Dobj D6 kockával egy címet, amihez írj egy minimum 700 szavas reagot a Csöndes kalandokba! Bővebben a Próba topikban!
Üdvözlünk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
Rögvest feltűnik, hogy a fiú talán nem is a helyzettől, de tőlem van zavarban. Még egy pár pillanatig várok, hogy elfogadja a köszöntő kezem, majd lágy mosoly keretében, tettetett meglepődéssel visszahúzom azt. Ha nem, hát nem, én nem fogom erőltetni. Magam elé terelem őket, hogy ők érjenek oda az asztalhoz előbb, majd tisztességesen kihúzom nekik a székeket, hogy foglaljanak helyet. – Pontosan – bólintok csalafinta ábrázattal Ronannek és Folrandír felé fordulok – Még én magam sem emlékszem melyik az – kacsintok egyet, és akkor lépek csak oda Bronhoz a kért dolgokért, amiket már előre kikészített a számomra. Miután mindent elhelyezek az asztalukon ülök csak le én is közéjük. Amint megered a fiú nyelve, egy ideig elképedt tekintettel pislantok ide-oda a két vendégre, aztán akaratlanul is kitör belőlem a nevetés. – Tehát, kedves Ronan, az asszony tudja, hogy te pucéran járkálsz Ylore utcáin? – muszáj beleszúrnom ebbe. Kihagyhatatlan labda, amit még oly sokáig tudnám fokozni, de szerintem mindketten megfogunk elégedni azzal, hogy ezt egy életre elraktározom a fejem egyik kis zugába, és még nagyon sokszor fel fogom hozni, ha továbbra is ilyen sűrűn fogunk összetalálkozni. De ezt a fokozást Folrandír gyermeki ártatlansággal megteszi helyettem most, én pedig érzem, hogy az oldalam szúrni kezd a levegőhiánytól. – Igen, Csip-Csip a bárd, értem én – próbálom szorítani vissza az akaratlan kacarászást, amit sikerült ennek a párosnak okoznia. Nagyon rég nem nevettem ilyen jót már régóta. – Ronan drágám, szerintem mindketten érezzük, hogy ennek a csodálatos sztorinak ez a része el fog enyészni az időben és csak egyetlen mozdulat marad meg az egészből az utókornak – préselem össze újra az ajkaimat, hogy ne térhessen vissza a nevetőgörcsöm. Miután nagy nehezen sikerül visszarendeznem az arcizmaimat, egy nagy, hangzatos sóhajjal zárom le a dolgot. A kezemmel az oldalamat simogatom. – Hát ez már most egy élmény volt uraim – köszönöm meg nekik, és a másik kezemmel eltörlöm a kicsordult könnyet a szemem sarkából. – Visszatérve a… hogy is mondtad? – fordulok Folrandír felé segítségül, de rögtön eszembe is jut a becenév. – Csip-Csip, igen. Az ünnepség óta nem járt erre, és szerintem Ylore-t is elhagyta. Bár, nem is csodálom, én is elbújnék a világ elől, ha reggel a malac ólban az egyiket ölelgetve térnék magamhoz – az ajkaim mosolyra húzódnak, de a szemeim nem követik.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Pént. Feb. 25, 2022 11:34 am
-Nagyon remélem, hogy nem lesz az. - Mondja, picit morogva. És valóban. Semminek sem örülne jobban, mint egy olyan "kalandnak" ami csak abból áll, hogy oda utaznak, megkeresik a kilátót, lemennek a pincébe, ott pedig a szoba közepén, teljesen őrizetlenül hever a kincs, s az egyetlen kihívás az lesz, hogy eldöntsék, mire költsék azt a rengeteg pénzt. - Ha unalmas lesz, Rilrion úgyis hősi eposzt költ belőle, szóval én nem ragaszkodom az izgalmakhoz most az egyszer. Kissé meglepi a fiú viselkedése a fogadóshölgy jelenlétében. Azt hitte volna, hogy rá nincsenek a nők ilyen hatással. De lehet szegény csak alapvetően félénkebb, bárkiről is van szó. Nehéz megmondani, mert most találkoznak másodszorra, és a legtöbb közös ismerősük eddig Folrandír életére tört, olyankor pedig érthető, ha nem volt kimondottan oldott a hangulata. Ami Ystrid megállapítását illeti a hegyes fülekről, csak biccent egyet, fanyarul mosolyogva. Ha lehetséges volna, érdekes lenne persze egy félig ember, negyedrészt elf és ork keverék sarj, bár az ork vonások végképp nem rajzolódnak ki a fiún. Igaz Wynva-n sem. -Senki sem tudja...mindenki elfelejti aki iszik belőle. - Kacsint rá, és ezzel lezártnak tekinti a legerősebb ital kérdését. Aztán hálásan bólint. Két sör, és túrós derelye. Nagyot kordul a gyomra ennek hallatán. -Öööömmmmmhhhhhhh.....ifjú barátom kihagyta a magyarázatból, hogy a fürdőbe valami részeg lovag elől szaladt be, a kardélre hányásról akart vele beszélgetni. Alig tudtam kicsempészni onnan. Ha beállítana ide egy kócos bajszos ipse, ő abszolút vendégem arra a legerősebb italra. Megköszörüli párszor a torkát, és Folrandír-ra sandít, aztán megrázza a fejét. -Csip-csip pedig a pókmalac... Kezdi úgy érezni magát mint egy tolmács, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy még az anyanyelvének is legfeljebb félig ismeri a szótárát amennyire tudja. Minden esetre most már elindul az asztalok felé, hogy ne álldogáljanak itt.
