Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
On the edge of Darkness - Page 5 KaDiPE5
On the edge of Darkness - Page 5 KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Folrandír Ceilteach
50 Hozzászólások - 25%
Arnav
29 Hozzászólások - 14%
Ezaras Azildor
26 Hozzászólások - 13%
Krónikás
21 Hozzászólások - 10%
Aldrich Cornwell
19 Hozzászólások - 9%
Deedra Gindrian
15 Hozzászólások - 7%
Veleris
14 Hozzászólások - 7%
Rhysand Earhgaze
12 Hozzászólások - 6%
Svea Helmrid
8 Hozzászólások - 4%
Reinaakviin
8 Hozzászólások - 4%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Gailoth havi Hőseink
Jutalmuk 15 ulron
●●●●●●●●●●●●
Aktuális kétheti kihívás
Készíts zenelistát a karakteredről a Karakternaplók topikban a megadott kód segítségével!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Yesterday at 10:36 am
• Moments

Yesterday at 12:35 am
• Szólánc

Yesterday at 12:34 am
• Asszociáció

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Arnav, Deedra Gindrian, Folrandír Ceilteach

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
1
3
Ember
9
7
Ork
0
0
Törpe
0
1
Najád
2
1
Vivern
2
5
Keverék
2
1
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
On the edge of Darkness

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Utolsó Poszt Vas. Szept. 19, 2021 8:46 pm

On the edge of Darkness
Veleris & Nîndaer
It's hard to believe in coincidence, but it's even harder to believe in anything else.
A zöld szemek megilletődöttséggel telnek meg az arcom felfedése okán, pedig éppen, hogy csak hátrébb húztam a fejemen a csuklyát. Néhány kitartott momentumig rezzenéstelen arccal meredek a fehérnépre, s megeshet, hamarost találnék magamnak más mustrálni valót, amennyiben nem intézne hozzám egy újabb, különös kérdést.
- Semmit. Általában nincs idejük bármit is mondani – felelek csöndes hűvösséggel, rájátszva némiképp a képzelt misztikumra, mi jelenleg körülölelhet a nő tekintetében. Tulajdonképpen nem hazudtam olyan nagyot, a szörnyek java része beszélni sem tud, semmint hogy a külsőmmel foglalatoskodnának a halál torkában, míg az emberek… Nem holmi lélek megkönnyítő utazáson volnánk, hogy a nekem szegezett szitkokat ezüst tálcán kínáljam a számára. Főként, mert a legkevésbé szoktam velük törődni.
- Nem ringatnám magamat a biztonság ábrándjába… Bár van vajmi ismerős a tájon. Akárha egy visszhang volna – jegyzem meg, elfordítva a pillantásomat a kényszer-útitársamról, ki változatlan intenzitással pásztázza az arcomat. Meglehet, nem bírok a fajtám megszokott finomságával és bájával, ám bizonyosan akadna jobb dolga is, mint engem méregetni. Bosszúságomnak mégsem adok hangot, ugyanis annyira nem zavar, hogy újabb felesleges szavakat fecséreljünk.
Igaz, álmomban sem gondoltam volna, hogy előbb-utóbb a nevemre sem fogok tudni elég hangot pazarolni, mivelhogy nem szándékozik az egykor viselt billog a nyelvemről legördülni.
- Nem szórakozok – préselem ki feszülten, egymásnak vonódó szemöldökökkel, s noha nem kellene megnyugtatnia a ténynek, ő sem képes kibökni a nevét, valahol csúfos elégtételt érzek a közös slamasztika apropóján. Alig-fújtatással húzom ki magamat, s igyekszem mindemellett legyűrni magamban az iszonyt, mely a tulajdon nevem elfeledése végett kapaszkodott a lényemre.
- Egészen biztos nem ez a valódi neved – állapítom meg színtelen hangon és ábrázattal. - S inkább átoknak nevezném mindezt – teszem hozzá eltöprengve, csendben fixírozva a szemeimmel a sziklára vésett betűket. Mégis hogyan kellene megtalálnunk valamit, amit nem lehet kézzel megfogni? - Talán nem véletlen kerültünk ide – szólalok meg kisvártatva, végigvezetve a tekintetemet a barátságtalan, bár ismerős tájon. - Talán itt kell nyomra lelnünk.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Four Tears
One for the mother whose heart was broken, one for the father who betrayed us. One for the family who were innocent of my father's guilt, and one for the sister I've never wished for.
˙˙˙

Veleris Kedvelte

Fejvadász vagyok
Nîndaer

I like muted sounds, the shroud of grey, and silence that comes with fog.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
681
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 18, 2021 12:52 am


ON THE EDGE OF DARKNESS
@Nîndaer  && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide »
 
Néhány pillanatig még függ rajta a tekintetem, majd mély levegőt véve gyűröm le magamban a késztetés megsegítésére, ahogy elfordítja tőlem a fejét. Mire visszafordulok már talpon van, s látszólag valóban kutyabaja. Már amennyire ez megállapítható egy böhöm nagy kámzsás köpenyről. Valójában érdekelne, hogy ő tapasztalt e valamit a vihar belsejében vagy csak engem rohamoztak meg az emlékek. De hiába valónak vélem, úgyis csak valamit kiköpne elém. – Ezt már sosem tudjuk meg. – ha vissza lehetne pörgetni az időt, annyival könnyebb lenne minden. Minden választható utat végig járni, majd kiválasztani a legjobbat. De a döntéseink- legyenek azok jók vagy rosszak- megmásíthatatlanok, s a múltban ragadnak örökre. Felém fordulva csak szemem sarkából kapom el kezének mozdulatát, Nagyobb érdeklődéssel tölt el vonásainak leleplezése. Arcomról leírhat a meglepetés, tette, melyre rászánta magát. A kényelmetlenség érzése kerít hatalmába, ahogy pillanatokig bámulom az arcot. Nem tudom, mit szokás ilyenkor mondani, s ez idáig el se gondolkoztam rajta, hogy mit mondanék neki, ha eljön ez a pillanat. Nem gondoltam volna, hogy eljön. Kínos ez a csend, mintha valami sorsdöntő pillanat következett volna be, két „ember” találkozásával. Talán ilyenkor szokott következni a bemutatkozó fázis. De azon mi már túlestünk a magunk módján. Zöldjeim az ő kékjeibe fúrom. – Mit szoktak mondani, mikor meglátják az arcod? – szökik ki végül a számon a kérdés. Néhány percig még farkasszemet nézek vele, majd inkább kapom el róla a tekintetem és egy nagyobb szikladarabnak dőlök. – Jelenleg nincs. Bárhova is mennénk, csak bolyonganánk. Itt látszólag biztonságban vagyunk. Ki tudja, hány ilyen beszélő valami kóborol erre vagy még rosszabb. -sarumból kilépve, emelem lábam az ölembe, hogy kirázzam belőle az apró homokot, s átmasszírozzam talpam. Így hallgatva okfejtését szabadulásunk érdekében. Kell valami, amivel leplezem még mindig lányos zavarom, és visszataláljak régi önmagamhoz. Csak akkor kapom fel fejem mikor a névcserére kerül sor. Kerülne, ha nem kezdene otromba viccelődésbe. Leheletnyire fordítom felé a fülem, hogy jobban halljam, hátha a kelleténél is jobban suttog. De semmi. – Nnnn…? Nilton? Talán N...údien? Na… ne szórakozz velem! – húzom vissza cipőmet s lököm el magam a sziklától. – Jóóó tudom én, miről van szó! Te már megtetted az első lépést, most rajtam a sor. Veleris…- formázom a szót, de hang nem jön ki torkomon. Kezdjük újra: - A nevem … - a gondolat megszületésére ajkaim összetapadnak. – Ez valami bűbáj. De engem, nem olyan fából faragtak! – felkapok egy kavicsdarabot a sok közül, hogy a sziklára rójam fel a nevem. Diadal ittasan állok félre, hogy Szürke is láthassa: Lepke



