Töltsd ki a karaktere(i)ddel a Tükröm, tükröm kérdéssort!
Üdvözlünk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Pént. Márc. 11, 2022 8:50 pm
Elgondolkodom a feltett kérdésen. Legyőzöm a pánikot, és minden erőmmel inkább koncentrálok, és próbálok segíteni, ám itt ő az okosabb, sajnos kénytelen vagyok ezt belátni. - Este. – Mormogom, ami tegnap éjjel, és hajnala tehető.. Talán benne vagyok abban az időben. - Száradni ki egyszer, mikor lenni fiúval. Akkor volt egy nap váltás. – Próbálom elmondani a tapasztalataim, és azt, amit hallottam is másoktól. Még nem vagyok itt olyan rég, hogy jobban kezeljem a kiszáradásom. Volt példa, hogy másoknak ez jobban ment, ám még ezek előtt soha nem hagytam el az otthonom. Meglepetten pillantok a Mesterre. Ám igyekszem gyorsan rendezni vonásaim. Jól hallottam, kinyílt volna? A vérem? Ekkor pillantok rá az ujjamra, ami valóban vérben kezdett ázni. Észre sem vettem a gondolataim megvalósítása között ezt. - Tudom. – Mondom neki, mint aki teljesen direkt csinálta volna az egészet. Még sem hagyhatom azt, hogy egy ember higgye azt, hogy egy felsőbbrendű faj véletlen tesz valamit. Hagyom neki, hogy kinyissa, és amennyiben elindul én is követem. - Bár nehéz, de hinni Mesterben. Bízni, hogy kijut te és én innen. – Mondok még utoljára olyat, amit később megbánhatok. Utolsó olyan szavam lesz remélhetőleg, amiben elismerem, és támogatom. Mi vár ránk?
Némi megilletődöttséggel pillantok a najád felé, ki egyre inkább belesüpped a félelem bűzölgő mocsarába, ugyanis a tenger gyermeke lett volna a legutolsó lény, akitől pánikot várnék egy effajta szituációban. Persze az élet komoly tét, amelynek a súlya alatt sokan roskadoznak. - Mikor voltál utoljára vízben? - kérdezem, majd egymáshoz vonva a szemöldökeimet, megakadok egy momentumra a ténykedéseimben. - Egyáltalán, milyen időközönként van szükséged rá? - mindezen információk eddig még nem kerültek tisztázásra, ami kizárólag az én saram, azonban úgy vélem, jobb később, mint soha rálelni az összedolgozásunk feltételeire. Víz… víz… Amiként neki, úgy a szoba ajtajának is minden jel szerint erre van szüksége, de hiába locsolom meg a váza megkérdőjelezhető tartalmával, nem jutunk előrébb. Odébb lépve hagyok neki teret újfent, megemelt szemöldökeim alól figyelve saját elképzelésének kibontakozását. A halk sercenés hallatán éppen csak elhúzom a számat, viszont a végeredményt látva úgy vélem, csekély volt az ár, melyet fizetnie kellett. A vésetek még utoljára felizzanak a mozdulata nyomán, aztán elhalványodva, majd teljesen eltűnve hagyják az ajtó zárját kattanni. - Hmm… Minden jel arra mutat, hogy a véred lesz az útmutatónk ilyen vagy olyan módon. Okos gondolat volt – biccentek felé, és hacsak nem hajtja türelmetlensége, magam tárom ki az ajtó falapjait, melyek talán a valóságba, talán egy újabb próba elé vezetnek bennünket.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Márc. 07, 2022 7:17 pm
Pillantásom rá vetül, amikor bíztat, és valóban segít nekem. Érzem, hogy jót akar és, hogy támogat. Pillanatra el is hiszem neki, de miért ne tenném? Eddig nem volt okom a kételkedésben, csupán váratott, de nem vert át engem. Semmi nem akart használni. De miért? Miért kell ezt velünk tenniük. - Mi lenni, ha átváltóz én? Megfulladni. Meghalni. – Tör rám újra a pánik, és nem magam miatt aggódóm, hanem a társaim, az a legfontosabb most nekem. Nem veszi hasznát nekem, ha éppen olyan formámat öltöm, ami nem tud magán uralkodni, és azon nyomban szétszedi őt darabjaira. - Talán? – Kérdezek vissza azonnal. Mi féle ötletet kaphatott megint? Örülök, hogy itt van, bár többé nem akarok ennek hangot adni, így is úgy érzem, rosszul vagyok a tudattól, hogy megdicsértem őt. Figyelem, ahogyan jönnek a gondolatai, és várom a megoldást. Én magam mit tehetnék, hogyan segíthetném őt? Nem tudom mit tehetnék, olyan rossz és tehetetlennek érzem magam. Látomást nem tudom kaphatnék-e ebben a világban. És, ha igen, hogyan? Figyelem, ahogyan oda sétál, majd hoz egy kevés vizet, amit rá is önt. Már, már lélegzet visszafojtva figyelem. Ám ez sem segített. - És, ha? – Kérdezem, majd lépek oda és megpróbálok az ajtóra lassan, hiába a fájdalom rajzolni egy hullám jelet, ami a vizet szimbolizálja. Vajon most ez segít rajta?
