt sem, úgyhogy megnyugodott lélekkel kúsztunk tovább a tengeren egészen Zátonyvég szigetéig. Már késő délután volt, mikor Hawke kiszúrta a sziget mellett horgonyzó hajót, én pedig a lehető leglassabbra vettem a figurát, s szintúgy a vitorlák is, hogy csak csordogáljunk közel hozzájuk. A mynzashi zászló a megbeszéltek alapján már a hajó főárbócán lengett, én pedig kezdtem aggódni, hogy nem vagyok elég kicsinosítva, hogy elhiggyék, mi is kereskedőhajó vagyunk. Megvártam, míg kicsit lelket önt a többiekbe a kapitány, én pedig a kormány mellől kémleltem őket és próbáltam hallgatózni, mit is mond nekik. - Szót se többet, Hawke. Kit is kell leitatni? – kiáltok át a hajón vigyorogva, várva az engedélyt, hogy ellépjek a kormánytól, és neki állhassak készülődni a legszívdöglesztőbb, legbefolyásosabb kisugárzásomra. Ha kell, még az alsó gatyát is ledumálom róluk.
A legénység jól végezte a dolgát. Még ha eleinte húzták is a szájukat a váratlan kihajózás és a beígért eltáv megkurtítása miatt, hamar visszaszoktak ahhoz, amihez a legjobban értenek. A zsákmány és az ígéretes jutalom reménye fölkorbácsolta szívükben a vadászösztönt. Mind azon voltak, hogy a legjobbat nyújtsák, minél több előnyt szerezve üldözött hajónkkal szemben. Az új legénységi tagokon még rajtuk tartottam a szemem, ki kellett ismernem őket, azonbabn eddig semmi panaszra nem volt okom. Cailen jó kormányosnak bizonyult, rutinosan lavírozott a korallzátonyok közvetlen közelében is, még ha eleinte nem is vettem biztosra, hogy őt a legjobb ötlet a kormányhoz rendelni. Mondhatni eseménytelenül teltek a napok, mindenki végezte a rutin munkáját, a Szuka pedig szinte szállt a hullámok szárnyain. A szelek továbbra is kedveztek, az áramlatokat ki tudtuk használni, jól ismertem ezt az útvonalat. Késő délutánra járt az idő, csaknem esteledett, mikor az árbockosárból jeleztek. Szárazföld előttünk! Igen, ez Zátonyvég lesz. Ahogy távcsövemmel kémleltem a horizontot, ki is szúrtam az ismerős, apró szigetet, ahol a vártak szerint ott horgonyzott a nulporti hajó. Összecsődítettem a fedélzetre a legénységet, mielőtt túl közel értünk volna. - Hölgyeim, uraim - kezdtem bele a tatlépcsőn állva. - Hamarosan Zátonyvégre érünk, ahol még ott vesztegel drága barátunk hajója. Megtehetnénk, hogy kellő távolságból kiágyúzzuk belőlük a lelket is, de akkor mit vinnénk vissza magunkkal? - néhányan felröhögtek a matrózok közül. - Ezért is, inkognitóban fogjuk megközelíteni őket, mynzashi lobogó alatt, hogy ne fogjanak gyanút. Amíg tudjuk, a bolondját járatjuk velük, úgy teszünk, mintha mi magunk is csak ellátmányért állnánk itt meg. Azt szeretném, ha néhányótok megpróbálna kapcsolatba kerülni a legénységgel, csak könnyedén, akár odakinn a parton iszogatva. Már ha ez az átkozott kiengedi őket. Ha leszállt az éj, gyors felderítést végzünk, hajnalban pedig rajtuk ütünk.
Amikor az ember kezében van az irányítás, az a legjobb érzés a világon. Egy egész hajó a karom mozdulatával együtt mozog, és kormányosként a fedélzeti legénység, akik a vitorlákat állítják árgus szemekkel figyelik nem csak a szél mozgását, de engem is, hogy mikor fordítsanak rajta. De ezzel együtt nagy a felelősség is. Ha rosszul mondom, rosszul fordítok egy akár egy negyedfordulatot is a kormány tengelyén, abból baj lesz, nagyon nagy baj. Az éjszaka már leszállt, én pedig egyre nehezebben tartom nyitva a szemem. Egész nap itt álltam, most már kezdem érezni az energiám végét, és ezért is nem figyelek fel az előttünk magasodó szikla csúcsára. A húgom eszeveszett kiáltásra rögtön kipattannak a szemeim és erősen markolva a kormányt kezdem fordítani a baloldali irányba, csak hogy pontosan egy-két méterrel a szikla mellett, sérülés nélkül elcsusszanjunk. - Még messze volt az, Corine – kiáltok fel vigyorogva, de a szívem majd kiugrik a helyéről ijedtemben.
Shani válaszára csak megforgatom a szemeimet. Nem mondok már neki semmit. Inkább csak szedje szépen a lábait é kotyvasszon valamit. Bár lehet én inkább abból most nem fogok enni. Nem éppen egy konyhatündér... Már volt, hogy egész nap nem tudtam elhagyni a trónszéket... Nem szeretném ezt itt újra átélni. Figyelem a tájat. Bár sötét van, de a Hold és a csillagok a segítségemre vannak. Hunyorítani kezdek, majd mikor biztos vagyok abban, hogy mit is látok lepillantok és ordítani kezdek. -Előttünk egy szikla! Balra kanyarodj!!!-Ha nem hallja újra elkiabálom magam, de ha ez sem elég gyors tempóban mászok le, hogy úgy közeljem velük az információt.