Nîndaer Kedvelte

Varázslónő vagyok
Veleris

A mágia se nem rossz, se nem jó. Csak az a fontos, mire használod.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1121
❖ Szintem :
Kezdő (Éjmágia); Tanonc (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Szept. 17, 2021 8:17 pm

On the edge of Darkness
Veleris & Nîndaer
It's hard to believe in coincidence, but it's even harder to believe in anything else.
Néhány kitartott momentumig szilárd mozdulatlanságomban meredek rá. Rá és az arcára, az íriszeire, melyeknek zöldjét a fekete szembogarak helyett egy szívdobbanásnyi időre feneketlen, karcsú árkok hódítják meg.
- Most már vannak elképzeléseim róla – felelem egyszerű hűvösséggel, majd lerázva a lényemről a jótékonyan elkendőzött megilletődést és elégedetlenséget, folytatom az utunkat. Pontosabban fogalmazva folytatnám, ám az események a tőlük megszokott vehemenciával rángatnak minket magukkal, s mielőtt még kibökhetném; pusztán a lovammal szoktam beszélgetni, már egy, a valónkat vadul tépázó örvénybe keveredünk. S tulajdonképpen elképzelésem sincs, mi történik velünk pontosan.
Igyekszem elvonatkoztatni az erőszakosan felvillanó emlékfoszlányoktól és a boszorkány felé pillantani, de bármennyire is erőlködjek, bármerre is forduljak, újabb és újabb rémképekbe botlok. Mintha az eddig megélt telek egyetlen egésszé olvadó entitásként zúdulnának a testemre, a lelkemre és a szívemre egyaránt; addig-addig passzíroznak az elkövetett hibák, az elszalasztott alkalmak s a világtalanság érzetével, hogy mire észbe kaphatnék és ellökhetném magamtól az iszonytató gondolatokat, már a térdemen görnyedve szorongatom a feketéllő talajt, s valamit, ami az éles, durva felszínű kövek kontrasztjában a világegyetem legpuhább kelméjének tűnik.
Hevesen szívva magamba a levegőt fixírozom magam előtt a tekintetemet, próbálva lecsillapítani a fel-alá hullámzó mellkasomat, mely csekély jele mindazon káosznak, ami éppen a bensőmben toporzékol. Igaz, a nő váratlan hangjára mintha egyszeriben megbénulna minden izmom, egészen mozdulatlanná dermedek.
- Igen – szűröm nehézkesen a fogaim között, elfordítva csuklya árnyékolta arcomat tőle, amíg megpróbálom összeszedni magamat és felkecmeregni a porzó talajról. Csak eztán bátorkodom kinyitni görcsbe szorított ökleimet, melyek egyikében fakó-kék textil darab nyugszik. Éppen mint… Az nem lehet.
- Kötve hiszem, hogy sikeredett volna. S talán abban az esetben még ezt a bűzös levegőt sem szívhatnánk – szólalok meg csöndes, reszelős hangon, összevont szemöldökeim alól ezúttal a megváltozott tájat kémlelve. Eltekintve attól, egészen szürke és kietlen, van valami megmagyarázhatatlanul ismerős benne… - Van netán jobb ötleted? - fordulok felé, összezárva a tenyeremet a palást-cafat felett. Szabad kezemmel mindeközben egészen árnyalatnyit hátrébb csúsztatom a fejemen a csuhát, néma jelzéseként a beletörődő megadásomnak; kénytelenek leszünk ezen a ponton összedolgozni.
- A nevünkről beszélt. Meglehet, mivel nem mondtuk el egymásnak, és eddig nem viselkedtünk barátian, nem is tennénk így a számításai szerint – tűnődök el egy fél pillanatra, mielőtt visszaemelném rá a szemeimet. - Elmondom az enyémet hát, ha ezen múlik az örök kárhozatunk elkerülése. A nevem N…
Abban a momentumban, hogy megkísérlem kiejteni a nevemet, akárha csomót kötöttek volna a nyelvemre, képtelen vagyok rá. Egyre mélyülő árkokkal a homlokomon próbálkozom újra meg újra, de egy idő után már a legelső betűnek sincs hajlandósága legördülni a számról, s végül azon kapom magamat…

Hogy fogalmam sincs, mi a nevem.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Four Tears
One for the mother whose heart was broken, one for the father who betrayed us. One for the family who were innocent of my father's guilt, and one for the sister I've never wished for.
˙˙˙
Fejvadász vagyok
Nîndaer

I like muted sounds, the shroud of grey, and silence that comes with fog.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
681
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Szept. 17, 2021 6:15 pm


ON THE EDGE OF DARKNESS
@Nîndaer  && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide »
 