Ijedelem csillan máskor dacos kékjeiben, s akár bármelyik riadt hajadon, kapja mellkasához a kezét. Pusztán a helyzetünk kellemetlensége, mely visszatartja mosolyomat egyre gyakrabb meghasonulásai kapcsán az emberekkel - és mert valahol engem is a csontjaimig rémiszt a lehetőség, többet nem kelünk fel a szobám padlójáról. Azonban a fejünk elvesztésével csak a fát vágjuk magunk alatt. - Igyekszem mindent megtenni – csitítom, nyugalmat forszírozva vonásaimra, miközben igyekszem a segítségével megfejteni az ajtó nyitját. Fél füllel hallom lenyűgözöttségét, ám a mellkasom dagadása most a legkevésbé fontos, ezért hát ujjaimat összekulcsolva a hátam mögött lépek odébb, teret adva a saját próbálkozásának. Viszont hiába az ő vére csordult a borítón, a szava nem juttat minket előrébb, noha az is igaz, a tenger gyermekei nem is a beszédre hagyatkoznak mindennapjaik alkalmával. Felrügyező elképzelésemet sebtében űzi el hirtelen felcsattanása, melytől a szemhéjaim is megrebbennek. - Nem hiszem, hogy más volna. Inkább a megközelítésünk helytelen… Talán… hmm… - nem fejezem be a mondatot, ellenben a dívány mellé sétálva leemelem róla a Gondnok által hozott virág vázáját, mellyel gyógyulásom kezdeti napjain örvendeztetett meg. Mostanra fonnyadt, bűzös árnyékai egykori önmaguknak, de nem is rájuk van szükségem. Halovány fintorral ejtem le őket a földre, majd visszalépdelve az ajtóhoz, egyszerűen rálocsolom az áporodott vizet, hátha fizikálisan van rá szükség. Csakhogy némi sistergést leszámítva ezúttal sem történik semmi. - Újabb ötlet? - fordulok a najádhoz, szemöldökeimet megemelve.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Pént. Márc. 04, 2022 8:11 pm
-Hmm.. – Ejtenek gondolkodóba a szavai. Nem figyeltem milyen reakciót vált ki belőle a megjegyzésem, ám utána hosszasan taglalta gondolatait. Az emberek mennyit beszélnek. Hogy fér el ennyi szó egy fejben? - Értem. – Felelem egy finom bólintással. Nem tűnt olyannak, aki éppen mérgesen, és dorgálva felelne a bocsánatkérésemre. Én egy egyszerű, már jól ismert, és sokat használt szóval feleltem neki. furcsára változik arca, majd amikor úgy kezdi a megszólalását, hogy „Az esély megvan rá” Hirtelen kapom rá tekintettem, s picit meg rémülök. Nem halhatok meg, még nem. Nem, és nem! Nem hagyhatom cserbe a klánom. A szívem hevesebben kezdett verni, s mellkasomra kapom a kezem, s megszorítom a ruhámat, ahol a szívem van. - Nem, cserbe nem hagyni! – Mondom neki, bár tudom, ő ez ellen nem tehet semmit. Betartva szavait igyekszik, léptei kapkodva halad újra az ajtóhoz. - Bölcs nép most nem segíteni. – Morgolódom, amiért feltartanak a küldetésemben. Szavaim remélem helyesek, s amikor kimondja ő is úgy gondolja, egy elégedett mosollyal nyugtázom azt. Boldog vagyok, hogy nem mondtam bolondságot, és tudtam segíteni. - Ez a nyelv is megy neki. – Mondom, s ezzel lenyűgözöttségemet fejezem ki a Mester iránt. Bár szavaim újra hibásak voltak, remélem, érti. Előbb ugyan már bizonyította, hogy beszéli az Elfek nyelvét, ám akkor nem volt alkalmam kifejezni ezt. Halkak voltak szavaim. Egy ember lehet olyan bölcs, mint egy Elf? Bár gondolhattam volna, s tán mindig is tudtam azonban itt ebben a helyzetben jobban tudatosult bennem minden, hogy jó embert választottam, aki segíti a célom. Ám talán tévedek, amikor a szavakra nem reagálnak. Összevonom a szemöldököm. - Nenda.- Mondom ki én is hangosan ismételve, s már türelmetlenül. Megérintem, s engem is megrázz. - ÁÁÁÁ! – Csattanok fel, s fogom meg a fejem. - Nem víz? Mi lenni akkor? – Kérdeztem.
