Dobj D6 kockával egy címet, amihez írj egy minimum 700 szavas reagot a Csöndes kalandokba! Bővebben a Próba topikban!
Üdvözlünk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
Úgy beszél hozzá, mint ha tényleg értelmes lény lenne. Nem mondom, hogy nem az, ám a kommunikációjának a formája előttem ismeretlen. Talán a mágus képes érteni ezt a nyelvezetet? Beborzolom a hajam, és keresem az elejtett dolgot, ami össze fogta azt. Megvan! Érte nyúlok, és valahogyan összekötöm vele, kevesebb sikerrel. Kérdésre emelkedik a hangja, s én megvárom mi lesz ebből, és figyelem. Amint feltette a kérdést, hümmögök egyet. - Népem felettetek áll, hiszen elsők között jöttünk. De nem veszekedni most. – Mondom gyorsan hozzá, hiszen úgy is tudom, ez soha nem tetszik egy embernek sem, az igazság fáj. Nem akarok leragadni ezen, hiszen dolgunk van. - Add kést, és adni kezed. – Mondom, és belefúrom magam a földbe enyhén, hogy ne inogjanak még remegő lábaim. - Szólítani szellemek, és jósolni. Mit lásak pontosan? Mire összpontosítani nekem? – Kérdeztem a közös nyelv nehézségeivel ismét. Ha ide adja a kezét, megfogom azt, és a kést is adja azt is elveszem. Nem teszek semmit addig, amig nem áll készen. Amennyiben még nem adja a kést, és kezét úgy várok. Várok arra, hogy elkezdhessem a szellemeket szólítani, s ők nekem látomást adhassanak. Semmilyen más lény, sem még a varázslók sem képesek a jövőbe látni. Ez csak nekünk, sámánoknak adatott meg, ám ez sem egyfajta olyan, ami azonnal és könnyen megy. Meg kell adnunk a vért, és aztán, annyit láthatunk, amennyit a szellemek engedélyeznek nekünk. - Sajnálom, nem lenni szép macska. – Mondom a macskának is, hátha megért engem és így nem figyeli, ahogyan gazdája vérét ontom.
Enyhén megemelt szemöldökökkel hallgatom a trillázó négylábút, ki már oly sokszor, ezúttal is a társalgás aktív résztvevőjének érzi magát. Nagy kár, hogy manapság egyetlen természetmágus sem él a tornyok között, egészen kíváncsi volnék ugyanis, mi mondanivalója akad felém Káosz professzornak. - Most vagy nagyon alaposan helyretetted a nézeteimet, vagy temérdek az érved uszonyos társunk mellett – jegyzem meg csöndesen egy halovány mosoly kíséretében, miközben a cirmos asszisztálásával összegyűjtöm a leány számára a ruháit, aki ezt követően az átalakulásának árnyoldalait taglalva magára is húzza a kölcsön öltözékét. Igyekszem lassan eltűnő mezítelen felületeit nem egy tapasztalatlan siheder érdeklődésével mustrálni, azonban nem is emelem el a pillantásomat, mint holmi szemérmes lovag. Főként, hogy a tudatom meglehetősen férfi oldalát szempillantás alatt háttérbe szorítja a najád kijelentése a felsőbbrendűségük vonatkozásában. - A tény okán, hogy képesek vagytok a mi küllemünket magatokon hordani? - kíváncsiskodom nyugalommal, miközben ráérős léptekkel követem Káoszt a méltóságteljes kövek ölelésébe. Továbbra sincs elképzelésem arról, miként kívánja majd a véremet Calylenia, de biztonságosabbnak érzem a víztől távol felkínálni a számára. - Vagy a társadalmatok fejlettebb a miénknél? - faggatózom tovább, egymásba kulcsolva egyre hűvösebb ujjaimat a hasam magasságában. Nem tagadom, rájátszok a tenger gyermekének büszkeségére az enyhén vádló éllel a hangomban a tudás oltárán, pedig kevéssé ingatja meg a belső békémet egy efféle kijelentés. Az önhittségem egyszerűen nem terjed addig, hogy igazán mások felett állónak érezhessem magamat. - Mindenesetre ha nincsen szükséged pihenésre és készen állsz, javaslom, lássunk neki a munkának. Értékes az idő, melyet céltalan megfagyásnak áldozunk – fordulok felé várakozóan.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
