Dobj D6 kockával egy címet, amihez írj egy minimum 700 szavas reagot a Csöndes kalandokba! Bővebben a Próba topikban!
Üdvözlünk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
Egy csapatban - bármilyen legyen is - sokféle játékosra van szükség.
Félre vetett pillantással a tál felett hallgatom szavait és mustrálom arcának vonásait, melyről a nem tetszés árad. Kiegyenesedve, a karomat mellkasom alatt összefonva konstatálom, hogy elorozza a kései vacsorámat. Úgy rejti el, mint anyatigris a kölykeit. És ki, cicázik egy tigrissel? Ezért is öltöm magamra a jókislány szerepét, s állva a pillantását maradok a helyemen. – Megfordítottam a szerencsémet, a csalás olyan csúnya szó. Kreatív megoldása a problémámnak. – nyúlok a zsebembe s fordítom ki annak tartalmát, melyből még egy lyukas ulron sem fordul ki. – Úgy teszel, mint akit az utolsó falat kenyerétől fosztottam volna meg. – bárki láthatja, s mindenki tudja, aki csak Ylore falai közt tengeti az életét, hogy virágzik az üzlete. S ezt köszönheti, a boszorkánysággal sütött süteményeinek is, melyek úgy vonzzák ide a népet, mint méheket a legillatosabb virág. Még most is durcás vagyok, amiért megfosztott az ingyen kosztól.
- Mmm… úgy véltem az ulronok súlya elég lesz a hallgatásodért. – mondom. – De úgy tűnik még csiszolnom kell a technikámon.– jegyzem meg – inkább magamnak, mintsem neki-, egy apró bólintással. Kérdésére halványan elmosolyodom, bármennyire is próbálja titkolni, benne is megvan az emberekre oly jellemző kíváncsiság. Pár pillanatig elidőzök vonásain. Tetszik a bátorsága, más már városőrségért kiáltott volna, de legalább késsel hadonásznak, ha hívatlan vendég bukkanna fel otthonában. – Ha már így rákérdeztél… - könnyedén teszem fel hátsófelem a pult tetejére. -… nem. Üzletet ajánlok neked.
Borzasztóan örültem volna neki, ha az idegen leány nem falta volna be sorra a holnapi sütemények töltelékeit. Bronnak most már teljességgel biztos, hogy el fog borulni az agya reggelre, miután rájön, hogy kezdheti újra az egészet elölről. De majd besegítek neki én is, és ha továbbra se mászik le az ételekről a kis Pimasz, odaláncolom őt is az asztalhoz egy fakanállal a markában. - Örülnék neki, ha befejeznéd a holnapi menü felevését. Ha délután bejössz, akkor tisztességesen megfizetve kaphatnál a rendesből is – ujjaimmal az alkaromon dobolgattam. – A kérdésedre felelve pedig csak hasonlót tudok mondani. Tőled sem szép dolog, hogy a fogadómban csalni mersz. Közelebb léptem az asztalhoz, és mérges pillantásokkal elemeltem a kezei alól a tálat, majd a falnál lévő asztalon biztonságba helyeztem tőle. Végül mindkét kezemmel nekitámaszkodtam annak, óvatosan nekidőlve a lap szélének. - Úgy tűnik a becsület számodra is éppoly fontos, - az utolsót szavamat rendesen megnyomtam, hogy érezhetővé váljon a szarkazmus -, mint ahogy nekem. De tényleg csak ezért jöttél? – kérdeztem vissza félrehajlítva kissé a fejem. Az arcomon teljes közömbösség tükröződött. Minden arcizmommal rejteni kívántam a mégis feltörő kíváncsiságot, mert tényleg semmi ötletem sem volt, miért jött valóban vissza. A pénzért? Saját akaratból adta, kifizetve az italokat és a süteményeket. Hát miért lennék én a hibás, mert nem tudta elfogyasztani a második kört? Elvégre amit én szerettem volna botrányt okozni, abból könnyedén kifordította magát. A másik két megtermett legénnyel való összeszólalkozása viszont már nem az én hibám volt.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Pént. Okt. 01, 2021 1:17 am
"Ystrid Braggart"& Míriel
A szerencsejáték alapja a szem és a kéz, a szemedet olyan élesre kell edzened, mintha karom volna, a kezedet pedig olyan sikamlósra, mint egy angolna.