- Valaki, akinek sok titkot szükséges rejtegetnie – felelem meg kérdését legjobb tudomásom szerint, ugyanis ennél több számomra sem világos. Ha így volna, vélhetően nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, melyben megjegyzését hallva leheletnyi ívbe hajlanak a szemöldökeim. Amennyiben nem feszélyeznének a körülményeink, bocsánatkérése minden bizonnyal még mosolyra is görbítené a számat. - Nincsen miért megbocsájtanom, hiszen az azt jelentené, hogy sérelemként értékelem a kijelentésedet. Azonban egy eszes lény tisztában van vele, hogy nincsen szükség elméje élességének szavakban történő bizonygatására ahhoz, hogy igaza valós legyen – magyarázom szórakozottan, bár kedélyem tüstént elhűl a felvetés okán, miszerint esedékesen a szellemvilág talaját tapossuk. Homlokomat ráncolva ízlelgetem a rendkívül kellemetlen lehetőséget. - Az esély megvan rá. S ha így van, akkor iparkodnunk szükséges – jelentem ki, s szavaim előtt adózva sietek az ajtómhoz, mely nem, hogy óhajommal ellentétesen cselekszik, jóformán dacol is velem. Tanakodva olvasom fel a felületén kirajzolódó szöveget, mielőtt megválaszolnám a leány kérdését. - Tekintve, hogy a szimbólum az elfekhez tartozik… Mondjuk azt, minden bizonnyal közük van a tapasztalásainkhoz – jutok csekély konklúzióra, párhuzamban a találós kérdésen törve a fejemet, s igaz, hamar megtalálom a magam válaszát, érdekel, Calylenia mire jutott. El kell ismernem, felettébb gyorsan tanul a tenger gyermeke. Méltatásommal kísért biccentést engedek felé, minek előtt visszafordulnék az ajtóhoz. - Magam is így gondolom… Lássuk csak, hogyan mondják az elfek. Nen – mondom ki határozottan a szót, azonban várakozásaimmal szemben nem történik semmi. Csöndes hümmentéssel igyekszem felidézni magamban egy másik dialektust. - Nenda – próbálkozom újra, de mint az imént, ezúttal sem jutunk sikerre. A biztonság kedvéért megkísérlem újfent kinyitni a bejáratot, ám egy újabb kellemetlen élményen kívül nem gyarapodok mással. A szakállamat simítva kezdek lassú sétába, eltűnődve a megközelítésünk hibáin.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Márc. 02, 2022 8:15 pm
Összevonom a szemöldököm. Értettem a szavak, nem az volt tudatlanságom kimutatásának mostani oka. - Még is ki lenni ez? – Kérdeztem ám bár talán felesleges kérdés, hiszen még is honnan tudhatná. Kiejtettem a szavakat, lassan elgondolkodva, így talán tudja azt, hogyan is gondoltam. Érdekes, nagyon érdekes. Gondolataim cikáznak, s a körülöttem lévő világ megszűnni látszik. - Biztos nem ember, lenni nem túl okos ehhez. – Vágom oda, mit sem törődve a sértődés felmerülésével, ám éreztem még sem kellene így beszélnem a Mesterrel. - Már bocsátani nekem. – vetem oda gyorsan, hogy talán meg ne sértsem. Bár nem tudom még is hogyan is reagálna, megsértődne e? Fejét rázza, amivel jelzi nekem, hogy nem látja és nincs nála a tőr sem. Ez nem jó, nagyon nem jó. - Az látni én is. – Mondom. - Lenni hallottak, lenni szellemvilág? – Kérdezem. Ő elindul, s ahogyan ki akarna jutni, az megakadályozza. - Akkor lenni Elf hely? – Teszek fel újra egy kérdést. Nem beszélem az elfek nyelvét, hogy is beszélném? Ám ő művelt ember, bizonyosan ismeri. Felolvassa, és nagyot sóhajtok. Gondolkodásba kezdek, a szavak kissé lassan jönnek, s fel is kell fognom miről, beszél. Majd a megfejtésen is. - Víz? – Kérdezek vissza reménnyel csillogó szemekkel, ám még is lehet az, hogy abszolót nagy butaságot mondok most.