~ Ki nem kedveli, egy szép nő látványát? Még akkor is, ha csak partot érve tűnik ártatlan szépségnek. Azt pedig, hogy szimpátiám mennyire fogja élvezni, csak a jövő fogja eldönteni drága Barátom. ~ adom meg számára a választ egy hosszabb nyávogással, melyben úgy váltakoznak a szólamok, akár egy lant húrjain. Nem hagyván kihűlve nyomait, teszem meg vele azt a pár lépést. Hogy szőrösebbik felem, ilyenkor sem hagy teljesen magamra, mi sem bizonyítja jobban, hogy némi tipródás után sem találom helyem a hideg, nedves köveken. Gondolja éppen eleget üldögélt már macskátalan helyen várva a leányt, így inkább eleget téve az óhajának szapora léptekkel s egy ugrással térek vissza a puha takaró kényelmébe. Figyelmem mit sem lankad ennek ellenére sem, tágra nyílt szemekkel figyelem tovább az előttem zajló eseményeket. Valószínűleg ha az érzelmek és gondolatok széles skálája a pofázmányomra tudna ülni, elgondolkodón ráncolnám össze szemöldököm kijelentése hallatán. S kérdéseim nem csak gondolatban születnének meg. ~Vajon mi tesz nemesebbé egy népet az embernél? Mivel másabb az ő vérük, mint a miénk? ~ ilyen és ehhez hasonló kérdések törnének felszínre, ha a kóbor lélek valós anyagi testének lenne ura. De nem vagyok az, így a meg nem kapott válaszok sem, szülhetnek újabb kérdéseket. No de, mégis szerencsének érezhetem magam. Nem lennék itt, ha nem kínálja fel nekem a sors ezt a lehetőséget, melynek végén ott ragyog a fény. S ezt az utat én választottam. Az önhittség bíborvörös színe úgy ragyog fel benne, hogy majd kiveri a szemem, s egy pillanatra kénytelen vagyok elfordítani a fejem. Azildor is rendelkezik vele, de így túlcsordulni mé sosem láttam. Ennek köszönhetően, nem kell már sokáig várni, hogy pontosan megtudjam mégis mire fognak itt készülni ezek ketten.
Kezdő (Elementáris mágia, Független varázslatok); Kezdő (Alkímia)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Dec. 12, 2021 8:20 pm
A varázslat szertefoszlik, amit észlelni tudok szabad szemmel, de jelenleg inkább csak lihegek, s kapaszkodom a kövekbe. Hallok némi zsivajt felőlük, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget. A fülem cseng, és egy hirtelen pattanással ér véget a hang. Mély levegőt veszek, hagyom azt, hogy a testem újra alkalmazkodjon, s átjárja a levegő, ami egy embernek elengedhetetlen a túléléshez. Oda adja nekem a kért ruhákat, amiket elveszek, és felpillantok rá. Magamra öltöm, amit még ülve képes vagyok. Majd lassan felállok, kissé ingadozva. Figyelem a macskát is, ahogyan ránk pillant. A mester szavait kétkedve fogadom. - Valóban, ám hatalmas fájdalommal. – Mondom. - Nemes faj vagyunk, nemesebb mint ember lenni. – Mondom kissé öntelten, de az igazságot nem tartom annak. Mindig is tudtam, hogy ez így van, előbb érkeztünk Tulveronra, mint ez a Vizi moszat lények. - Nem. – Mondom, s remegő lábbakkal próbálok megállni. Magamra öltöm a maradék ruházatot is, és ismét nagy levegőt veszek. Még mindenem remeg, s talán kellene a pihenés, ám az önérzetem nem hagyja azt. Makacs vagyok, s nem engedem azt sem, hogy lássa a gyengeségem legapróbb jelét is.