Az ősi romok… még a gondolatba is beleremegtem, hogy micsoda kalandokat rejthet magában az emlegetett hely. Szívem szerint könyörgőre fogtam volna, hogy vigyen magával. Csakhogy az én helyem Alorában volt, akármilyen szívélyesen is maradtam volna inkább Ron társaságában. Egy kis hang szinte azt súgta, kapaszkodjak meg benne és ne engedjem elmenni… – Irigyellek. Olyan izgalmasan hangzik… – sóhajtottam fel, de a hangom egészen halk maradt. A fogadó ismeretlen terep volt. Egészen közel húzódtam Ronanhez, mintha félnék… és valóban. Az asszonyok megijesztettek, mert szerencsétlenül viselkedtem a közvetlen közelükben. Azon már meg sem rökönyödtem igazán, csak némi háborgással jeleztem, hogy nem vagyok Ron fia. Talán hasonló árnyalatban pompázik a hajam, mint az övé, de az én füleim határozottan hegyesek voltak. Na, nem mintha állíthatnám, hogy ezen kívül a tulajdon apámmal bármiféle hasonlóságot is mutattam. Nem. Vele is nagyjából úgy voltam, mint Ronnal. – Öhm… szerencsére a valódi apám jó messze van innen… – pislogtam zavartan a bemutatkozásra. A gondolataim mélyéről próbáltam összeszedni valamiféle udvariasságot, amit nem az erdő vert belém. Valójában Rilriontól lestem el egyet s mást, ha hölgyekről van szó. – Örvendek, kedves Ystrid. – Biccentettem kicsit felé, amolyan tiszteletadásként. Aztán, ahogy kicsit oldódtam, hát az italra tereltem a szót és persze, hogy a legerősebbet kértem. Talán nem is igazán a barátom miatt, hanem magamért. Kicsit megrémültem a lovagtól, még ha időközben a beszélgetés feledtetni is tudta a történeteket. Mi lesz, ha egyszer nem lesz mellettem Ron? Ügyes varázsló vagyok, de közel sem annyira, hogy egy karddal szemben sokáig kitartsak. Jól esett volna ezen aggodalmakat elnyomni magamban egy kellemes italozás mellett. – Akkor legyen sör és valami frissen sült finomság – Egyeztem bele egy bájos mosolyt engedve Braggart asszony felé. „Jól van Fol, ne izgulj, csak legyél természetes. Az elfek bárkit elbájolnak, nem igaz?” A gondolat némi bíztatásként ült meg bennem. Igyekeztem összekaparni azt a kevés magabiztosságot és elfességet, ami a sajátom volt. Ezt kell használni. Ez szimpatikussá tesz. – Mégis mi a legerősebb ital? – kérdeztem, miközben Ystrid az egyik asztalhoz vezetett minket. Lehuppantam a kihúzott székre. Kis ficergéssel helyezkedtem el, gondosan igazítva az új ruhadarabot, hogy gyűrődés se legyen rajta. Az elénk pakolt sör és túrós derelye egészen megindított. A gyomrom is hangosan kordult egyet. Régen ettem bármiféle finomságot. Talán egy-két hete, mikor megindultam Alorából belógtam a konyhára, hogy az ottani süteményekből egyek. – Hát közösen voltunk a fürdőben… aztán, mivel Ron valamiért meztelenül ment az utcára elmentünk ruhát venni… – Nagyrészt csak magyaráztam. Nem akartam annyira megemlíteni a lovagot, aki meg akart ölni és aki miatt bemeneküldem Ylore fürdőházába. – Nem akartam, hogy megfagyjon egyszál kardban… mármint a fegyvere karddal… – Pirultam el megint, mert persze sikerült ostobaságot benyögnöm egy tisztességes hölgy társaságában. – Most meg Csip-csip elől bujkálok… – megköszörültem a torkomat a mondandó végére.