Gyengéden megingatom a fejemet, mialatt az asztalba kapaszkodva igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat. - Vélhetően így bűvölték meg a könyvet, hogy a megfelelő komponens nélkül csapdába ejtse, aki megpróbálkozik a felnyitásával. S az akármi lehetett – magyarázom csöndesen, halk szuszogással futtatva végig pillantásomat újfent a szobán, melynek ezüstös csillámlása és a bútorok élét simító lágy fényjátéka akár egy mámoros álom. Ám legyen bármily megnyugtató, varázslatos is, a legkevésbé vágyok az elmét megkísértő trükkökre. Amennyiben hagyja, felsegítem a földről, s támasztékot kínálok neki, amíg hozzám hasonlóan erejére nem talál, majd az államat vakargatva tekintek körbe sokadik alkalommal, ezúttal a tőr nyomát kutatva. Válasz gyanánt megingatom a fejemet. - Nos, a szobámban. Legalábbis küllemre. Igazad van, jutnunk kell valamerre – sóhajtok fel megadóan, miközben az ajtóhoz lépdelve megkísérlem azt kinyitni. De ahelyett, hogy rendeltetése szerint kitáródnának szárnyai, enyhén megperzseli az ujjaimat az érintése, s halovány villanás kíséretében cirkalmas betűk vésetei kezdenek felkúszni a simára csiszolt fa lapjára. Hunyorogva sétálok hátrébb, tisztes távolságba a történéstől, ami végül két mondatot idéz elénk. - Az elfek nyelvén van. Egy találós kérdésnek tűnik – állapítom meg, egymásba fonva a karjaimat a mellkasom előtt. - „Simábban fut, mint a legtöbb mondóka; szeret esni, de mászni nem tudhat. Tükör ő, ami nem törik.”
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Márc. 02, 2022 4:57 pm
Figyelem, ahogyan a Mesternek mozognak az ajkai, hangját még egy kevés csilingeléssel kaptam. Szépen lassan kezd helyre jönni a hallásom, már amennyire lehetséges. Csak kérem a szellemeket, hogy ne most küldjenek, s sújtsanak le engem újabb kiszáradással. Megrázom a fejem, s a kezemmel a fülemet tapogatom. Mérgesen pillantok rá, de nem rá vagyok, hanem a szituációra. - lenni hiba enyém. – Ismerem be a vereséget, s fordulok, felé úgy mondom azt. Követem, vagy is igyekszem követni mozdulatait és mikor eldönteném, hogy csatlakozom, már a kezét adja. Felállok, ám bár remegő lábaim most is velem vannak. Ahogyan mind a ketten érezzük, a talaj biztonságát ebben a fakóbb világban azt mondja, hogy a könyvnek nyoma veszett. Azonnal ide-oda járok, s kutatni kezdek. Fordulok egyet magam körül, s utána magam tapogatom végig. - A kés sincs itt. Lenni nálad? – Kérdeztem, ám bár nem tudom mekkora jelentősége lehet ennek a kis pengének, mára már nagyon is ragaszkodom hozzá. Hiába okoz bennem egy fájó emléket, attól még lassan a részemmé vált. - Nem ért mágia én, de tudni merre lenni mi most? Kijutnunk kell most. – Mondom neki kissé türelmetlenkedve
A momentum csöndes rezzenéstelenségébe ijesztő gyorsasággal ékelődik a tenger gyermekének váratlan felülése, s hiába, még az én szívem is hevesebb kalapálásba kezd, amint hátrahúzom tőle a kezemet. Talán nincsen okom a bizalmatlanságra vele szemben, de balga volnék elfeledni természetét, mely a vízben szempillantás alatt válna a végzetemmé. - Nehéz megmondani. Valószínűleg kábító hatása volt a könyvből felcsapó füstnek – magyarázom erőtlenül, miközben óvatosan feltápászkodom a padlóról. Kénytelen vagyok aztán belekapaszkodni az egyik asztalomba a rám törő szédelgésnek köszönhetően, ám viszonylag hamar visszanyerem az egyensúlyomat. Így, ha addig nem kelt fel a földről a najád, kinyújtom felé a tenyeremet, hogy felsegíthessem. - A könyv eltűnt – állapítom meg, minek után meggyőződök róla, nem terpeszkedett rajta ő sem.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Márc. 02, 2022 10:40 am
Kapkodtam, s igyekeztem a lehető leghamarabb a végére járni a dolgoknak. Talán magamra összpontosítok, s a Mesterre ezért sem figyeltem. Minden perc számít, nem késlekedhetek. Bár hiába tudom ő is ezt akarná, annyira se várok , hogy jóvá haggya. Talán meggondolatlanul cselekszem. Cseppen a vérem, s számomra ez olyan lassú lefolyású volt, mint semmi más ezen a világon. Bennem volt a félsz, bennem volt mi lesz ebben a könyvben, bennem volt minden gondolat. És ezek a gondolatokból csak a könyv reagciója ránt vissza. Valami történik, arcomon a remület olvasható le, s a teljes kétségbe esés. Ennek igy kell történnie? A Mester felcsattan, amire azonnal eleget is teszek, s esik le a kezemből az, majd ugrok egyet. Ekkora ő is felpattan, s mellem kerül. A füst azonban nem akar alább hagyni. Lassan gomolyog, s körbe zárja a szobát. - Mit tettem? - Kérdeztem teljes remülten, mint egy kis gyermek. Köhög kezdek, ahogyan beszívom magamba a feltehetően koránt sem jó szándékú füstöt. Érzem, ahogyan átjár engem, s betelit. Különös érzés kerít hatalmába ami olyan, mint amikor látomás kapok a szellemektől. Ám meg is erősebb, és hiába ismerős az érzés, akkor sem azonos.
***
Cseng a fülem, s először csak hallkan, duplán hallom a nevem, majd érzem magamon az érintését. Miert kell mindenkinek hozzám érnie? Ám még is ez segít nekem abban, hogy magamhoz térjek, s lassan nyissam ki szemem. Hátamon fekszem, s koránt sem finom mozdulattal, azonnal felülök. - Mi lenni, mi történi?- Kérdezem összezavarodva.
Elgondolkodom a feltett kérdésen. Legyőzöm a pánikot, és minden erőmmel inkább koncentrálok, és próbálok segíteni, ám itt ő az okosabb, sajnos kénytelen vagyok ezt belátni. 
Némi megilletődöttséggel pillantok a najád felé, ki egyre inkább belesüpped a félelem bűzölgő mocsarába, ugyanis a tenger gyermeke lett volna a legutolsó lény, akitől pánikot várnék egy effajta szituációban. Persze az élet komoly tét, amelynek a súlya alatt sokan roskadoznak.
Figyelem, ahogyan a Mesternek mozognak az ajkai, hangját még egy kevés csilingeléssel kaptam. Szépen lassan kezd helyre jönni a hallásom, már amennyire lehetséges. Csak kérem a szellemeket, hogy ne most küldjenek, s sújtsanak le engem újabb kiszáradással. Megrázom a fejem, s a kezemmel a fülemet tapogatom. 
Kapkodtam, s igyekeztem a lehető leghamarabb a végére járni a dolgoknak. Talán magamra összpontosítok, s a Mesterre ezért sem figyeltem. Minden perc számít, nem késlekedhetek. Bár hiába tudom ő is ezt akarná, annyira se várok , hogy jóvá haggya. Talán meggondolatlanul cselekszem. Cseppen a vérem, s számomra ez olyan lassú lefolyású volt, mint semmi más ezen a világon. Bennem volt a félsz, bennem volt mi lesz ebben a könyvben, bennem volt minden gondolat. És ezek a gondolatokból csak a könyv reagciója ránt vissza. Valami történik, arcomon a remület olvasható le, s a teljes kétségbe esés. Ennek igy kell történnie? A Mester felcsattan, amire azonnal eleget is teszek, s esik le a kezemből az, majd ugrok egyet. Ekkora ő is felpattan, s mellem kerül. A füst azonban nem akar alább hagyni. Lassan gomolyog, s körbe zárja a szobát.