Megèrzèsem most sem hagyott cserben. Az elhalkulò lèptek zaja pillanatra megszűnik. Arra a momentumra, haraphatòvá válik a csend. Nem látom, de tudom, hogy a vèkony talpù csizma irányt változtatott. Csòkja a padlòval elàrulta. Az ajtò rèsein keresztül beszűrődő gyertyafèny egyre erősebbé, a határozott lèptek hangosabbá válnak. Ujjamat egy ùjabb falatèrt mártom a krèmbe mikor az ajtò nyikordulva tárul fel, küszöbén a fogadòsnèval. Ha nem lettem volna rest kanalat keresni, ùgy azzal tömnèm a pocok kèpemet. - Akkor abból biz' nem esznek. - rejtem el számban mutatòujjam, hogy ìzlelőbimbòimat kènyeztessem. Rosszalò tekintetét állom, neki pedig várnia kell válaszomra. Anyám már egèsz kicsi gyerekként megtanìtott arra, hogy teli szájjal nem illik beszèlni. - Szerinted, mièrt jöttem? - kèrdezek vissza, miközben kezem a nadrágom a törlöm, S a tálat az asztalra helyezem. - Nem volt szép dolog tőled, amit este tettél. - hajolok egy ùjabb tál felè. - Ez epres? - játszi könnyedséggel teszem fel a kèrdèst, de már fèlig a tálban mattatok, már amennyiben nem ripakodik vagy orvul nem támad rám egy fakanállal vèdelmezve, a krèmes kasztrolyt, mint valami sárkány a kincsèt. - Elfogadni a pènzt, majd elárulni...ccc...ccc- ingatom meg a fejem. - Hát hol marad a becsület?
Meglepődve hallgattam a lány ajánlatát a férfi felé. Túlságosan magabiztos, túlságosan…. körmönfont. Összeszűkült tekintettel figyeltem végig, ahogy a férfi értetlenül forgatta a kezeiben a kockát, átadta a társának, de ő is teljesen jelentéktelennek találta azokat. Aztán ránéztem a lányra, aki lezserül majdhogynem végigfeküdt a széken már, és engem figyelt. A füléhez nyúlt, és akkor végre megértettem, mi történt. Halványan felkunkorodott az ajkam széle az elismerésre. Kicserélte őket. Szép munka. A karom még mindig a csípőmön pihent, amikor elhaladt mellettem a lány. A tálcámon újabb ulront pattintott, és mint aki jól végezte dolgát, megindult kifelé, hogy végül elnyelje a kinti éjszaka. De úgy tűnt, még egy ideig nem válik köddé. Fel se figyeltem először a két megtermett férfira, akik megállították a lányt az ajtóban. Ingen ragadta az egyik és nagyon közel hajolt az arcához, s ha nem lett volna a kettejük kisugárzása fenyegető, már azt is rámondtam volna, hogy ott helyben megcsókolja. De ehelyett fejelést kapott a férfi, és a fogadóban szépen lassan terjengeni kezdett a vér vassal teli szaga. Aztán kitört a káosz. Bron rögtön mellém ugrott. - Mit csináljak? – kérdezte aggódva, összefont karokkal és a feltörő verekedést figyelte. - Semmit. Most bizonyíthat, hogy mennyire is rátermett – mosolyogtam, és türelmes vártam a harc kimenetelét. Miután