Felkacagok és legyintek egyet Ronan válaszára. – El kell, hogy keserítselek, kedves Ronan, de sajnos, nem minden ilyen könnyű az életben – egy másodperc erejéig beugrik egy emlék, amitől elkomorodok. A pillanat, amikor könnyek között, koszosan, szegényen, remegő kezekkel teszem le a pólyát a nulporti ház küszöbe elé, mert tudom, képtelen lennék felnevelni ilyen körülmények között. Ha most született volna, teljesen másképp állnék a dolgokhoz, de sajnos ehhez két évtizedre volt szükségem. Gyorsan elhessegetem a fájdalmas emlékfoszlányt, és a fiú felé fordulok inkább. Lágyan elmosolyodom annak elpirult ábrázatára és ha akartam volna, még fel is kuncoghattam volna újra az esetlen tagadására. – Most, hogy jól megnézlek, valóban nem lehetsz Ronan fia – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. – Kikandál a füled a tincseid közül. Ronannek, de még Wynnek sincsenek ilyen hegyesek, mint neked – most már megengedek magamnak egy halk felkuncogást, amit látva, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát a fiú, visszaszorítom egy halvány mosolyba. – Nagyon örvendek, Folrandír. Az én nevem Ystrid, és üdvözöllek a fogadómban – nyújtok felé egy barátságos jobb kezet, amit, ha elfogad, lágyan megrázok köszönésképpen. - Így van, Folrandír – kacsintok gyorsan Ronan felé a megjegyzésére. – Vigyázz, mit kérsz, ki tudja mi főtt meg abban az italban – nevetem el magam egy pár másodperces komornak próbáló ábrázat nyújtása után. Végül elfordulok tőlük, és intek, hogy jöjjenek utánam. A pulthoz legközelebbi szabad asztalnál állok meg, és húzom ki mindkét széket egyszerre nekik, majd Bronhoz lépek, hogy elvegyem a már kikészített két kupa sört és két frissen sült süteményt. Enélkül a férfi nélkül, nem tudom mi lenne velem. Már tudat alatt tudja, hogy mire lesz szükséges, és előre bekészítette az egészet egy tálcára, hogy már csak fel tudjam kapni. Köszönetképp biccentek neki egyet, és már fordulok is a vendégeim felé. - A két sör – emelem le a tálcáról és rakom eléjük az asztalra -, és két túrós derelye. Pogácsa majd a következő adaggal készül, most még a narancsos bukta sül bent. Egy negyedóra múlva szóljátok rám, különben a fekete füstöt fogjuk csak észrevenni a konyhából kiszűrődve – nevetek fel, és én is helyet foglalok az asztal túlsó felén. – Mondjátok csak, mi szél hozott akkor össze titeket itt Ylore-ban?