Kétkedő szavai döbbentenek rá, tán túlságosan elragadott a hév, s kellőnél figyelmetlenebbül forgattam a szavakat. Igaza van, más helyeken már felhúztak volna az első fára vagy fejesztek volna le. Némaság „köpenyét” húzom magamra, szorosan beburkolózva ölelem át magamat. Hiú ábránd lenne, azt hinni, van oly együgyű, hogy nem lát összefüggést. Átkozom a bábát, aki születésemkor nem vágta ki a nyelvem. Lakatot tennék, a számra, ha nem érezne késztetést arra, hogy penge élen táncoljon. – Nem ezt mondtam… - suttogom magam elé. Megint sarkítja a dolgokat, a saját gondolatait véli az enyémnek. Nem létezik számára csak fekete és fehér. - Vigyázz a nyelvedre te… erdei manó! A türelem véges, s fogalmad sincs, mire vagyok képes!- hangom kellemes dallama, tónusokkal lesz mélyebb,- miként a bennem lakozó sárkány tágra nyitja szemeit. - ahogy teljes testemmel fordulok felé, bár nyilván alacsony termetemmel kicsit se vagyok fenyegető a számára. Magam eresztem szabadjára a dühömet. Tudom és érzem, ahogy pupilláim vékony vonallá szűkölnek. De mielőtt aranyos- narancsszínbe fordulnának, társaságunk akad.
- Chh… - adok hangot elégedetlenségemnek. – Neked talán az, te beszélgetsz álmatlan éjszakáidon az állatokkal. – duruzsolom a háta mögött, gyanakvó tekintettel figyelve az entitást. Szimpatikusabb megoldásnak találtam volna, az előbb ütünk, utána kérdezünk megoldást, így is elég bizarr már így is ez a helyzet. Saját magamnak kellet volna megoldani a dolgot, ebből is csak az látszik, bármily keveset is szól csak a baj lesz belőle. Ruhámba kap a szél, a magával hozott porszemek, s apró szilánkok, ruhától fedetlen bőrömbe marnak. Arcomon kövér rubincsepp gyűlik, az egyik nyomán. Aztán hírtelen csend, csak a távolból lehet hallani, miként adja meg magát a tartó gerenda a pusztító tűznek. Bár tudom, hogy szemem óvón szemhéjam mögé zártam, mégis tisztán látom egyszer volt otthonom pusztulását, mely szüleim örök nyughelye. Lelkemből szakítottak ki egy darabot, s most újra és újra rohan meg a fájdalom. Egyetlen támaszom az öreg mágus, nem fonhatja körém védőn karjait, így magam ölelem.  Nem tudom mikor lett vége az egésznek, a térdemet kínzó fájdalomra eszmélek, s az arcomon végig gördülő könnycseppre, mely elválva attól, a kezemen hagy nedves foltot. Kell néhány perc mire kavargó érzéseim lecsillapodnak.
A táj mintha megváltozott volna, tenyerem alatt nagyobb kődarabok pihennek, s az ég feketesége is messzire vonult. Az még mindig egykedvű, de az egybefüggő szürkeség mögül, mintha a Nap sugarai próbálnának áttörni. Cikázó tekintettem Szürkét keresem, szívverésem, arra a percre gyorsul fel, míg rá nem lelek. Térdemre támaszkodva állok fel. – Jól vagy? – érdeklődöm, túlzott mozdulatoktól óvakodva, tétova lépés teszek felé, végül mégis csak maradásra bírom testem. Sértett büszkeségem nem engedni. Amennyiben megítélésem szerint, komoly baja nem esett, s erről szavaival is biztosít, úgy csak bólintok. Gyomrom, tornádóként kavarog, - túl hamar lettünk ismét áldozatai egy térbeli utazásnak-, melyet inkább az új hely feltérképezésével próbálok elnyomni. Körülöttünk szétszórtan szikladarabok, néhol valamiféle tövises bokrok törnek elő. Magasba nyúló sziklabércek, melyen, talán valami hosszúszarvú zerge ugrándozna boldogan. Bár innen nézve, számomra ez csak talány marad. – Nem erősséged a beszéd. Csak meg kellett volna dögleszteni. – vonakodva, de teszek néhány lépést a mellettünk tátongó szakadék felé. Nyakamat nyújtva, tekintek le az alattunk sebesen hömpölygő, piszkos színű víztömegre. Majd tükreimet az ég felé emelve egy sötét szálat látok meg, amely mintha összekötné, a kanyon két oldalát.  – Most mit csinálunk? Összedugjuk a fejünket és kitaláljuk, mit vár tőlünk a jómadár vagy tovább bolyongunk és keresünk valami más kiutat? – teszem fel a kérdést, melle alatt összefont karokkal. Bár a hely némiképp barátságosabb az előzőnél, cseppet sem megnyugtató, tekintve, hogy nem tudjuk, hol vagyunk. Tanakodásra éppen alkalmas, de nem akarok az idővégezetéig itt rostokolni. Bár, ha hinni lehet a varjú szavának…




Nîndaer Kedvelte

Varázslónő vagyok
Veleris

A mágia se nem rossz, se nem jó. Csak az a fontos, mire használod.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1121
❖ Szintem :
Kezdő (Éjmágia); Tanonc (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 16, 2021 10:42 pm

On the edge of Darkness
Veleris & Nîndaer
It's hard to believe in coincidence, but it's even harder to believe in anything else.
Hagyom az ábrázatomon úrrá lenni a közönyösséget. Minden egyes, a vonásaimat uraló izomnak engedek elernyedni, hogy a magamra öltött hűvösség ezzel karöltve kapaszkodhasson fel komótosan a lényem egészére. Megbénítom a nyelvemet, hogy még csak véletlen se adjak hangot a nem tetszésemnek; a boszorkány a látszat szerint a bolhából is képes elefántot varázsolni, nem pusztán elátkozott kristályokkal idegeneket a világ végére ráncigálni. Nem teszem, ugyanis nem óhajtok újabb szócséplés előidézőjévé válni.
Persze ettől független nem kerüli el a figyelmemet egyetlen szava sem; hogy miként talál rációt a sárkányvérűek védelmében, s hogy miként idézi meg a kulcsok legendáját egy ártalmatlan kérdés okán.
- Különös a vélekedésed arról, mennyire indokolt egy világrész elátkozása a szemszögükből… Némely kiváltképp lelkes kérészéltű már vivernt kiáltott volna – húzom össze a szemhéjaimat, nem kicsinyítve a tényt sem, najádokat emleget. Kétségbevonhatatlanul és határozottan, akárha mindennapi életünk részét képezné a fajtájuk, melynek létezése mostanra nem több mint halovány legenda. A gyanakvásomat egyre inkább korbácsolja a romantikus képzelgése egy birodalomról, melyről legfeljebb könyvekben olvasni. - Ellenben az ősi városaink romjait, a holtak erdejét könnyű szívvel képzelted volna mindezen gyönyörű ismérvnek híján. Az elképzelhetetlen már nem is olyan elképzelhetetlen; a káosz egykori megidézőinek fattya immáron haza talált – szegezem neki fagyosan a feltételezést, mely egyre több értelmet nyer a tudatom lankáin.
A szembesítésemet azonban élesen keresztülvágja a felbukkanó árnymadár, amelynek láttán még az én gerincemen is felfut a borzongás. Igyekszem megfejteni a szavait, ugyanis tudom, az efféle jelenségek egyetlen történetben sem manifesztálódnak oktalan, noha a mögém araszoló nő erről más véleményen van. Egymásnak vont szemöldökökkel kapom ki a kezéből a felém nyújtott követ, majd hajítom el oldalvást.
- Ennyire ostoba te sem lehetsz – szűröm merő elégedetlenséggel a szavakat. - Nyilvánvaló, hogy vajmi entitás vagy energia szószólója… S te vakon támadnál rá – dorgálom meg a fehérnépet, ki egyre nagyobb sikerrátával ránt fel a béketűrésemből. Tanakodni viszont nem marad időm, a madár türelmetlen károg egyet, így hát egy mély szusszanással visszaemelem rá a tekintetemet.
- Ki vagy és mit vársz tőlünk? - szegezem neki a kérdést, melynek hozadéka az árnytollainak felborzolása. Nem jelent jót...
- Rossz válasz! - rikkantja el magát mély s egyben magas, sziszegő s egyben dörrenő hangján. - Ám legyen. Mostantól legyen a nevetek elveszett, és szabadulni a birodalmamból addig ne merészeljetek, míg rá nem leltetek! - akárha átkot szórna ránk, sújt minket a szavaival, mielőtt egyszerűen köddé válna előttünk. Köddé, s egyben az idő közben minket utolérő viharfelhő elegyévé.
Döbbent ábrázattal fordulok hátra, ám hiába, az éjfekete szélvihar letarolja a lényünket s a ruháinkat szaggatva ölel minket körbe. A levegő gyors mozgása keltette süvítő hang mellett szinte néma dermedtség lesz úrrá a káosz belsejében, melyben időről-időre mintha a múlt fájó emlékképei villannának. Az anyám sápadag, haldokló arca, a közösségünk vérbe fagyott tetemei az erdő sötétjének ölelésében, egy elf átmetszett torka, s a kardomon csillanó vére….