Míg a tenger gyermeke egykori bölcsője ölelését élvezi, csendben tűnődöm az eddigi döntéseimen és cselekedeteimen a leányt illetően. A fajtámhoz fűződő hűségem s a józan értékítéletem kevéssé noszogat a megsegítésére, ugyanakkor ő is részese a világnak, melyet mi csakugyan otthonnak nevezünk, és ami oly kedves a szívemnek. Az elevenemben érzem, hogy a társainak felkutatását hajszoló küldetése többet rejt magában mint aminek tűnik, s nagyobb problémát ölel fel, mint amire léha nyugalommal legyinthetnék. Elrévedő gondolataim közül egyrészt Káosz professzor kiapadhatatlan nyávogása ránt fel, továbbá a víz felszínén felbukkanó najád, kinek hűvös ábrázatára ezúttal a rózsás bőrszínünk sem idéz barátságosságot. Mégis érdeklődve figyelem, tudatában a ténynek; nem sokan akadunk a világon, kik nyugalomban, valódi fenyegetettség nélkül lehetnek szemtanúi eme látványnak. Ezernyi gondolat szökken szárnak a tudatom lankáin a tapasztalás okán, ezúttal viszont hallgatok, amíg a leány úgy nem határoz, ismét csatlakozik hozzánk emberi formájában.
Az átalakulását elnézve kis híján felszisszenek, és bár nem úgy fest, mint aki jelen állapotában képes lehetne ártani nekünk, mindaddig fenntartom a védőkört, amíg a ruhái után nem kéret. Kizárólag azt követően engedem szertefoszlani a varázslatot egy csekély intés kíséretében. - Ennyire megkedvelted a leányt? - tekintek le a lábaim között jóformán örömtáncot járó cirmosra, mielőtt óvatosan ellépnék felőle, hogy összeszedjem az említett ruháit. Gondosan nyújtom át Calylenia számára a holmikat, habár a levételük alkalmával emígy is bekoszolódtak. - Lenyűgöző, mire vagytok képesek – ismernék a tanácsban olyat, ki az átalakulás csodáját vágyva gondolkodás nélkül befogná az ifjú hölgyet, hogy a végletekig kimerítve a forrásait kísérletezzen rajta. Vajon a társait is ilyen megfontolásból halászhatták ki? Vagy egyéb ismérveik a test manipulációjánál is érdekfeszítőbbek volnának? - Noha meglehetősen fájdalmasnak tűnik. Szükséged van pihenésre? - érdeklődöm csekély mértékben a vonásaimra engedett szimpátiával.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
Füleim legyezőként járnak, miközben a leányt –kinek még a nevét sem tudom- elnyelik a tajtékzó hullámok. Hallom lépteit, ahogy köpenye szegélye vontatott lassúsággal görgetik arrébb az apró köveket. Felpillantok rá, ahogy mellém ér, elmerengő szavait kíváncsisággal hallgatom. Ki hitte volna, hogy még számára is akadnak újdonságok ebben a világban? Számomra a tenger látványa s illata is egy egészen új világot jelent, s hogy ehhez ajándékba adták az istenek, egy najád átalakulását is ... ~ Csodálatos… bár az ő arcára egészen más öltött alakot. ~ osztom meg vele gondolatom, még akkor is, ha tudom számára ez most nem több egy macska vertyogásánál. Szeretnék most úgy ülni itt, mint egy kóbor lélek, akinek jobb dolga nem akad, mint varázslókat szórakoztatni. Aki ostoba kérdésekkel nyaggathatná, hogy saját tudását gyarapítsa, akár az elfeledettnek hitt tenger népéről. Mit tehetnék mást, mint hallgatok szavára és megálljt parancsolok kíváncsiságomnak, hogy ámulattal tekintsek rá, ahogy életre kelti, a minket körbe ölelő varázslatot. Némán várjuk, hogy Aranyhaj ismét felbukkanjon, s eljöjjön az, aminek el kell jönnie. Halvány sejtésem van arról, hogy mi is lesz ez, mely iránt vegyes érzelmek kavarognak bennem. Némi feszültséggel összefonódó kíváncsiság. Mikor újra felbukkan az arany fejtető, felpattanva járok öröm köröket Azildor lábai alatt. Bevallom untam már a várakozást. Újfent csak végig mérem a pőre test látványát, s ismét ugyanarra a megállapításra jutok. –Miaúú!