Mivel mindenki eltűnt körülöttem, - természetesen Shani erősnek se mondható visszaszólását nem számítom bele - így csendesen figyelem tovább a tengert. Az ujjaim továbbra sem eresztik a kormányt, szinte alig kell mozdítanom. Úgy tűnik, most azt csinálja, amit én mondok neki, és nagyon is ügyesen tartja az irányt arra, amerre Hawke kérte. A szél is nekünk kedvez, a legénység arra kiosztott emberei pedig már rég beállították a vitorlák szögeit, hogy a lehető legnagyobb sebességben tudjuk átszelni a tengert. Nem tudom, hogy Hawke mennyit tud a szóban forgó hajó honlétéről, de remélem, nem fogunk napokat időzni a vízen, még akkor sem, ha már hónapok óta a legnagyobb vágyam ez volt. Kicsit unalmassá válik egy kis idő után a csend, ami még így is nyomasztó kezd lenni, hogy a szél rendesen fúj. Hogy elfoglaljam magam, az egyik lábam ösztönösen ritmusra dobban, én pedig dúdolni kezdek rá a hosszú idő óta nem hallott dallamra. Ha más nem, a tengeri nóták bizony a legjobb unaloműzők a semmi közepén én pedig egyszerűen csak átadom magam a zenének. Ami tart egészen öt percig, mert Hawke hirtelen mellettem terem, egy kisebb szívinfarktust okozva nekem. A dúdolás belém fagy, és csak egy pillanatra rémült bólintás az, amit képes vagyok magamra erőltetni. Aztán két kézzel markolok rá a kormányra tüzetesen figyelve az előttünk áramló vizet.
- Ha nem tetszik, szívességet tehetsz Shaninak, és mehetsz helyette a konyhába - szóltam Corine után. Rögvest fel is mászott, hogy közvetítse a parancsomat, nem sokkal utána már az említett konyhatündérünk csizmája koppant a fedélzet nyikorgós deszkáján. Persze nem úsztam meg az ő megjegyzése nélkül sem, de végtére, nem is várhattam mást. - Valamivel a legénységet is jutalmazni kell szorgos munkájukért, nem igaz? Főztje messze állt bármitől, amit finomnak nevezhettünk, de már azzal beértük, ha nem betegedett bele senki. Nem voltunk abban a helyzetben, hogy válogassunk a szakácsok között, de azért ha huzamosabb időt töltünk majd Nulportban, lehet kirendelem majd a hölgyet valamelyik fogadó szakácsa mellé, hogy tanuljon el pár új receptet.
Lassan besötétedett, a tempónk elég jó volt, és a szelek is nekünk kedveztek egyelőre. Nyolc csomóval haladt a Szuka, ezt a sebességet kívántam még növelni, elvégre mielőbb utol akartam érni azt az átkozott Voss kapitányt a lopott gályájával. - Fősudárvitorlákat kibontani, had szárnyaljon a hajó! - adtam ki a parancsot a főárbócon dolgoskodó matrózoknak. - Cailen, légy résen, hamarosan elérjük a zátonyokat.
Szórakoztat ez az egész. Jól esik a kifejezés, mint egy falat kenyér, mint a csizmámból kiömlő víz, nem tudom már, mikor voltam utoljára önmagam. De biztos nem az olcsó brokátos függönyök és párnák redőiben. Tegyük hozzá, nem lehetek elég hálás Hawkenak, hogy nem a dorongját csapta ki közéjük, hanem az ötleteit. Ráérő időmben talán elismerem majd, hogy már ott is az ördögöt látom, ahol még szándéka sem volt, persze kellett neki Hawke képében tetszelegnie. Nem lehet mindig harcolni az egész világgal, mert beleőrülök - de az ilyesfajta, rakománnyal kínálkozó prédákat muszáj elejteni, ki nem követné a morzsákat, ha azok pogácsához vezetnek? Pogácsa, meg a faszom. Figyelem az árbocos jelenet mutatványait, nyilván valami szokásos darálék lesz, feltéve, ha azok ketten nem kezdenek ki egymással. Jó, Shani legalább nem patkányból tálal. - Rögvest - vetem a vállam felett Hawke irányába, mikor ellököm magam a korláttól. Álmos Janik, itt a vége, fuss el véle, lőttek az édes álmoknak. Nem fogtok meghatni, akárhány mélytorkot is látok jelen pillanatban. - Talpra-talpra, az ágyúkat simogassátok, ne a hasatok! Készítsétek őket, nemsokára ti is megtölthetitek magatokat.
Nem kifejezetten Hawke, meg a pepita legénység miatt, de néha egészen otthon éreztem magam a napokban, még ha a magamfajtának otthona soha nem is lesz, ami állandó - négy fal, gyümölcsöskert, jóravaló férjjel és hűséges kutyával, vagy fordítva, idekint a négy égtáj, ami közrefog, semmi más, ami keretek közé szorítana egy életre. Egy elpazarolt életre.
Cailen túl nagy magabiztossága cseppet sem lep meg engem. Csak szokásosan megforgatom a szemeimet szavaira. Persze, persze... Túl messze... Ha nem kiáltom el magam lehet most a sós víz hűvösségét élvezhetnénk...