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Four Tears
One for the mother whose heart was broken, one for the father who betrayed us. One for the family who were innocent of my father's guilt, and one for the sister I've never wished for.
˙˙˙

Veleris Kedvelte

Fejvadász vagyok
Nîndaer

I like muted sounds, the shroud of grey, and silence that comes with fog.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
681
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 16, 2021 1:47 pm


ON THE EDGE OF DARKNESS
@Nîndaer  && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide »
 
- Szürke… – forgatom meg számban a szót. A másodperc elég hozzá, hogy megállapítsam: … illik hozzád. – hangomról nem csepeg a gúny, pusztán csak a tény ridege. Afféle dicséret, hogy ilyen téren több kreativitás szorult belé, mint belém. Nem fekete, nem fehér a kettőnek harmonikus keveréke, s megannyi árnyalata van. Hiszen halvány szürke felhők tömörülnek egyhangú, sötét fellegekké is, hogy a haragos villámok pajzsaként riogassák a hajósokat a nyílt vízen. Úgy, miként minket űz egyre feljebb és feljebb a mögöttünk vonuló vihar. Némán bólintok. Magam is úgy szeretném, ha ez a táj a káosztól a lehető legmesszebb terülne el, s csak egy még fel nem fedezett kis zug lenne valahol a magas bércek között, ahol meghúzta magát a tomboló erő. – Magam is erre akartam rávilágítani. Naivan, azt hittem csupán a történelmi hiányosságaid törtek felszínre. S pusztán jóindulatból hagytam meg a lehetőséget arra, hogy korrigáld. A fajtád ritkán enged meg magának efféle nyelvbotlást. Afelől pedig biztosítalak, hogy véletlenül sem hasonlítanám magam a fajtádhoz. - olybá tűnik, bármit mondok, annak legapróbb részletét is kifordítja, akár a lelőtt nyulat. Kérdésbe bujtatott válasz, melyre kérdésemre felel. Szóra nyitnám ajkaim, hogy ismét valami kelletlent válasszal szolgáljak neki. De idejében kapok észbe, elfojtva magamban a meggondolatlanság szavait. Némán zárulnak össze ajakaim, hisz amíg egy csónakban evezünk, ugyanazon part felé, kár lenne a törékenynek tűnő békét egyelőre a semmibe vetni. Tán még egy újabb esélyt is szavazhatnák neki, hátha kedvet kapna megmutatni az egyhangúnak bélyegzett Szürke ötven árnyalatát.
- Homályba veszett az ok, arra nem kíváncsi senki. Saját sérelmeit, veszteségeit látják, s azt, ami a háború után maradt. Ha mégis letagadják, mert félnek szembe nézni az igazsággal. Az emberek, a törpék, s még az elfek is elfelejtették már, hogy a háború kirobbanásának oka a hatalom után való sóvárgás volt. Amit nem mellesleg a világ hajnalán ők maguk zártak el. Nem gondolom, a kulcsok legendája holmi gyerek mese lenne, ahogy szent meggyőződésem, hogy máig titkon keseik nyomukat. S nem csak kincsvadászok. Legalábbis én eként hiszem. – magam is kutatom hol létüket, bár még egyelőre csak a létezésük valódiságának bizonyítása végett. Nem vagyok bizonyos abban, hogy szavaim bármilyen érdeklődést is kiváltanak belőle, hisz arcbőrének színét is csak kezeiből saccolhatom meg. Nem is próbálok már mohaszín szemeimmel a csuklya alá látni, a környezetet kémlelem, legalább az már mutat magából vajmi keveset. – Ahogy azt is elfelejtették már az emberek, hogy fegyverként használtak egy valódit, melyhez valljuk be nekik volt a legkevesebb joguk. Egy olyan csatában, aminek épp úgy voltak az előidézői, mint a többi faj. Mit vártak, hogy majd a vivernek csendben tűrik eme megszentségtelenítést? – némi tűnődés után folytatom az eszme cserét, meg lehet csak magammal, s nem több ez hangot adott én meggyőzéssel. Kérdésem költői, hisz mit tudhat Ő, amit a krónikák nem írtak meg. Bár épp úgy megélhetett már háromszáz évet, ahogy harmincat. – Az elfek, najádok vagy csak a törpék is ültek volna a babérjaikon, ilyen megaláztatás után? Mindegy is. – vonom meg a vállam, kérészéltű mosoly kíséretében. – Nem. A fóliánsok, feljegyzések nem így írják le a sárkányivadékok – ahogy te nevezed őket- lakhelyét. Nincs ilyen szakadék a mi világunk és az övéik között. Ott is váltakoznak az évszakok s felváltja a nappalt az éjszaka. Ott is kerekedik hóvihar a hófödte csúcsokon, miként tavasszal virágba borulnak a fák. S harapni lehet a tiszta, hűs levegőt.  – napokat tölthetnék azzal, hogy meséljek arról, amit még magam sem láttam soha, képzeleteimbe viszont oly sokszor jártam. S mindig egy fával vagy folyóval többet ismertem belőle, miként órákat töltöttem a könyvtárban. De inkább, hallgatok, s csak gondolataimba repülök el a távolba, megpróbálva ezzel lerázni magamról a táj nyomasztó komorságát. – Látom, - bólintok. Némi megnyugvást jelent számomra, hogy egyet látunk mindketten. Nem tart ki sokáig ez az érzés, pillanatok alatt illan el. – Szerintem inkább nyilazd le! – már ha láttam nála erre alkalmatos célszerszámot. Bár a bő sólyomszárkényt lebbenő köpönyege alatt bármi rejtőzhet, s az elfek híresek a húrosok használatában.  – Ez beszél. – lépek félig a háta mögé, védelmet keresve, rikácsolását még teljesen fel sem fogva, persze gondosan ügyelve, hogyy hozzá ne érjek. Nem mintha egymagába túl nagy kárt tudna okozni bennem vagy benne, de a helyzetünket tekintve jobb az óvatosság. – Vagy … - hajolok le egy nagyobb darab kőért. - … dobd fejbe, nagyobb baja már nem eshet, ha megdöglött. – nyújtom felé a markomban tartott kődarabot.