Kezdő (Elementáris mágia, Független varázslatok); Kezdő (Alkímia)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Dec. 09, 2021 7:20 pm
A fájdalom, amit ilyenkor érzek leírhatatlan, de tudom azt, hogy utána sokkal erősebben térek majd akár vissza a vízbe, akár a partra. Mint ha újjá születnék, ami természetesen nem keverhető össze a fizikai erőmmel. Egyszerűen csak más érzés, amit ez alatti időmben nem éreztem. Látom a mester a víz alatt, de elfojtom ösztöneimet, és igyekszem a józan eszemmel gondolkodni. Minden más félre teszek, és kissé még lebegek, élvezem a körülöttem lévő otthonomat, a vizet. Látom, valamit csinál oda kinn, de nem tudom elképzelni miféle dolog is lehet az, ki pillantok a vízből most láthatja Najád arcom, amit csak alig pár száz szívverésnyi idő múltán rejtek el. Ideje menni.
Kifele úszom, és ahogyan sekélyedik, a víz már csak vonszolom ki magam. Újra kezdődik a fájdalom, ahogyan már nem érinti víz a testemet. Szó szerint válik le az uszonyom, s türtőztetem magam. Fogaim emberiek lesznek, ekkor már engedem magamnak, hogy ajkamba harapjak, hogy sikerüljön túlélnem, ám néhány nyögés elhagyja a szám. Kettéválik uszonyom, és emberi lábaim lesznek. Recsegés, ropogás hallatszik, hiszen vannak csontok, amik ki nőnek, mások eltűnnek. Hallást segítő emberi szervem nő, ami egy pukkanással kerül a helyére. Belemarkolva a földbe pillantok a férfira, és a macskára, akik védelem alatt állnak. Mind ez cseppet sem volt olyan gyors, hiszen eltelt már kellő idő ahhoz, hogy újra ember legyek, ám nem akartam hőzni azt. Inkább viseltem el duplán a fájdalmat, hogy újra „szolgáljon” a mester engem. - Ide adnod? – Lihegem kérve a ruháim, hiszen már én is kezdem érezni a viselkedésformám fontosságát.
Figyelmesen hallgatom a – minden bizonnyal – a víz közelétől megeredő szavait, s bár sokkal okosabb nem lettem a tervének ecsetelésétől, azt legalább tudom, hogy nem szükséges egy cápa vérszomjával szembenéznem majd a képességének kiaknázása oltárán. Éppúgy Káosz professzor épségért sem kell aggódnom, legalábbis nem jobban, mint máskülönben tenném. - Öröm hallani – hogy csak ártatlan embereket szeretsz ölni kedvtelésből. Apró szusszanással nyomom el a hely visszás emlékén felkorbácsolódott cinizmusomat, ugyanis valóban örülnöm kéne, hogy a rideg ábrázatot és a fakó, ügyetlen hangot végre valami emberi szövi át. De az elővigyázatosságom nem fog néhány bájos mozzanattól elhalványodni, vagy épp… formás fenéktől. Magam sem tudom, milyen indíttatásból, de vetek egy pillantást a lábamon trónoló cirmosra, ki egy hosszas nyávogással értékeli a szituációt. Tulajdonképpen én sem mondhattam volna jobban. - Itt fogunk várni. Ha módodban áll, térj vissza hamar, alkonyattól meglehetősen undokká válik ez a vidék – tekintek vissza a leányra, ki mezítelen pompájában igyekszik a vízbe, nyomában a kandúrral, aki olyan lelkesedéssel caplat utána, hogy egy momentumra elhiszem, a hullámok közé is követni fogja. Szerencsére effajta őrület nem ölt formát a szemeim láttára, ám az óvatosságom így is a négylábú bizalmasom mellé kalauzol. - Ki hitte volna, hogy egyszer ilyesmit fogunk látni. A népét a sokaság már el is feledte – jegyzem meg csöndesen, érdeklődéssel figyelve a tajtékzásban végbemenő átalakulást, mely pontosan olyan fájdalmas lehet, mint amilyennek tűnik. - Ne menj közelebb – utasítom a jószágot, majd gyors igét mormolva az orrom alatt, fénykört idézek magunk köré. A kíváncsiságom mindig is kifejezett volt, viszont nem kockáztatom, hogy ily közelségben mégis csak vacsorának nézzen bennünket az uszonyos leány.
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
Soha ne gondold azt, hogy ismered a macskád. Mindig akad olyan, ami felülírja a róla kialakított képet. Ez az én esetemben sincs másképp, a tenger látványa, moraja, az elhangzottak mind olyan dolgok, mely nem csak az oktondi négylábúnak nyújt újdonságot. S bármelyik felemről is legyen szó, ezért képesek vagyunk feláldozni a meleg takarót és bepiszkolni a mancsunk. Egy futópillantást vetve gazdám felé, látom miként keveredik izgatottsága az óvatossággal. Csak árnyalatokban különbözik a két érzés egymástól, de ha nem látnám, szavai elárulnák. Lelkének állapota rám is rám ragad, így dolgom végeztével telepedek lábára megnyugtatva, hogy én vigyázok rá. Ha emberi mivoltomban lennék a lány kijelentésére megtörölném a homlokom, megkönnyebbülésem jeléül, hogy még mindig jobban vonzódik a pikkelyes eleséghez, mint a szőrösökhöz. Szemeim abban a pillanatban guvadnak ki, mikor szemérmetlenül hagyja el ruháit. Ugyan nem sokáig, talán csak egy félpillanat erejéig nézek fel Azildorra, hisz nem vagyok benne biztos, hogy meglett kora ellenére látott valaha ilyet. – Miaúúú! – foglalom össze a véleményem, hogy azután a lény nyomdokaiba lépve kövessem a vízhez, jobban szemügyre véve a fenek…etlen tenerbe vezető utat. Mondjuk csak addig követem, míg rá nem jövök, hogy szőrösségem kevésbé kedveli a víz érintését, mint jómagam, s ülök le a partra nézve átalakulását, melybe még az én csontjaim is beleroppannak.
Kezdő (Elementáris mágia, Független varázslatok); Kezdő (Alkímia)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Dec. 07, 2021 9:11 pm
Végre érzek egy kis otthoni szellőt, nem vagyok így sem messze, és az ablak – azt hiszem ez a neve – rá tudok látni a hazámra. A jószág megindul, és mester kijelentése ellen tesz. - Na! – Csattanok fel, s még talán egy kellemesebb mosoly is húzódik a számra. - Menni vízbe én, átváltozni. – Kezdek bele, és magyarázom el neki. - Majd kis idő után visszaváltozni, jóslást emberként akarni. – Mondom, még mindig összeakadó nyelvekkel. - Erősebb lenni víz után, már ideje lenni ember. – Remélem megérti mindent, amit mondok. Észrevettem, hogy a mutogatásaim is lassan megszűnik. - Nem eszem macska. – Nevetek fel talán most először? Mestert se akarom bántani, nem is fogom, amíg nem jön be a vízbe biztonságban van. Azonban ott az ösztöneim parancsolnak, s mivel nem vagyok egy ember barát lehet széttépném, majd kellemesen fogyasztanám el. Káosz szőrös pedig ismét csak nyemvog. Biztos így nevezik ezt? Olyan furcsa szavaik vannak. - Akkor javaslom, maradni itt. – Mondom, majd vetkőzni kezdek. Leveszem a kapott ruháimat, és nem zavartatom magam. Majd a hajamat is kibontom a fonatokból, amit a nő font nekem, megrázom azt, és sóhajtok. Rájuk sem pillantva indulok el mezítelen testel a víz felé. Ahogyan a lábamat érinti a víz megrándulok, és érzem, hamarosan kezdődik. Nem megyek messzire, éppen csak elfed a víz, de mér akkor elkezdődik a fájdalom, ami végig ft rajtam. Elmerülök, majd a mester láthatja, ahogyan néha feltűnők, s amennyiben feljebb megy egy sziklára, tán még a teljes változást is, hiszen a víz kristálytiszta. Mindig olyan, mint ha nyúznák a bőröm, ami igaz is, hiszen újra és újra ez történik. Fogaim, s karmaim megjelennek, s lábam összeforr, egyé válik. Mára már gyorsabb, de így is nekem, olyannak tűnik, mint ha órák telnének el. Mikor vége, beljebb úszom, s csak létezem. Újra érzem, hogy én, én vagyok. Ha eltelik egy kevés idő, ismét vár rám a kinti fájdalmak.
Amíg a tenger gyermeke s Káosz kötetlen beszélgetést folytatnak egymással, pillantásomat szigorúan a fehéren tajtékzó hullámokra emelem. Átható, sós illata, az ég szürkéllő, borongós valója s a nem olyan rég esett gyengélkedésem egyetlen, a napnál is élénkebb emlékképet idéz a tudatom lankáira, melynek okán óhatatlan görcsbe szorul a gyomrom. Egy röpke momentumra behunyom a szemeimet, tudatosítva magamban, hogy a mai napon legfeljebb egy-két csepp vért szükséges áldoznom – feltéve, ha az enyémre van szüksége –, s az égvilágon semmi végzetes nem fog egyikünkkel sem történni. ~Túl öreg vagy már a gyermeteg majréhoz...~ Tekintetem a kőemelvényről lepattanó cirmosra siklik, ki meghazudtolva korábbi kijelentéseimet, boldogan indul felfedezőútra a mohás, sáros, nedves környéken, azonban nem bánom, ha össze is koszolja magát. A faragványok megjelzésére ugyan leheletnyire megemelkednek a szemöldökeim, de mint azt a najád kapcsán is megállapítottam, az ösztönéért nem lehet senkit elítélni. - Amire szükséged van. Ugyanakkor meg szükséges kérdeznem, hogyan fog mindez történni? Ne vedd zokon, de a vízi formádban nem kínálnék jó szívvel semmilyen vért a számodra – ezúttal a leányon állapodik meg a figyelmem, kiről jól tudom, hogy még emberi formájában is gond nélkül végezne velem, ha nem lenne szüksége a tudásomra a céljainak eléréséhez. Nem bántja a lelkemet, de ostoba lennék elfeledkezni a veszélyeiről. - S Káoszt sem tenném ki felesleges aggodalmaknak – teszem hozzá, mialatt egy nyávogással egybekötve a lábamra telepszik az említett kandúr. Igazából az ő épségéért sem aggódok, visszatalálna a tornyok biztonságába, ha arról lenne szó, viszont Calyleniát talán könnyebb megfognom újdonsült beszédpartnere oldaláról.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○
In a dream,
I was standing someplace high up, a tower, or a mountain. The whole world was in darkness. Then came the flash of light just on the horizon within the clouds that marked the border between worlds.
~ Vér.~ mondja ezt olyan természetességgel, mintha a közeledő ünnepségről ejtene szót. Még együgyűségem ellenére is tudom mit jelent. De hiába fixírozom a leányt körbe ölelő ismeretlen fényesen szikrázó derengést, a kevert, váltakozó színek között nem lelem a vörös egyetlen árnyalatát sem, mely ártani akarásról árulkodnának. Nem úgy a főzőasszonyéban, mely a minap seprűvel kergetett ki a konyhából, miközben azt kiabálta „Te hivány, ha elkaplak, téged foglak felszolgálni a nagyérdemű Azildor mesternek!”, de hiába árultam be, azóta sem kapott fenyítést, az a szipirtyó. Hallatlan. Eme kitérő után, térjünk is vissza, új társunkra, aki remélhetőleg nem akar állandó lakótársunkká szegődni...~ Az etetés egy dolog, dehogy az ágyunkba is befeküdjön…bár ha jobban belegondolok…~ a gondolataim már megint ide-oda csaponganak, általában ez olyankor a fordul elő megfigyeléseim alapján, mikor a körülöttünk lévő energia felerősödik. Megrázom a fejem, hogy helyre billenjen az egyensúly, nehéz úgy koncentrálni valamire, mikor az ösztön s a józanész próbál egy testet uralni. Vesztettem. ~ Mond csak ki. Lusta, rossz cica vagyok.~ tudom én magamról. Azért teremtettek, hogy elűzzem magányod, s a gondoskodásod nekem szenteld, egy asszony és egy rakatra való gyerek helyett. Csak az időt pazarlod, s a pénzed, nekem csak a lelkeddel tartozol. Mennyivel jobb üzlet. ~ Az van kedvesem, hogy próbálom elmagyarázni neked, a macskalét alapvető szabályait. De úgy látom, te sem vagy könnyebb eset, mint a többi. ~ lemondóan folytatom tovább a mosakodást, hogy eggyel több meglepetésben tudjam részesíteni a Tanácsost, ha éppen eljön az ideje. ~Igazán leszokhatnál erről, hogy ideteszel, odateszel, nem vagyok én holmi tárgy. Ha már magaddal cipeltél lehetne annyi benned, hogy fogod a rútabb felem. ~ megvető pillantást lövellek felé, amint a magaslati levegőtől megfosztva, helyez egy kődarabra. Kisvártatva azonban már a hely ősi mivolta köti le figyelmem, s a szavak melyek varázslóm ajkáról peregnek le. A tenger hullámai, mely nyaldossák a kövekkel borított partot. Felbátorodott léptekkel ugrok ki a meleg pártfogásából, hogy felfedezőútra menjek. Hiába akarom visszatartani a kényszert, de az ösztönöm nem engedi. Így kénytelen vagyok néhány illatcseppel hozzájárulni a műemlékvédelem erőfeszítéseihez. ~ Te is.~ nézek ámulattal a leányra, miközben Azildor cipőjére helyezem formás hátsóm. ~ De most akkor mit is fogunk csinálni? ~ tekintek a varázslóra, néhány nyávogással jelezvén neki, hogy most van itt az ideje, hogy értelmesebb felemnek előadják tervüket.
Úgy beszél hozzá, mint ha tényleg értelmes lény lenne. Nem mondom, hogy nem az, ám a kommunikációjának a formája előttem ismeretlen. Talán a mágus képes érteni ezt a nyelvezetet?
Enyhén megemelt szemöldökökkel hallgatom a trillázó négylábút, ki már oly sokszor, ezúttal is a társalgás aktív résztvevőjének érzi magát. Nagy kár, hogy manapság egyetlen természetmágus sem él a tornyok között, egészen kíváncsi volnék ugyanis, mi mondanivalója akad felém Káosz professzornak. 
~ Ki nem kedveli, egy szép nő látványát? Még akkor is, ha csak partot érve tűnik ártatlan szépségnek. Azt pedig, hogy szimpátiám mennyire fogja élvezni, csak a jövő fogja eldönteni drága Barátom. ~ adom meg számára a választ egy hosszabb nyávogással, melyben úgy váltakoznak a szólamok, akár egy lant húrjain. Nem hagyván kihűlve nyomait, teszem meg vele azt a pár lépést. Hogy szőrösebbik felem, ilyenkor sem hagy teljesen magamra, mi sem bizonyítja jobban, hogy némi tipródás után sem találom helyem a hideg, nedves köveken. Gondolja éppen eleget üldögélt már macskátalan helyen várva a leányt, így inkább eleget téve az óhajának szapora léptekkel s egy ugrással térek vissza a puha takaró kényelmébe. Figyelmem mit sem lankad ennek ellenére sem, tágra nyílt szemekkel figyelem tovább az előttem zajló eseményeket. Valószínűleg ha az érzelmek és gondolatok széles skálája a pofázmányomra tudna ülni, elgondolkodón ráncolnám össze szemöldököm kijelentése hallatán. S kérdéseim nem csak gondolatban születnének meg. ~Vajon mi tesz nemesebbé egy népet az embernél? Mivel másabb az ő vérük, mint a miénk? ~ ilyen és ehhez hasonló kérdések törnének felszínre, ha a kóbor lélek valós anyagi testének lenne ura. De nem vagyok az, így a meg nem kapott válaszok sem, szülhetnek újabb kérdéseket. No de, mégis szerencsének érezhetem magam. Nem lennék itt, ha nem kínálja fel nekem a sors ezt a lehetőséget, melynek végén ott ragyog a fény. S ezt az utat én választottam. Az önhittség bíborvörös színe úgy ragyog fel benne, hogy majd kiveri a szemem, s egy pillanatra kénytelen vagyok elfordítani a fejem. Azildor is rendelkezik vele, de így túlcsordulni mé sosem láttam. Ennek köszönhetően, nem kell már sokáig várni, hogy pontosan megtudjam mégis mire fognak itt készülni ezek ketten. 