a lány sikeresen megmenekült a két férfi szorításából, s bár eléggé furcsálltam, hogy az ajtó helyett inkább az ablakot találta a legtökéletesebb menekülő útvonalnak, meglepődve nyugtáztam, hogy végezetül holnap csak egyetlen egy széket kell vásárolnom, meg egy pár tányért, de ezek általában is fogyócikkek, főleg egy fogadóban. A felmosással már gondok lesznek, mert mire mindenkit kiperdítek innen záráskor, addigra összejárkálják a kiömlött italokat, és nem először volt már olyan eset, hogy hajnalig sikáltuk a mocskot Bronnal, mert az nem kívánkozott feljönni a padlóról. Hajnal egy is lehetett már, mire végre az utolsó vendég is elhagyta a fogadót. Míg az ajtót zártam, Bron előhozta a raktárból a takarítófelszerelést, aztán nekiálltunk mindent a helyére tenni. Összeszedtünk a verekedésből maradt összetört dolgokat, felsöpörtünk, felmostunk. Bron sorra elfújta a termet bevilágító gyertyákat, és az utoljára égve maradttal mellém szegődött. - Azt hiszem itt az ideje eltenni magunkat éjszakára. Szép álmokat, Ystrid – a férfi megsimogatta a felkaromat, átnyújtotta a gyertyát, és eltűnt a hátsó bejáratnál. Utánamentem, hogy lezárjam azt az ajtót is. Korán reggel úgyis visszatér, és majd megnyit mindent, hogy a vendégek, akiknek sürgős dolguk akad amint a nap első sugarai felbukkannak a határon, eltudják hagyni a szállást. Bementem a konyhába, tökéletes tisztaság tekintett vissza rám, de bent a levegőt elnyomta a vérszag. Lehet nyitva maradt az ajtó a balhé alatt és befújta kintről. A kezemet szorosan az orromhoz nyomva sétáltam oda az ablakhoz, és szélesen kitártam. Remélhetőleg reggelre kimegy ez az orrfacsaró bűz. Kint még utoljára körbejártam az asztalokat, a pultot, hogy minden rendben legyen a következő napra. Már sétáltam volna fel a lépcsőn, amikor is apró nesz ütötte meg a fülemet, ami egyenest a konyhából érkezett. Felhúzott szemöldökkel fordultam a halk csörrenés irányába. Lefújt volna valamit a szél? Levettem a lépcsőről a lábamat, és visszafordultam. Benyitottam az ajtón, és döbbentem vettem észre a lányt az estéről, aki jóízűen tolta magába a holnapi vaníliás sütemény már előre összedolgozott krémjét. Közelebb léptem, letettem az asztalra a gyertyát, aztán összefont karokkal fordultam a lány felé. - Ha tovább eszed, akkor reggel nekiállhatsz újat csinálni – szóltam rá először. – Mégis mit keresel itt? Miért jöttél vissza?
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Szept. 28, 2021 11:36 am
"Ystrid Braggart"& Míriel
A szerencsejáték alapja a szem és a kéz, a szemedet olyan élesre kell edzened, mintha karom volna, a kezedet pedig olyan sikamlósra, mint egy angolna.