Varázslónő vagyok
Veleris

A mágia se nem rossz, se nem jó. Csak az a fontos, mire használod.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1121
❖ Szintem :
Kezdő (Éjmágia); Tanonc (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Szept. 15, 2021 10:14 pm

On the edge of Darkness
Veleris & Nîndaer
It's hard to believe in coincidence, but it's even harder to believe in anything else.
A felelete újabb árkokkal mélyíti az ábrázatomon ülő feszengést, s még ha lett is volna bennem hajlandóság a nevén illetni a fehérnépet, könnyedén párolgott el a lényemből, akár a nyugodt délutánom ábrándja a piacon.
- Szürke – vetem oda neki a ragadványnevet, ami úgy vélem, még mindég több igazságot rejt magában, mint az ő foghegyről nekem vetett válasza. Lepke… Kedvem támadna megforgatni a szemeimet, elvégre a csuklyám takarásából mit sem látna belőle, azonban ennek ellenére is szigorral regulázom meg a vonásaimat, amíg ő a felvetését ecseteli.
A káosz birodalma… Vajon lehetséges volna holmi félresikerült kristály szilánkosra törésével oda keverednünk? Eddig lepergett éltemben nem sok gondolattal adóztam a szigetnek, melyet egykor a törpék uraltak, viszont ha nagy ritkán elképzeltem, hát olyannak vizionáltam, melynek energiái rögvest darabjaira cincálják azt, aki kívülálló entitásként bátorkodik a határai mögé merészkedni.
- A magunk érdekében remélem, az elképzelhetetlen ezúttal tényleg elképzelhetetlen – teszem hozzá csöndesen, visszahúzódva az elmém mélységeibe. Legalábbis tovább töprengenék a helyzetünk megfejtésén, amennyiben a boszorkány nem értené félre a maga egyszerűségében fogant célzásomat a fajtámat illetőn.
- Az enyém és a fajtámé. Kötve hinném, akár egy cseppnyi vérben is hasonulnánk, mi ketten – vetem oda neki színtelen hangon, ám a kérdések kereszttüze nem csillapodik. Elmélázok a gondolattal, egyáltalán meg se szólaljak az elkövetkezendő fertályórában, hiszen a most elrebegett szavaim olykor egy hétre elegendőnek szoktak bizonyulni, de valamiért úgy érzem, úgy bölcsebb, ha egy-két óhatatlan információt kisajtolok az ismeretlenből. Hátha megoldást nyerek belőlük a problémámra.
- Miért, te talán nem? - vonom meg az egyik szemöldökömet, ugyanis a világ java része nem éppen jóérzéssel gondol a sárkányvérűekre és otthonukra. A magam részéről nem különösebben érdekelnek, de talán az én képzeletemet is megfertőzte a közvélekedés. - Végtére a káosz birodalmát is ők idézték meg. Mindenesetre az észszerű magyarázatok közül ez fest a legkézenfekvőbbnek – ha már olyannyira elhatárolódunk az elképzelhetetlentől.
Újabb kérdését ezúttal elengedem a fülem mellett, nem engedve a bosszantásának, bár amiként a mögöttünk húzódó fellegekből kiválva elénk röppen holmi árny-madár, el szükséges tűnődnöm a tarad hatásain.
- Nem, amennyiben te is látod a madarat – szűröm a fogaim között, egyelőre nem vonva kardot, noha úgy érzem, vajmi hatalmasabb méreget minket az árnylény üveges tekintetén keresztül. Mégis elébb számítanék egy valódi szörny manifesztációjára, netán a lény támadására, semmint arra, hogy csőrét kitátva… túlvilágian zengő hangján megszólaljon.
- Mi tartozik hozzád, de mások jobban használják, mint te? - szegezi felénk a kérdést, mely éppen úgy hangzik, mint egy találós kérdés.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Four Tears
One for the mother whose heart was broken, one for the father who betrayed us. One for the family who were innocent of my father's guilt, and one for the sister I've never wished for.
˙˙˙

Veleris Kedvelte

Fejvadász vagyok
Nîndaer

I like muted sounds, the shroud of grey, and silence that comes with fog.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
681
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Szept. 14, 2021 10:48 pm


ON THE EDGE OF DARKNESS
@Nîndaer  && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide »
 
Komor, elmúlás szagú táj nem akar változni, görcsösen ragaszkodik társaságunkhoz. Végig hordozom tekintetem, a kemény szárú, apró füvön, a sápadt, szürkévé halványuló durva kavicsokkal tarkított talajon. Az apróbbak piaszul szöknek talpam alá sarum résein. Egy –egy lépésemnél próbálok tőlük megszabadulni, de hasztalannak tűnő próbálkozás. Környezet viszontagsága nem csak testemet sanyargatja fizikai megnyilvánulásaival. Sárkány alakot öltött felettem a homály, komótosan vitorlázott felettem ezidáig. Megunta vagy tán elfáradt, s vállaimon landol, fagyos szellőt küldve lelkem felé, ahogy megrebegteti szárnyait.
Félsondérosan tekintek rá a vállam felet. Szemöldököm az égnek kúszott a meglepettségtől, s a gyanú szikrája csillant fel bennem. – Lepke. – vágom rá az első szót, ami az eszembe jut. A szél folytonos suhogása keveset jutatott el hozzám hangjának dallamából, ám a megfogalmazás arra sarkall következtetni, hogy hálásnak kellene lennem azért, hogy névvel akar illetni. Persze, csak abban az esetben, ha a kedve úgy kívánja. Nohát, ebben a formában tartsa meg magának a megtiszteltetést. – Te elárulod a tiédet? – fordítom el róla tekintetem, tovább figyelve a kigyószerűen betekergőző gyökerekre a lábam előtt. Messzire elkóborolt mi fenék lehetnek, hisz gazdájukat semerre se lelem. A választ sejtem, így a következő kérdésekre adott válaszon töprengek. – Badarság. – legyintek egyet, leginkább azért, mert annak akarom hinni. De tán igaza van, körbe tekintve bármi lehet a valóság. – Gondolom, te is ismered a történelmet, de legalábbis hallottál már a szigetről, melyen a legvéresebb csaták dúltak, melyet végül magába olvasztott a káosz. – nem hagyom válasz nélkül, s immár mellette lépdelve, folytatom rögtönzött tanmesémet. – Viszont, a megtorlás, tisztítás, visszaszorítás, nevezzük bárminek is, nem csak a mágusok vérét vették, minden a káosz megidézéséhez vezető tárgyat, tekercset megsemmisítettek vagy elzártak az évszázadok alatt. A kristályokat is, melyek kaput nyithattak a biztos halálhoz vezető úthoz. – szusszanásnyi időt hagyok magamnak, az egyre meredekebbé váló úton. – Ezért is gondolom, hogy ez a lehetőség teljesen elképzelhetetlen. – szeretném ezt hinni, s ha elég mélyre rejtem el ezt az eshetőséget, úgyis fog lenni.
A meglepettség és a harag szikrája egyszerre gyúl fel bennem, válasz elé állítva, hogy melyik törjön elő belőlem. Belső énem felmordul. Ökölbe szorított újjakkal idejében sikerül lecsendesítenem.– Ősseink? – méregtől elmélyült hangom, a kissé megnyújtott szó végére teljesen természetessé válik. Az én őseim biztos nem származnak arról a vidékről, s ha ismereteim nem csalatnak, az emberek sem azokról a vidékről származtatnak. – A te őseid inkább, nem? – tágra nyílt zöldjeimmel tekintek rá. Inkább kíváncsi csillogással, mint ámulattól elvakultan. – Megeshet. – rántom meg enyhén vállam, bár a mozdulat könnyednek hathat, ám az akarat, mely a véghezviteléhez volt szükséges fájdalmas. - Ilyennek gondolod őket, s otthonukat? Ilyen sötétnek? – bár a fejét nem harapom le, de nem hagy nyugodni miként vélekedik a véremről. Tudom, hogy nem ilyen, még akkor is, ha sosem jártam ott, nem ott nyílt ki tudatom a világra. Mindig is irigyeltem s gyűlölte is Yannikot ezért, ha egyszer is, de talpa alatt fejet hajtottak otthonom fűszálai. Láthatta erdeiből a hófödte ormokat, melyekről anyám írt. De nem vághattam a szemébe, hogy téved. – Gyakran élsz vele, hogy már a szagáról felismered? – kihasználva a lehetőséget pihenek néhány pillanatot. Bármi legyen is az ok, amiért ilyen biztos benne, hiszek neki. Halvány mosolyra húzom az ajkam, s megrázom fejem. Elbizakodottsága már – már emberivé teszi.  – Érzed már a  hatást? – szegezem a hátának a kérdést. Nyomába erednék, de valami nyughatatlan érzés kerít hatalmába. A homálysárkány súlya még terhesebbé válik. Félve tekintek vissza a hátrahagyott métereknek. Az út mintha elveszett volna mögöttünk, sötétség gomolyogva követi lépteinket. Valami kicsiny, de fekete süvít ki belőle. Sebes, mint a hegyi patak és néma, mint a sír. Fejünk felett suhan végig, hogy néhány szárnycsapásra előttünk egy fájdalmas görcsökkel csavart magányos fa ágán foglaljon helyett, melynek ágai könyörögve nyúlnak az ösvény felé. Ebbe a siralmas környezetbe tökéletesen beleillő szénfekete varjú terpeszkedett a semmibe könyörögve kapaszkodó fára, hogy üveges szemekkel szentelje nekünk figyelmét.