Füleim legyezőként járnak, miközben a leányt –kinek még a nevét sem tudom- elnyelik a tajtékzó hullámok. Hallom lépteit, ahogy köpenye szegélye vontatott lassúsággal görgetik arrébb az apró köveket. Felpillantok rá, ahogy mellém ér, elmerengő szavait kíváncsisággal hallgatom. Ki hitte volna, hogy még számára is akadnak újdonságok ebben a világban? Számomra a tenger látványa s illata is egy egészen új világot jelent, s hogy ehhez ajándékba adták az istenek, egy najád átalakulását is ... ~ Csodálatos… bár az ő arcára egészen más öltött alakot. ~ osztom meg vele gondolatom, még akkor is, ha tudom számára ez most nem több egy macska vertyogásánál. Szeretnék most úgy ülni itt, mint egy kóbor lélek, akinek jobb dolga nem akad, mint varázslókat szórakoztatni. Aki ostoba kérdésekkel nyaggathatná, hogy saját tudását gyarapítsa, akár az elfeledettnek hitt tenger népéről. Mit tehetnék mást, mint hallgatok szavára és megálljt parancsolok kíváncsiságomnak, hogy ámulattal tekintsek rá, ahogy életre kelti, a minket körbe ölelő varázslatot. Némán várjuk, hogy Aranyhaj ismét felbukkanjon, s eljöjjön az, aminek el kell jönnie. Halvány sejtésem van arról, hogy mi is lesz ez, mely iránt vegyes érzelmek kavarognak bennem. Némi feszültséggel összefonódó kíváncsiság. Mikor újra felbukkan az arany fejtető, felpattanva járok öröm köröket Azildor lábai alatt. Bevallom untam már a várakozást. Újfent csak végig mérem a pőre test látványát, s ismét ugyanarra a megállapításra jutok. –Miaúú! 
A fájdalom, amit ilyenkor érzek leírhatatlan, de tudom azt, hogy utána sokkal erősebben térek majd akár vissza a vízbe, akár a partra. Mint ha újjá születnék, ami természetesen nem keverhető össze a fizikai erőmmel. Egyszerűen csak más érzés, amit ez alatti időmben nem éreztem. 
Végre érzek egy kis otthoni szellőt, nem vagyok így sem messze, és az ablak – azt hiszem ez a neve – rá tudok látni a hazámra. A jószág megindul, és mester kijelentése ellen tesz. 
~ Vér.~ mondja ezt olyan természetességgel, mintha a közeledő ünnepségről ejtene szót. Még együgyűségem ellenére is tudom mit jelent. De hiába fixírozom a leányt körbe ölelő ismeretlen fényesen szikrázó derengést, a kevert, váltakozó színek között nem lelem a vörös egyetlen árnyalatát sem, mely ártani akarásról árulkodnának. Nem úgy a főzőasszonyéban, mely a minap seprűvel kergetett ki a konyhából, miközben azt kiabálta „Te hivány, ha elkaplak, téged foglak felszolgálni a nagyérdemű Azildor mesternek!”, de hiába árultam be, azóta sem kapott fenyítést, az a szipirtyó. Hallatlan. Eme kitérő után, térjünk is vissza, új társunkra, aki remélhetőleg nem akar állandó lakótársunkká szegődni...~ Az etetés egy dolog, dehogy az ágyunkba is befeküdjön…bár ha jobban belegondolok…~ a gondolataim már megint ide-oda csaponganak, általában ez olyankor a fordul elő megfigyeléseim alapján, mikor a körülöttünk lévő energia felerősödik. Megrázom a fejem, hogy helyre billenjen az egyensúly, nehéz úgy koncentrálni valamire, mikor az ösztön s a józanész próbál egy testet uralni. Vesztettem.