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Feb. 08, 2022 9:54 pm
Elhúzza a száját a kérdésre. Elvileg nagyobb titokban kéne tartani ezt az egészet, de Folrandír-ban azért csak megbízhat. Leginkább azért kényes számára ez a kérdés, mert eszébe juttatja, mennyire pocsék Ronan a térképolvasásban. Szerencsére ehhez nem kell térkép. -Az ősi romok felé...talán. Elég sokszor megváltozott már a terv, szóval az sem lepne meg, ha hirtelen Calden-ben kötnénk ki. Vigyorogva megrázza a fejét, mikor szegény varázsló elsápadva kérdez vissza. Persze, akad, hogy az emberek furcsán fejezik ki a vonzalmukat a másik iránt. Valóban van aki megkerget, a hajad húzza, vagy épp megmutatja neked a fészerében tartott állatkoponya gyűjteményét, netán meghív egy teára, miután engedte, hogy az éjszakát a hideg padlón aludd át...a lényeg, hogy bár viccnek szánta, de jobban belegondolva...a fürdőbe is üldözni szegényt...ki tudja... A fogadóban furcsán sandít a gyerekre, ki mintha tőle várna védelmet, a kérdésre pedig halkan sóhajt egyet. -Én sem tudtam róla. És bár imádnám, ha kapásból így születne, szobatisztán, és beszélve a nyelvünket, félek ha nekem gyermekem születik, azt a világvége egyik jeleként értékelik majd... Egy mozdulattal megigazítja a haját, láthatóvá téve - de legalábbis felhívva rá a figyelmet - hogy a hófehér, elfekre emlékeztető fürtjei alatt bizony az ő füle is épp oly emberi formájú, mint Braggart asszonyságnak. Az, hogy neki gyermeke szülessen, lehetetlen, ha pedig Wynva az anya, már valóban olyasmi, ami bekerült volna a jóslatok könyvébe. De nem került, és nem is fog sajnos. Szelíden mosolyog ez alatt, nagyon próbál nem komor arcot vágni. -Óvatosan kölyök...te nem tudod mire képes a hölgy legjobb itala. Aztán Ystrid felé fordul, és még hozzáteszi: -De valami finomabb sört azért elfogadok boldogan. Illetve...ha tippelnem kéne, pogácsa sül odabent éppen?
Elgondolkodva hallgattam, ahogy Ronan a fesztiválról mesél, amiért Ylore-ba érkezett… vagy érkeztek. Egy kicsit arra emlékeztett az egész, amikor Nulportba érkeztem és máris két olyan ünnepségre sétáltam be, amiből másnap fájdalmak között ébredtem. Bár a második egészen kellemes volt, Rilrion végig simított a karomon az est végével és szépségesen formált elf szavakkal szólított meg. Persze, ivott vagy csak megsajnált, amiért olyan rajongással néztem rá, mégis jól esett visszagondolni arra fél pillanatra. Néha-néha persze eszembe jutott, hogy ott szalasztottam meg az egyetlen lehetőséget, amivel közelebb kerülhettem volna hozzá. – És merre haladnátok tovább innen… már ha a tél nem állja utatokat? – kérdeztem őszintén irigykedve. Én is vágytam rá, hogy többet ismerjek meg a világból, hogy elmélyüljek a megismerésben. Egy részem ettől válta a bölcsességet, amit nem birtokoltam, hiába volt népem sajátja. Másrészem viszont nagyon is érdeklődött hol lesz Rilrion. Igen, érdekelt… mert úgy tudtam, merre ne forduljak meg, hogy ne zavarjon meg újra a látványa… a látványa. Elpirultam a puszta gondolattól és az sem segített, hogy mély levegőért kaptam. – Tetszem neki? – Fakadt ki belőlem, bár még bőven Rilrion miatt voltam zavarban, mégis úgy tűnt, mintha a lovagról szőt szövegelés miatt lennék pirult. A fogadóra próbáltam koncentrálni, ahogy megérkeztük, bár elég nehéz volt, miután a szívem őrülten kalapált. Mély levegőt vettem, hátha megnyugszom. Szerencsére a fogadó tulajdonosának látványa elég volt ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet. Nem azért, mert valami kegyetlen hárpiának tűnt, hanem mert még mindig kellemetlenül szerencsétlen voltam nőtársaságban. – Jó… napot… – dünnyögtem gyerekesen és közelebb léptem Ronanhez, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. A halkabb megjegyzést is hallottam persze a „pókmalacról,” egyértelműen tudva, kire szól a célzás. Megköszörültem a torkomat, de csak azért, hogy ne menjen el a hangom, ha esetleg meg kéne szólalni. Braggart asszony válaszára sóhajtottam egyet… megkönnyebbültem, hogy nos… a „pókmalac” nincsen itt. Aztán rám vándorolt az asszonyság tekintete. Éreztem, ahogy megnéz magának, majd ismét megszólalt. – Mi? Neem! Semmi közöm olyan értelemben Ronanhez… mármint barátok vagyunk. – Magyaráztam és kipirultam. Kissé sokkos élmény volt, hogy az egyik legjobb barátom fiának előbb néztek, mint Aroloth legkisebb gyermekének. Igaz, hogy rá semmiben sem hasonlítottam, még csak az ezüstös hajam sem. – Az apám egy nagyon… nagyon öreg elf… – Legyintettem és kihúztam magamat nagy büszkén, hogy ősi vérből származom. – Egy morgós, túl szigorú elf. – Tettem hozzá, nem mintha bárkit érdekelt volna a családfám. Valójában még engem sem nyűgözött le különösebben. - Folrandír vagyok. – Mutatkoztam be végül. Hát igen, ez a része még mindig nem ment ez az udvarias része dolgoknak. – Braggart asszony, mi a legjobb itala? Tartozom ennek a derék embernek egy jó itallal.– Tettem hozzá.