Ahronit Kedvelte

Varázslónő vagyok
Veleris

A mágia se nem rossz, se nem jó. Csak az a fontos, mire használod.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1121
❖ Szintem :
Kezdő (Éjmágia); Tanonc (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 13, 2021 10:04 pm

On the edge of Darkness
Veleris & Nîndaer
It's hard to believe in coincidence, but it's even harder to believe in anything else.
Csöndes megjegyzése bár nem kerüli el a hangokra érzékeny füleimet, ezúttal sem méltatom feleletre, elvégre mit mondhatnék? Idehoztál, s ezáltal te is az én legrosszabb rémálmommá váltál? Hazugság volna, hiszen egy éles nyelvű fehérnépnél iszonytatóbb förmedvények szoktak az éjszaka leple alatt meglátogatni. Netán, hogy naiv, amiért rögvest alábecsüli a társaságomat? Nem faragtak az isteneink olyannak, hogy az igazamat erőlködő gyermekként hangoztassam, tehát egyetlen út marad hátra, mint mindég; mélyen hallgatok.
…Mélyen hallgatok, s közben roppant figyelemmel igyekszem feltérképezni a tekintetemmel a környezetünket, melynek egyik oldalán végtelenbe nyúló, bár egyelőre felfelé ívelő út vár ránk - néhány elszáradt kóróval szegélyezve -, másik felén pedig a kérlelhetetlen, iszonytató vihar, melynek szele akárha el kívánna tessékelni minket az útjából, vadul löki meg a hátunkat. Éjfekete és túlvilági mivoltában akasztja a lényemre jeges karmait, hogy átnedvesedett ruháimat az eddiginél is fagyosabbnak éreztesse a bőrömre tapadni.
- Úgy mondj egy nevet. Tán legközelebb akként szólítalak – morgom az orrom alatt, igaz rá kell döbbenjek, voltaképpen nem is az ő jelenléte vagy óhatatlan műve táplálja a dühömet – nem kizárólag -, hanem a fejemben konstans zümmögő világ jelenléte. Legszívesebben ellegyinteném magam elől, ám van egy olyan megérzésem, ez mit sem segítene a voltamat kínzó tapasztaláson. Próbálok hát a nő szavaira koncentrálni, melyeket egyébként érdeklődéssel fogadok. Semmit sem értek a mágiához, soha nem fogott meg igazán, aminek talán ahhoz is köze van, hogy a közösségünkben senkit sem áldottak meg az istenek a tehetséggel.
- Mi az ami elképzelhetetlen? - fordítom felé a csuklya takarta ábrázatomat. - Azok után, hogy egy ilyen vidékre keveredtünk holmi sarlatán kínálta kristálytól, már semmi sem tűnik elképzelhetetlennek – szűröm a fogaim között a meglátásaimat, leginkább, mert a levegőnek időről-időre még mindig kedvére válik az orrom és a szám elől elszökkenni. Frusztráltan szorítok a kardom markolatára.
- Nem – jelentem ki gondolkodás nélkül a hollétünkre adott találgatásai hallatán. - Az erdőket bárhol megismerném, ahogyan az őseink romvárosait is… Talán a sárkányivadékok birodalmát tapossuk – teszem hozzá a magam elképzelését, visszaemelve a pillantásomat az előttünk magasodó útra. A talaj a finomszemű, bár lila szilánkokkal meghintett homok után durvább kövek és föld elegyévé tűnik válni. Nem hat könnyedebbnek a megmászása, azonban a mögöttünk tomboló vihar tükrében nem tűnődök sokat a fáradalmakon. Mégis kénytelen vagyok megtorpanni néhány lépéssel megelőzve a fehérnépet, ugyanis ő sem mozdul tovább.
- Egy olyan növény bűzét éreztem a víz körül, ami hallucinációkat képes okozni, s elég pusztán belélegezni. Ha szerencsénk van, csekély koncentrációban volt jelen. Vagy tévedek, bár nem szoktam – vonom meg leheletnyire az egyik szemöldökömet, aztán háttal fordulok neki folytatni céltalan utunkat.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Four Tears
One for the mother whose heart was broken, one for the father who betrayed us. One for the family who were innocent of my father's guilt, and one for the sister I've never wished for.
˙˙˙

Veleris Kedvelte

Fejvadász vagyok
Nîndaer

I like muted sounds, the shroud of grey, and silence that comes with fog.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
681
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 13, 2021 11:23 am