Nem lett volna ilyen nagy a zsivaj, mindenki hallhatta volna, ahogy földet ér a szívemről legördülő kő, amint, eltűntek a gyertyafényben megcsillanó ulronok. Mintha a fogamat húzták volna. Megnyugodtam, hogy éppen eleget fizettem, hogy szemet hunyjon a látottak felett. Mégis gyanakvón húztam fel az egyik szemöldököm mosolya láttán. Tekintettemmel követtem az asszonyt, ám mielőtt elkaphattam volna a karját, el is slisszolt mellettem, mint valami sikló. – Te jössz! – szólt a Kopasz, s határozott mozdulattal tette elém a kockákat. Ma éjszaka előszőr markoltam rájuk bizonytalanul. Fél szememet a fogadósnén tartottam, csak egy dolgot nem láthatott hajzuhatagom jótékony takarásától, kissé csúcsosodó füleimet. Tudtam mi következik. Balhé. Komótosan forgattam kezembe a kockákat, mint aki vár a dobással. Valóban vártam, kellett egy kis idő, hogy a cinkelt kockát felsőm ujjába játszam, és egy újabb, hogy elővegyem a másikat. – Hogy mi? – tetettet meglepettséggel, kereketek el a szemeim a vád hallatán. – Mutasd! – ripakodott rám ismételten s erre már a Kopasz is idegesen bólogatott. – Ha tiszták a kockák, úgy fizetsz nekem még 50 ulront, azért mert megvádoltál. – Rendben. – némi tétovázás után rá állt az egyébként „tisztességes” ajánlatra. Hanyagul dobtam el a kockákat. Halkan koppantak egymás után, ahogy az asztalra érkeztek. Idejük se volt megpihenni, már kapta is fel őket. Egyenként vizslatta meg őket, pofázmányára kiült az értetlenség. Grammal sem nyomot egyik sem többet a másikánál. Tanácstalanul pillantott az asszonyra, aki a háttérben várta a közeledő vihart. Mindeközben én az asztalra felpakoltam a lábaimat, s elégedetten falatoztam a megmaradt pitémet. Javára legyen írva, ez a pite, akár az istenek eledele. Ha sikerül elkapnom a tekintetét, lassan simítom fülem mögé fürtjeimet, s mutató ujjammal finoman megpaskolom fülemet. – Nos, uraim, mire jutottak? – már ketten vizsgálták a csontkockákat, végül feladták. – Tiszták. – ült le, s kortyolt nagyot a söréből s dobta elém a barna kis szütyőt. A többi vendég, lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy a műsor ma elmarad. – Remek. – vettem le a lábam az asztalról, s felálltam. Lesimítottam magamról a pite maradványait. – Azt hiszem, a történek függvényében, a mai játéknak vége. – nyúltam az érmékért s a saját erszényemet töltöttem meg velük. Egy kivételével. – Egy élmény volt… - távozom, útba ejtve a fogadó asszonyát, önelégült vigyor terül el arcomon. Elhaladva mellette a kezembe szorongatott ulront a mutató és hüvelykujjamra helyezve pöccentem bele a tálcán lévő sörbe.
- Míriel, hát meg vagy! – hallom, amint egy széles mellkasnak ütközök. Bunkó és Vész, a ikerpár, bár ránézésre ezt nem mondja meg senki. Az egyik alacsony köpcös, míg a másik jó egy fejjel magasabb vékony, nyúlánk. Az egyiknek az ökle, a másiknak az oldalán sorakozó dobótőrjei a veszélyesek. – Bunkó, hogy van a füled? – kérdem, miközben már ujjai közt összegyűrte ingem. Legutóbbi találkozásunk alkalmával kinyestem egy darabot a füléből. Esküszöm véletlen volt, beleszaladt a kardomba. Azt hiszem, azóta neheztel rám. – Van egy kis elszámolnivalónk. – nyála fröcsög az arcomba, ahogy a fogai közt szűri a fogai között, már, ami maradt neki. – Látom hoztad Vészt is. – abban a pillanatban fejelem le. – Te, kis patkány! – kap az orrához, melyből szivárogni kezd a vér. A fogadó, szinte teljesen elcsendesedik, szinte harapni lehet a feszültséget, nem marad el a mai fellépő. Próbálom kihasználni az alkalmat, hogy távozzak, de karok ragadnak meg. Egyik baloldalról fonja át karom és mellkasom, míg a másik a jobb felkaromra markol rá. –A fiúkat nem zavarja, a nézőközönség mindenképp elégtételt kívánnak venni. Ököl csapódik az arcomba, melytől egy percre megszédülök, de mire feleszmélnék, összegörnyedek és fájdalmasan nyögök fel a gyomromat ért ütéstől. Már kiegyenesedve kapom a következőt, melytől a fülem kezd el csengeni. – Hagyni akartam neked valamit, de… - támaszkodok Vészre, s teljes erőből lendítem előre a lábam, egyenest a lába közé. Nem hallgatva végig jajveszékelését, taposok a szőke lábfejére. Megragadom alkarját, s a vállam felett szeretném átdobni, de csak térdre sikerül kényszeríteni. Ezért kiperdítek egy széket a helyéről, s töröm darabokra rajta. Éppen elég időt nyerek ahhoz, hogy felpattanjak a pultra. Csizmám alatt panaszosan csikordulnak meg a fatányérok, s dőlnek el sorban a kupák. Tartalmuk a földre hullik, és kisebb tócsákat hagynak a pulton és a földön. Az út végén leugrok s a nyitott ablakon távozok.
A szomszédos ház tetején várakozok. A fogadó lassan elcsendesedik és az utolsó vendég is távozik. Az utolsó előtti gyertya is elalszik, már csak egy kóborol álmosan. Ha megérzésem nem csalatkozik, a fogadósné járja körbe még utoljára a helyet, hogy minden úgy van, ahogy annak lennie kell. Lemászva a tetőről a konyha ablakához vezetnek nesztelen lépteim. Néhány perc és az ablak kitárulkozik előttem. Az asztalról a földre ereszkedem, s végig hordozom tekintettem a helységen éppen annyi zajt csapok, hogy a kint „settenkedő” kíváncsiságát felkeltsem. A beszűrődő fény éppen elég ahhoz, hogy megtaláljak egy kisebb edényt, melyben a holnapi sütemény krémje pihen. Mmmm… az íze…, több, mint tökéletes. Magamhoz is ölelem, s egy szekrényhez dőlve várom, a ház asszonyát?
A kérdésemmel tulajdonképpen figyelmeztetni szerettem volna a kishölgyet, hogy a házamtáján az ilyen csalást nem nézem el, főképp nem a szembetűnő, leplezetlen lopást, s mint utóbbit csak és kizárólag én tehetem meg ebben a fogadóban, így gondoltam, megleckéztetem a lányt egy kicsit, hogy érezze tettének következményeit. Már majdnem meggondoltam volna magam, mikor megpróbálta elterelni ügyetlenül a számomra téveszthetetlen rosszalkodását, de ahogy hanyag módon ráhajította az ulronokat a tálcámra, és majdhogynem parancsként adta ki a rendelését, amit hiába erőlködött mézes-mázos hangnemben közölni, tudtam, hogy itt az idő egy kis szórakozáshoz. Gúnyos mosollyal bólintottam, természetesen az érméket maradéktalanul markoltam fel a tálcáról, mielőtt meggondolná magát, és tettem el a kötényem legmélyebb zugaiba. Rögtön hátat fordíthattam volna az asztalnak, hogy teljesítsem a lány óhaját, de gondoltam, már úgyis rég volt bonyodalom a háznál, így nem tettem, és inkább félkörívet írtam le az asztaluk körül, hogy a túlsó oldalánál lépjek el majd onnan. Ahogy áttértem a szemben ülő férfihoz, szabad kezemet az orcájára helyeztem, és gyöngéden az arcomhoz húztam a fejét, hogy jól hallhassa, amit mondani kívántam számára. Bajszos barátomnak rögvest kikerekedett a szeme a leadott füles hallatán, viszont tisztességesen megvárta, míg elhúzódtam tőle, megveregettem a vállát és otthagytam a társaságot, de ezután olyan erővel ugrott fel, hogy mögötte a szék felborult, majd ököllel ráütött az asztalra. - Te csalsz – üvöltött fel eltorzult arccal, miközben hurkás mutató ujját az előtte ülő lány felé szegezte. – Mutasd a kockáid! Önelégült mosollyal sétáltam tovább a pulthoz, majd egy tálcára ráhelyeztem a leányzó által kért korsó sört és még egy tányérnyi almás pitét. Karomra helyeztem azt, és szép lassú léptekkel tértem vissza az asztalukhoz, igaz jó pár méterrel arrébb, mert láthatólag azonnal bonyodalom alakult ki a pletykám hallatára. Egyik kezemen a tálcával, másikat a csípőmre helyezve figyeltem az eseményeket. Bármikor megtudtam állítani az egészet, és már Bron is rajtam tartotta a tekintetét, hogy amint szólok, intézkedni tudjon.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Szept. 22, 2021 1:12 pm
"Ystrid Braggart"& Veleris
A szerencsejáték alapja a szem és a kéz, a szemedet olyan élesre kell edzened, mintha karom volna, a kezedet pedig olyan sikamlósra, mint egy angolna.
Mmmm...a frissen sült sütemènyek illata, sunyin tekergőzott a pipafüstös, olcsò lőrèk jellegzetes szagàn àt. Màr èreztem, ahogy a puha tèszta szètomlik a szàmban. A szemem felcsillant, a fogadòsnè làttàn. Az istenek se tudtàk megsaccolni koràt. A pletykàk szerint, màr jòcskàn megèlte màr èltènek felét. Mègis ùgy sergett- forgott, S kerülte ki a felborulò szèkeket, mint egy fürge làbù zerge. Nem beszèlve arròl, hogy a fèrfi szemek, mèg mindig elkerekedtek formàs hàtsòja billenèsèn. De rajtam volt a sor, hogy dobják. Egy Elf kiràly, Lovag èèès... a csont csak pörgött és pörgött, szinte örökkévalónak tűnt. Egyensúlyozva táncolt az èlèn. Nem tudta eldönteni, melyik oldalàra dőljön, a Vèreb mutassa meg rùt pofàjàt vagy a Lovag fekete páncèljàt. Szàmomra mindenkèppen a Lovag lett volna kedvezőbb, különben egy kisebb összeggel leszek karcsúbb, amit egyàltalàn nem szerettem volna. Abban a pillanatban löktem meg az asztallàbàt, mikor az asszony az asztalra helyezte a kèrt rendelèst. Tudtam, hogy erre a mozdulatra nem csak a kocka fog àtfordulni a Lovagra, de nèhàny èrme is elcsùszik egymàson. De a nène nem is èrkezhetett volna jobbkor, fel se fog tűnni senkinek. Csillogò szemekkel húzom magamhoz újra az èrmèket, mìg a màsikkal a pitét kezdem betolni az arcomba. Elègedetten dőlök hàtra, ám valami mègis nyugtalanìt. Nem hallottam elmenni az asszonyt. Összeràncolom homlokom, de mire felèje fordulnèk forrò lehelet csiklandozza tarkòm. - Krrr...Khöö...- akad torkomon a falat, szavai hallatàn. Enyhèn ütöttem mellkason magam, kell nèhàny pillanat, hogy visszatèrjek a döbbenetből. Az egyik halombòl tìz ulront szàmolok le. - Kèpzelődsz nènje. - fordìtom oldalra a fejem. Ha nem lenne az orrunk, talàn mèg az ajkunk is összeèrne. Csillingelve hullanak az èrmèk a tàlcàjàra. - Most pedig menj és hozz mèg egy kört. - mosolygok rà negèdesen, mintha csak a szaftos pitèjèt dìcsèrtem volna. br>
ondhatnám, hogy hosszú napon vagyok túl, de számomra még csak most kezdődött az igazi munka. Ájulásig voltam feladatokkal ma este, és szegény Bron is csak ide-oda kapkodta a fejét. Megint teltházunk volt, ami persze számomra nagy öröm minden tekintetben, csak hát ketten a fedélzeten valljuk be, nem nagyon bírtuk. Mindkét karommal a magasban, tálcákkal egyensúlyozva lavíroztam az asztalok közt, próbáltam minden egyes vendégem óhaját-sóhaját kielégíteni, de a tűrőhatárom így lassan éjféltájt már kezdte elérni a végső pontját. Muszáj volt pihennem egyet. Sűrű bocsánatok közepette, és a partnerem kétségbeesett, a hátamba maró tekintetével vágódtam ki a bejárati ajtón, hogy a mellette lévő kispadra leülve végre elszívhassam a frissen hozott, zetvyni dohánnyal teli pipát. A rohadt életbe, ezt az istenek készítették! Vaskos szippantásokkal ürítettem ki annak tartalmát. Siettem, nem szerettem volna, ha Bron olyan szinten elúszna a munkával, hogy még késő reggelig is a vendégek után takarítsunk. Visszaértem a pulthoz, ahol a férfi már előkészítette számomra a következő adag italokat, és természetesen süteményeket. Ahogy újfent tálcástul szlalomoztam a