Tiszta liszt vagyok. Már órák óta a konyhában serdülök-fordulok, mert valahogyan elnéztük Bronnal a süteményes készleteket, és egyszer csak kifogytunk belőle. Míg ő kint tucatjára osztogatja a sörrel teli kupákat, én a kemence mellett rostokolok és fél óránként helyezem be a sütésre készen álló tésztákat, miközben fél kézzel a pulton gyúrom a következőt. Nem tudom mennyi ideje váltott ez át kényszeres mozdulatra, de tudom, hogy ennek az lesz a vége, hogy álmomban is sütni fogok ma. Amint kész a következő adag, óvatosan a tálcára helyezem őket. Leporolom magam amennyire csak tudom a fehér pettyezte ruhámat, és a süteményekkel megrakott tálat egy karomon egyensúlyozva lököm ki háttal a lengőajtót, hogy a vendégtérbe lépve elhelyezhessem azt a pultra Bron mellé. - Elég volt ez most – szusszanok fel csípőre tett kezekkel a férfi felé fordulva, majd az egyik kezemmel rámarkolok a ruha ujjára és végigtörlöm vele a homlokomat. Bron elmosolyodik, és az egyik ujjával eltörli a halántékomon elkenődött lisztcsíkot, majd a hátam mögé bök a fejével. – Társaságod érkezett – szólal meg, én pedig érdeklődve fordulok meg a jövevények felé. Ronan az, és mellette egy ismeretlen kisfiú. Mielőtt megijedhetnék, hogy Wynva nem szólt az eltitkolt kisfiúkról, úgy vagyok vele, nem ítélkezem, s inkább rákérdezek a félreértések elkerülése végett. Megpaskolom a pultot, majd miközben a kezeimet a köténybe törölgetem lépek én is közelebb hozzájuk. - Üdv itt újra kedves Ronan – mosolyodom el vendégvárt szeretettel, és biccentek én is. – Az ünnepség óta nem találkoztam vele – felelek elfintorodva, utalva a bizonyosan felhozott személyre, majd tekintetem a mellette álló fiúra helyezem, aki első pillantásra akár szakasztott miniatűr mása is lehetne a férfinak. – Nem is tudtam, hogy van fiad – döntöm meg kissé oldalra a fejemet. Biztos, hogy Wyn elmondta volna ezt nekem. Valami furcsaság állhat emögött.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Pént. Feb. 04, 2022 2:40 pm
A mellette haladó ifjú elf varázsló gondolataiba mélyedve olyan arcot vág, ami kísértetiesen emlékezteti Ronan-t arra az estére, amikor megtudta, hogy a fogtündér nem létezik, a Crorag viszont feltehetően igen, ráadásul reggelig dolgoznia kell egy vele egy korú lány esküvőjén. Finoman megveregeti a vállát. Óvatosan, nehogy kárt tegyen ebben a meglehetősen puha és feltűnő anyagú mágus maskarában. Igaz ami igaz, ilyesmit tényleg csak olyan viselhet, kiről feltételezik, hogy tűzlabdákat szór egyetlen csettintéssel. -Az...el is határoztam, hogy többet nem iszom...legalábbis nem annyit. Reggel mindenem ragadt...valaki még serrel is leöntött. Rilrion-t pedig az ólban találtam meg... Sóhajt egyet a kérdésre. Valóban jó hosszú időre ragadtak itt. Jóval tovább, mint tervezte volna bármelyikük is, de az igazat megvallva, jobb is így. Kisebb csoda, hogy nem történt nagyobb baj, amiért csak így belevágtak annak idején ebbe az eszement kalandba. Azok közül, kik Calden-ben elindultak, már csak ő maradt a csapattal. -De, hamarosan. Elvileg. Bár, ha így megy tovább, lehet a tél is az utunkat állja majd. Nem kellemes elveszni a hóban, pláne ha csak egy cölöp marad nálad, és azt sem lehet eltüzelni. Gonoszul vigyorog, ahogy ezt kimondja. Ami a lovagot illeti, hisz neki, de attól még nem örül a helyzetnek. Pláne, ha tényleg csak tévedés az egész. Egy rövidlátó lovag, aki egy vékonyka fehér hajú fiúra vadászik....Ylore-ban! -Az emberek szemében mind ugyanúgy nézünk ki. Lehet csak összekevert valakivel. Vagy tetszel neki... Feljegyzi magának gyorsan gondolatban, hogy ne ugrassa többet szegény tündét. Így is elég nehéz napja volt ma. A fogadóba érve körbenéz, lábujjhegyre állva, hátha megpillantja a fáradt vándorok úrnőjét. -Ystrid Braggart...övé ez az épület. És igen, néha kicsit olyan, mintha a sógornőm lenne...vagy az anyósom. És pont úgy néz ki, mint ő! Rámutat egy feléjük közeledő, előkelő megjelenésű hölgyre, kinek hasonlósának oka elég prózai: tényleg ő az. Tesz egy lépést felé, és egy mosollyal, és biccentéssel üdvözli őt. -Braggart asszony. - Körbenéz még egyszer, és kissé halkabban teszi hozzá: - Bocsánat a kérdésért, de ugye nincs itt a...nos, a "pókmalac"?
Vállat vontam. Nem faggattam Ronant, hogyha nem akart beszélni, az ő döntése volt. Amúgy sem tudtam szívügyekben jó tanácsot adni, engem sosem szeretett senki sem úgy. Valószínűleg, mert még túl fiatal voltam ahhoz, hogy bárki is elég méltónak találjon ehhez. Ezért is akartam lenyugodni, kicsit elnyomni magamban mindazt, amit egykor Rilrion iránt éreztem. Annyira jól sikerült, hogy már-már úgy festett, meg is szűnt az iránta érzett ragaszkodás. Csak akkor jutott eszembe, mikor egy ölelésre lett volna szükségem. Ezúttal azonban, itt Ylore-ban, a közös, meglehetősen kényes pontunk – a bárd – felfedés után, minduntalan visszatértem hozzá. Nem értettem, miért. Nem volt semmi értelme, nem lett volna szabad újra átadnom magam ennek. Rilriont nem érdekled, Folrandír, fogd már fel! Próbáltam hát meggyőzni magam, de olyan nehezen vonatkoztattam el tőle, hogy amikor csevegőre is fogtam a dolgot, megint szóbahoztam. – Fesztivál. – Bólintottam egyet nagy vigyorral a képemen. Én is megfordultam kettőn, mikor jó pár napra elszöktem El’Alorából Nulportba. Egyrészről azért, mert a nővéremmel akartam találkozni, másrészt el akartam szakadni abból az aranykalitkából. Imádtam. A forgatag, az ital, a dologtalan mindennapok annyira lekötöttek, hogy egy hónapba is beletelt, mire visszatértem a mágusok közé. – És nem is mentek tovább innen egyelőre? – kérdeztem. Tudtam, hogy vissza kell a napokban térnem Alorába, de szívesen jöttem volna azt ismételten erre, hogy Ronhoz meneküljek jótársaságért. Hagytam magam irányítani Ylore számomra ismeretlen utcái között. Ezekben a kisebb, vékonyabb példányokban egészen jól el lehetett kerülni, hogy az ember egy bizonyos személybe fusson bele. És hogy ki volt az a bizonyos személy? Talán a lovag, talán Rilrion. Mindenesetre a csuklyát magamra húztam, hogy elfedjem ezüst tincseimet és olyan határozottan léptem közelebb Ronhoz, hogy a vállam az ő karját érintette menet közben. Mellette voltam egyedül biztonságban. – Nem tudom. Esküszöm. – magyaráztam halkan és a hátam mögé néztem, ellenőrizve, nem követnek-e minket. Egyelőre semmi gyanúsat nem láttam. Ráadásul egyre határozottabban haladtunk a város forgatagából kifelé. Talán a fogadó, amit Ron említett egy kevésbé népszerű részen kapott helyett. – Azt hiszem, csak összekevert valakivel. Bár nehezemre esik elhinni, hogy belőlem akadna még egy… – Tettem hozzá, ahogy a külvárosba kiérve megpillantottam a fogadót. Belépve az ajtón egészen hangulatos, kevésbé nulporti, kevésbé füstös ivóba érkeztünk. Egészen más benyomást keltett, mint azok a fogadók, ahol korábban megfordultam. – A pultnál? – kérdeztem és arra böktem, ahol esetleg megfordulhatott az asszonyság, akit emlegetett. – Amúgy ki ez az Ystrid? Jóban vagy vele?