ON THE EDGE OF DARKNESS
@Nîndaer  && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide »
 
Kalitkába zárt madárként csaponganak bennem az érzések, s miként festőecset alatt keveredő színek, úgy születnek újabbak egyesülésükkor. Háborgó érzelmivilágomon mit sem segít eme anyagiasult valami vagy valaki. Nem kerüli el figyelmemet, hogy úgy kerüli ki a neki szegezett kérdéseket, miként a szúnyog az esőcseppeket. Bármennyire is megértem, s egyetértek, dühít. Nem nevezném tudatosnak a hátsó szándékot, mely pimaszságnak hathat, mégis haszontalan. Több hajlandóság van egy hollóban, hogy daloljon, mint benne arca vagy neve felfedésében.  Híhetném, hogy süket, ám valami mégis csak eljutott a tudatáig.  Jobb is így, ha netalán mégis csak végezni kellene vele, valamikor. – Már most is az vagy. – orrom alatt duruzsolva veszem le róla a tekintetem, más elfoglaltság után kutatva. Nem kell tudnia, hogy már most befészkelte magát gondolataimba, akár egy tályog. S csak az istenek a megmondhatói annak, mikor kezd el rajtam elhatalmasodni. – Egyetértek. – válaszolok kurtán, bólintás kíséretében.
Újra lerázza magáról kezemet, mintha valami fertő lennék. Önhittség, mennyire is jellemző a férfiakra, mert – jobb esetben- kardot hordanak a lábuk között, esetenkét még egyet az oldalunkon. Ezzel felhatalmazva, érezvén magukat arra, hogy ők úgy húzzanak maguk után, mint az ökröt, ha éppen akként tartja kedvük. De ha ők az aurájukon kívül akarnak tartani, a jó szerencse legyen veled. Vajon megfordult már a fejükben, hogy anyjukat is ebből az anyagból formázták, s ugyan ilyen testben hajtottak ki? S ugyanilyen test préselte ki őket kínok kínjával? Kizárt, ahhoz túl ostobák. Legyen, nem ragaszkodom én hozzá, húzom vissza kezem a mellkasomhoz, „meghajolva” az akarata előtt. A kiélezett hangulatot, még borúsabbá teszi, a vészesen közeledő vihar. Bármilyen gyorsan is lépünk a semmiből előbukkanó ösvényre, csak a pillanatot késleltetjük, melyben elér minket, hacsak nem történik valamiféle csoda.
A felerősödő szél, arcomba csapja nedves hajam, s ruhámba kap, mely előre siet, legalább mintha versenyt futna velem. Tudom, az erőltetett tempóm nem tart ki a végtelenségig, a fölém tornyosuló ismeretlen táj menekülésre késztet. A férfi hangja töri meg a szél zúgását. Pillanatokig csak szótlanul megyek tovább, legszívesebben válaszra se méltatnám, miként egy kalap alá vesz, holmi nőcskékkel. – Nem vagyok boszorkány. – hangom épp oly rideg, mint a látóhatár, s oly rideg tekintetem is, bár ezt ő nem láthatja. – Ha arra vagy kíváncsi tudom e hol vagyunk, akkor a válaszom nem. Sejtésem van e? – szívdobbanásnyi csend. – Az elképzelhetetlen. – rázom meg fejem, bár kétlem, hogy érzékelné a finom mozdulatot, melyről csak fürtjeim ringása árulkodhatna szélcsend idején. – A teleport kristály, olyan mágikus tárgyak, melyet mágusok hoztak létre, meghajlítva a teret, ezzel lerövidítve az utazást. Egy ideig csak valódi mágusok tudták használni, ám ahogy gyengült a világot átszövő energia, bárki képes rá, aki csak kicsit is uralma alá tudja vonni az erőt. A háború alatt elengedhetetlen fegyver volt, megannyi király rejtélyes halálát kötik hozzájuk, egy efféle kapu megnyitását szinte lehetetlen kivédeni. – lassítok lépteimen, erőm tartalékjait még sem kellene még most kimeríteni. Van, egy olyan érzésem loholhatok még eleget, az idegen után. – Bárhol lehetünk, akár Eviranban, az Ősi romoknál vagy a Holtak erdejében, vagy ott ahol a mágiát semmi sem tartja kordában. – bízom benne, hogy az előbbi kettő, de legalább olyan része a világnak, melyet még valóban Tulveron részének lehet nevezni. S nem egy hely, melyet inkább elfeledni kívánnak az emberek, s nem egy másik sík, melyről titkos fóliánsok írnak. – Amúgy, hogy értetted, hogy rémképeket fogunk kergetni? És mit jelent az órákon belül? Mert elég rémséges vagy te is. – Torpanok meg s szegezem neki a kérdéseket. Persze, hacsak nem elmém űz velem gonosz játékot, Tahrovin akaratból, lehetetlen, hogy ő is csak képzelgés legyen. A piacon volt, szemem sarkából láttam piszkos, lebbenő köpönyegét. Vagy csak hinni akarok valamiben?



Nîndaer Kedvelte

Varázslónő vagyok
Veleris

A mágia se nem rossz, se nem jó. Csak az a fontos, mire használod.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1121
❖ Szintem :
Kezdő (Éjmágia); Tanonc (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 12, 2021 11:48 pm

On the edge of Darkness
Veleris & Nîndaer
It's hard to believe in coincidence, but it's even harder to believe in anything else.
Csendben hallgatom a fehérnép feleleteit a szerény véleményem szerint teljesen jogos vádaskodásomra, s csupán a harmadik egy ültében elrebegett mondata után kezd el a szemeim mögébe nyilallni a fájdalom, mely összetéveszthetetlen jelzése a figyelmetlenségből elkövetett baklövésemnek. Tekintve, a munkám java részében igyekszem férfiakkal szót érteni, könnyedén elgyengülök és feledkezek meg ama tényről; a nők elméje közel sem olyan egyszerű s ha valamilyen oknál fogva feszélyezve érzik magukat, annak nem elég, hogy hangot adnak, de a terjedelemben sem fukarkodnak. Legalábbis a kérészéltűek világában.
Összehúzott szemhéjak alól mustrálom az ábrázatát s az állandó ficánkolását, melynek aláfestése a szakadatlan szavai. Volna egy-két keresetlen megjegyzésem a pimasz hozzáállásához, azonban jobban tudom annál, minthogy kétszer egymás után ugyanazt a hibát elkövessem. Parttalan harcban nem rántok kardot.
- A legrosszabb rémálmod leszek, ha nem juttatsz minket vissza – préselem ki vékonyka vonallá szorított ajkaim közül, újfent végigkémlelve a feneketlen tájat. Amennyiben az ideérkezésünket nem egy kristály szilánkosra törése, hanem a nyakam elmetszése előzte volna meg, bizonyos volnék benne, hogy az alvilág kíméletlen síkján vendégeskedünk. Némely tekintetben megnyugtatóbb volna.
- Elmondtad a véleményedet s a meglátásaidat. Elfogadom, hogy nem volt szándékosság a tetteidben – jegyzem meg csöndesen, elvégre a sajnálatát kifejezte, ennél több gondolat pedig a múltnak nem segítené meg a jövőnket. Még akkor sem, ha a bánkódása kifejezését még egy együgyű troll is nagyobb meggyőződéssel mímelné. - Koncentráljunk a kijutásra – szusszanok fel halkan, noha a koncentráció afféle dolog ebben a barátságtalan környezetben, melyet fürge lepkeként lehet csak kergetni; mire eltökélem magamat a gondolataim s az eddig tapasztaltak rendszerezésére, a nő a hátam mögé bök, ahol kíméletlen vihar kezd formát ölteni. A benne csapongó fények túlviláginak hatnak, s egy momentumra újfent feldereng bennem a lehetőség, talán mégis csak a túlvilág vidékét tapossuk.
Feszengésem közül újabb érintés ragad ki, amelyet változatlan irritáltsággal rázok le magamról. Megfeszített állkapoccsal pillantok el az eddig még fel nem fedezett ösvényre, majd némán bólintok és megindulok vele a közel sem bizalomgerjesztő útvonalon. Valamiért van egy olyan sanda balsejtelmem, túl kézenfekvő ez ahhoz, hogy az út végén megváltás várjon ránk.
- Hallottál már efféle helyről, Boszorkány? - meglehet, a tanulmányai alatt érintettek különleges világokat, vidékeket, amelyek kizárólag a mágia rögös útján érhetőek el.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Four Tears
One for the mother whose heart was broken, one for the father who betrayed us. One for the family who were innocent of my father's guilt, and one for the sister I've never wished for.
˙˙˙