vendégek között, észrevettem egy fiatal, szép leányzót, aki épp nekem kiáltott. A túlsó asztalnál ültek és két, szinte már törzsvendégemmel kockázott. Már messziről láttam, főképp az asztalra halmozott ulronokból, hogy nem sok időre van már szüksége azok megkopasztására. A falmenti tálalóasztaloknál letettem a kezeimből a tálcákat, az egyikről felvettem két korsót a jobb kezembe, a másik tálcáról pedig egy kis tányér almás pitét a bal kezembe és érdeklődve léptem a kockázó társasághoz. Letettem az asztalukra a kért dolgokat, majd megálltam közvetlenül a lány háta mögé. Érdeklődve figyeltem, ahogy sorra nyerte a kockapárbajokat, borzasztóan nagy szerencséje volt. Egyáltalán szerencse ez, amit látok? – futott át a gondolat, és összeszűkült szemekkel koncentráltam rá a lány két kockájára. Nocsak, nocsak… Lehajoltam a lány arcához, hogy közvetlenül a fülébe suttogjak. - Nem mondták még, hogy súlyozottal nem szép dolog nyerni?
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Szept. 18, 2021 4:24 pm
"Ystrid Braggart"& Veleris
A szerencsejáték alapja a szem és a kéz, a szemedet olyan élesre kell edzened, mintha karom volna, a kezedet pedig olyan sikamlósra, mint egy angolna.
Tíz érmét dobtam be az asztalra, melyek pörögve állapodtak meg a közepén. Az enyéimet követe még másik húsz. Ezen az estén csak két fajankónak akadt felesleges ulronjai. Nem baj, ez is megteszi. Szokás volt mondani, „Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.” Magamhoz híven, nem ajtóstól rontottam a házba, s nyertem el még a gatyájukat is. Ennek ellenére már most két aranyos kis tornyocska növekedett mellettem. Dobtak. Két Hajnalcsillag és egy Elf király pördült ki az egyikük keze alól. Míg a másik egy Elf királyt egy Háromszöget. A Kopasz fejére bárgyú vigyor ült ki, amikor a harmadik kocka Lovagra fordult. Kezembe vettem a kockákat. Szerettem a kockák zenéjét a tenyerem között. A fogadó zsivaja alól is kihallottam, ahogy halkan egymásnak koccannak a csontok. Peregve hulltak alá tenyeremből. Először egy Véreb fedte fel magát, majd Két Elf király. – Igen! – ráncok gyűltek orrom nyergében, halovány vicsorom nyomán. – A Bajszos halkan az asztalra csapot, míg a Kopasz a szék hátának vetette sajátját. – Az Istenekre te lány, annyi pénzemse marad, hogy egy habos sert fizessek magamnak. – vetette oda a Bajszos, miközben én magamhoz öleltem az ulronokat. ~ Az egyszer biztos.~ - Tán, innotok kellene még, a kocka jobban pörög, ha nyelvetek nem is. – vigyorodom el, mire ők is. – Ezt most én állom, ha már a kört én vittem. Héé, kocsmárosné! – kiáltom el magam, s hogy biztosan tudja, ki is akar valamit, karomat a magasba lendítem, boldogan integetve felé. – Két korsó sert az uraknak, nekem meg egy jóóó nagy almás pitét! De akkora legyen ám, mint egy kisebb malac!
Legalább egy tucat asztal áll a teremben, és a galériás részen is van elszórva pár azoknak, akik kicsit intimebb helyen szeretnék elfogyasztani italukat. A nyugati fal mentén egy óriási kandalló felel a taverna felmelegítéséért, és ahol minden héten egyszer malac sül vacsorára.