Veleris Kedvelte

Fejvadász vagyok
Nîndaer

I like muted sounds, the shroud of grey, and silence that comes with fog.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
681
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás); Kezdő (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 12, 2021 10:55 pm


ON THE EDGE OF DARKNESS
@Nîndaer  && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide »
 
Egy momentumra lehunyom a szemem,- hiheti, megbánásom jelének, de korántsem erről van szó-,  s tüdőmet a körülöttem lévő áporodott  levegővel töltöm meg. Kaparja a torkom, de ebben a pillanatban pont ez segít, megzabolázni felszínre törekvő vulkánt. Hisztéria lenne csak, aminek most a legkevésbé venném hasznát. Némi csendre és nyugalomra lenne szükségem, hogy összeillesszem a darabkákat a fejemben. Elmém azonban túl csordult, mint a borospohár s elmém kapuját faltörőkosként döngeti a férfi is. Felhagyok a víz kifacsarásával ruhámból, s könnyedén eresztem el, hogy a súlya ismét rám telepedjen. – Én meg az elvakultásgodat. – emelem tekintetem az idegenre. – Ott voltál, láthattad mi történt. Ha a kereskedő nem oly túlbuzgó, most nem lennénk itt. – másolom le korábbi mozdulatát. Való igaz, ha nem nyúlok, utána most egyedül állnék itt és magammal viaskodnák ő helyette. –A kristályok már csak ilyenek, ha földre hullnak, szilánkokra törnek. – pillantok le a fekete homokban lilán derengő darabokra, melyek oly hasonlatosak ahhoz, mely ide jutatott minket. -  Ha visszarántasz, akkor egyikünk se lenne itt. – kellemetlen fuvallat érkezik, melytől átfut rajtam a hideg, melytől el is megy a kedvem a szócsépléstől. Önkéntelenül dörzsölöm meg a karomat, s hallgatom a minket körbe ölelő tapintható csendet. Elvonva a férfiról, az égnek ajándékozom figyelmemet. Összevonva szemöldököm kémlelem azt. Néhány pillanatot engedélyez nekem csak az idegen. Irigykedik tán, hogy magának követeli a főszerepet? – Engem vádolsz gőggel, mikor úgy beszélsz, mintha te több lennél nálam. – mérem végig újra, a talpától a feje búbjáig. – Te ki lennél? Egy vándor, egy tolvaj vagy csak egy árny ki nem tartozik sehova? Hisz még arcod sincs. Tán nem is vagy valódi, csak egy álom. – államat felszegve, nézek rá egy más fajta sötétségbe – mely nem hasonlatos ahhoz, mely körül vesz minket- fagyos tekintettel. Beljebb lépek a partól, nyugtalanít ez az átláthatatlan feketeség, s az ami közeleg. Ha ez a fickó csak egy álomkép is, még mindig ő az egyetlen értelmes lény, aki segíthet megőrizni az épelméjűségemet és testi épségemet, még ha ez egy rosszálom is. – Boszorkány nem vagyok, sarlatánok, akik kicsúfolják a mágiát. De el kell, hogy keserítselek, efféle hatalom birtokában nem vagyok, hogy kapukat nyissak két távoli pont között. – hajolok le, hogy néhány kristály darabot gyűjtsek össze a kezembe, majd tarisznyám mélyébe süllyesszek. ~Még~ Mert, ha megadatik az a kegy, hogy innen kikeveredjek, s hosszú éltem végig vigyem, eljön az a pillanat is. – Az igaz, hogy a teleport kristályt az erőm aktiválta, de ha nem törik szét… - a többit kitalálhatja, felesleges lenne tovább magyaráznom, azt, ami így is nyilvánvaló. – Rosszkor voltál, rossz helyen. Később vagy hamarabb kellett volna gazokat válogatnod vagy kevésbé kíváncsinak lenned. – vonom meg a vállam, ahogy feltekintek rá. – Sajnálom. – állok fel.- Így nem marad más választásunk, mint elfogadni, hogy egymásra vagyunk utalva és együtt találjuk meg az innen kivezető utat. Az ellen sincs kifogásom, hogy továbbra is haragod kereszttüzében égjek, de csak azután. – emelem enyhén meg a fejem, s bökök mögé. Nem is oly messze tőlünk méretes vihar gyűjtögeti az erejét. Csakhamar el is ér minket. Az égi háború meglehetősen bizarr jelenség, lidérces- sápadt zöldes, néma villámok tekergőznek a krómszínű fellegek alatt, bűzös szélvihar kerekedik, mely gomolygó ködfalat terelget maga előtt. Eddig számomra rejtve maradt kanyargós utat pillantok meg, ahogy újra és újra végig pásztázom a semmibe vesző tájat. A semmi, a tó és a közelgő köd közül még mindig ez a negyedik választás tűnik a legbiztonságosabbnak. – Talán arra? – ragadom meg felkarját és mutatok az út irányába. Ha nem áll elő egy jobb ötlettel, megindulok annak irányába.


Nîndaer Kedvelte

Varázslónő vagyok
Veleris

A mágia se nem rossz, se nem jó. Csak az a fontos, mire használod.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1121
❖ Szintem :
Kezdő (Éjmágia); Tanonc (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





On the edge of Darkness - Page 5 Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
5 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Alternatív univerzum :: Lezárt alternatív-
Ugrás: